Bontják

– Bontják! – szólt bele anyám a telefonba köszönés helyett.

Hangja drámai volt, feszült.

– Mit bontanak? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Hát a gyárat!

– Ja, hogy azt…

Tudtam, ennél sokkal többet aligha fogok kiszedni belőle, mindig így kommunikált, ilyen tényszerű megállapításokkal, a hátteret, a részleteket nekem kellett kikerekítenem ráérzésből.

Amióta elköltöztem az ország másik felébe, ezekben a telefonálásokban merült ki a kapcsolatunk, évi egy látogatással megfejelve. Két percnél nem nagyon tartott tovább a beszélgetésünk: hogy vagy?; ahogy szoktam!, és benne volt ebben minden, főleg a sértettség, a szemrehányás, hogy miért mentem el. Kissé megfásult, beszűkült az utóbbi években, hozzám pedig kimért távolságtartással viszonyult, ha meséltem valamit magamról, a munkámról, csak annyit mondott, jól van, fiam, te tudod, intézzed! Olykor úgy éreztem, senki és semmi nem tudja már kirángatni őt az egykedvűségből. És lám, mégis. Ez a gyárügy, úgy tűnik, egészen felzaklatta.

– S mi lesz a helyében? – kérdeztem hát, csak hogy kérdezzek valamit.

– Mit tudom én!? – válaszolta kissé ingerülten, valahogy úgy, hogy miért érdekelné őt, hogy mi lesz. Elég neki az, ami volt.

Szóval bontják. Szerintem legszebb ideje volt. Több mint tizenöt éve, hogy bezárt, amit lehetett, akkor pénzzé tettek, elhordtak, az üres épület azóta csak romosodik, az utóbbi időszakban már egyre lepusztultabbá, ijesztőbbé vált, és valószínűleg az omlás miatt közveszélyessé is. Bontsák csak!

Persze, tudom, sejtem, hogy mi van anyám méltatlankodása mögött. Ebben a gyárban húzott le több mint húsz évet, a nyugdíjazásáig. Itt dolgozott apám is, neki még lett volna pár éve a nyugdíjig, amikor csődbe ment. Anyám szerint apám ebbe halt bele. Amikor először mondta, csak a vállamat vonogattam: hogy lehet belehalni egy gyárba? Most már érteni vélem.

Úgy kezdődött, hogy amikor felépült az üzem, és toborozni kezdték a munkaerőt, a szüleim felrúgták falusi életüket, és beköltöztek városra. Persze nem csak ők, jöttek akkor csőstül az emberek vidékről. Több mint kétezer embert vettek fel. Jó fizetéssel, amilyen a nehéziparban dukált. Lázba hozta a vidéket a nagy lehetőség. Apámat a fémforgácsoló diplomájával tárt karokkal várták (azelőtt a kollektív gazdaságban dolgozott), anyámnak már kicsit nehezebb volt helyet találni, mert mit keres egy bolti eladó a vasöntödében (korábban a falusi boltot vezette), de aztán az értékesítési részlegre felvették őt is. S velük együtt engem: a városba, az új napközibe, az új fiúk-lányok közé. Úgy tűnt, minden olyan jól ki van találva: szüleim lakást igényeltek, az ott volt a gyár közvetlen közelében, csak át kellett sétálni az úton. Három szoba, összkomfort. Persze csakhamar kiderült, hogy ennek hátrányai is vannak, mert az akkor még teljes kapacitással, három műszakban működő gyár folyamatos zenei aláfestést biztosított számunkra: igen, a légkalapácsaival. Éjszaka is püfölték a vasat. A harminctonnások szaporább tempóban, magasabb hangot adva ki, az ötventonnások lassúbb, tompább dübögéssel. (De milyen az ember?, megszoktuk, alkalmazkodtunk a zajhoz, amikor a rendszerváltást követően csökkentek a megrendelések, ezért kivették az éjszakai műszakot, az első néhány este furcsa volt, alig tudtunk elaludni: hiányzott a megszokott, monoton zaj.)

Maga a gyárépület egy hatalmas, fémszerkezetű, üvegborítású kék monstrum volt, a látványt az egymás után sorakozó, nyolc hatalmas kémény uralta, melyek a kohókból vezették el a füstöt. Mögöttük terpeszkedtek a légkalapácsok, mély, az ütések súlyát elnyelő alapokon (ha jól emlékszem, hat méter mélyeknek mondta apám az alapokat). Aztán a kompresszorház, amelyből combomnyi csöveken vezették az olajat a légkalapácsok hidraulikájához. Egyszer volt csőtörés, amíg apám ott dolgozott, de akkor több ezer liter olaj elfolyt, amíg sikerült elhárítani a hibát.

Itt, a termelőrészlegen, a kohóknál, kalapácsoknál csak egyszer jártam, oda macerásabb volt bejutni, mert a munkavédelmet ekkoriban ugyan nem vették még komolyan (pl. füldugót nem viseltek zajártalom ellen, apám negyvenöt éves korára bizonyos frekvenciájú hangokat már egyáltalán nem hallott), de azért a mérnökök azt nem szerették, ha idegenek kóricálnak odabent. Még ha azok a munkások gyerekei is. Anyámnál az irodarészlegen – amely az üzem folytatásaként egy emeletes háztömbben volt – viszont annál többször megfordultam: hozni-vinni valamit, kulcsot odaadni vagy elkérni, ilyesmi. A kapusok egy idő után már ismertek, csak annyit kellett mondanom, anyuhoz egy percre, mosolyogva bólintottak, az ellenőrzési protokollt sem tartották be. Anyumék irodájába tompa puffanásokként hallatszottak be a kalapácsok. Beszélgetni kissé emelt hangon lehetett. Hárman voltak az irodában: egyik hölgy a fizetéseket számolta (ma úgy hívnák: bérszámfejtő), anyám és a közvetlen felettese a megrendeléseket vette át, számlázott, kifizetett, bevételezett. Gyerekkoromban, a kommunizmus idején mindig jó hangulat volt a gyárban, az irodában: semmi sem ment túl jól, de túl rosszul sem, az emberek egyenlétben éltek, viszonylag szűk korlátok között, de már-már gondtalanul: tudták, pártunk és kormányunk gondoskodik mindenről, a gyár működéséről is, róluk is (nyilván, ennek ára volt, de ezt most talán hagyjuk). A rendszerváltás után minden felbolydult. A bejáratott rendszerek kezdtek nem működni, a megrendelők kezdtek elmaradozni vagy nem fizetni (mert nekik sem fizettek). Anyámnak ekkoriban sokszor főtt a feje, az anyag- és pénzmozgások egyre kiszámíthatatlanabbá váltak, visszatért a cserekereskedelem: volt úgy, hogy a kovácsolt vasért cserébe autót tranzaktált, de egyszer egy komplett cipőszállítmányra is sikerült szert tenni így: a lábbeliket szétosztották a munkások között (fizetés helyett), még nekem is jutott belőle. Zűrös időszak volt ez, a ránk törő szabadság feszült zűrösségéé, a gyár hol ment, hol nem, én is hol voltam gyerek már, hol nem, egyre több lett a feszültség otthon is (miattam is, a gyár miatt is). Lázadozni kezdtem, egy alkalommal szüleim fejéhez vágtam, hogy élhetetlenek, miért nem hagyják már ott azt a rohadt gyárat, akinek van egy kis magához való esze, az indít egy kis kft.-t, vagy Törökországot járja áruért, s pik-pak meggazdagodik, míg ők azon tipródnak, hogy kire sózzák rá a kovácsoltvas kerítéseket (a komolyabb ipari megrendelések ekkorra teljesen elmaradtak). Szüleim megdöbbenten néztek rám: otthagyni a gyárat?! Hogy is gondolok ilyent?! Ekkor értettem meg, hogy ezek a dolgok mélyebben gyökereznek, én a velejüket nem érthetem; ekkor vonták le ők is a következtetést, hogy a különutas-mánia túl mélyen gyökerezik bennem, azt ők meg nem érthetik.

Innentől aztán felgyorsultak a dolgok. Azon kaptam magam, hogy érettségizem és felvételizni készülök történelem szakra (szüleim értetlenkedve, de támogattak), aztán már ott vagyok az egyetemen, ahonnan elég ritkán járok haza, de minden hazajövetelem egy-egy nagy újdonsággal szolgál, hogy például (azt hiszem, harmadéves lehettem) anyám addig ügyeskedik, hogy alig ötvenegynéhány évesen elintézi magának az előrehozott nyugdíjazását, ekkor már nagyon benne volt a levegőben, hogy csődbe fog menni a gyár, a kovácsolt vas már kerítés formájában sem kellett senkinek, a munkások kétharmadát elbocsátották, apámat mint alapembert egyelőre még megtartották, de a hangulat rossz volt, a fizetés pedig bizonytalan. Ő egyre feszültebb lett, egyre fakóbb. Ha kéthavonta hazalátogattam, alig ismertem rá, anyám suttogva, a háta mögött adta tudtomra, hogy apád inni kezdett, fiam!, nem tudtam, mit kellene mondanom erre, hogy mit kell kezdeni egy ilyen bejelentéssel (és az ivással). Azt a kevés havi apanázst továbbra is küldték, arra gondja volt anyámnak (máig sem tudom, hogy gazdálkodta ki a nyugdíjából), én jól tanultam, ösztöndíjat kaptam, így elvoltam magammal, a tanulásommal és a bentlakásos bulijaimmal, ha lehet, még ritkábban mentem haza, mert úgy éreztem, semmi keresnivalóm otthon. Aztán tényleg bezárt a gyár, apám ötvenhét évesen utcára került, még két éve lett volna nyugdíjazásig, próbált valami más munkát keresni, de helyben, a városban minden gajdeszre volt menve, külföldi vendégmunkát pedig már nem mert bevállalni. Olykor hazaruccant falura, szüleinek a mezőgazdaságban segíteni, de ahogy mind jobban úrrá lett rajta az alkohol, ezzel is felhagyott aztán. Nem tudom, mi lesz apáddal, hajtogatta anyám, de engem nem nagyon tudott meghatni, ekkoriban jobban izgatott az, hogy azt se nagyon tudtam, velem mi lesz. És aztán jött a hír, hogy szívinfarktus, kissé bosszankodtam, mert épp az utolsó szesszióm közepén voltam, el kellett halasztanom egy vizsgámat; amikor hazaértem, s esetlenül vigasztalni próbáltam, lakonikusan csak annyit mondott anyám: nem szenvedett sokat, abból csak nekem jut. A temetés szép volt, elég sok régi munkatárs megjelent, bár anyám szerint abból is látszott, mennyire szétment minden, hogy milyen sokan nem voltak ott… Én már ekkor eldöntöttem, hogy nem fogom hallgatni a negatív dumáját (saját negatív gondolataimmal is alig bírtam), nem fogok hazaköltözni. Elhatározásomhoz tartottam is magam: miután leállamvizsgáztam (na jó, elismerem, egy év halasztással jött össze), a nyugati országrészben kerestem történelemtanári állást. Kisváros volt ez is (a gyárak ugyanúgy csődbe mentek itt is, mint nálunk), de távol volt anyámtól, nem ismert senki, úgy gondoltam, új életet kezdhetek. (Kezdtem is, ám nem lett épp olyan rózsás, mint gondoltam, de ezt most hagyjuk.)

Anyám meg se kérdezte, miért nem otthon próbáltam állást keresni. Ne törődj, fiam, megvagyok én egyedül is, mondogatta. Hagytam hát, hogy meglegyen, megvoltam én is.

Lassan kialakult egy rutin, hetente felhívtam, hogy halljam a hangját, hogy lecsekkoljam: él-e még. Többnyire röviden, felületesen beszéltünk, mit ettél, hogy vagy.

Tizenvalahány éve, különösebb érzelmi megrázkódtatások nélkül. És most azzal jön anyám, hogy bontják. Bontsák! Dózerolják le, mintha ott se lett volna!

– Hagyd el, na, nem maradhatott úgy, míg a világ… – próbáltam vigasztalni.

– Miért?? – jött a konok kérdés.

Köpni-nyelni nem tudtam.

– Ma a kéményeket robbantották be, holnap talán már az irodaépületet fogják. Az én irodámat! Én ezt nem élem túl! – fakadt ki.

– Dehogynem! Mindent túlélünk. Mindent! – mondtam fakó hangon, aztán elköszöntem gyorsan.

‍