.svg)
A Helikon Estek keretein belül október 24-én hét órától mutatták be Ozsváth Zsuzsa költő, képzőművész A kötelező letérőnél forduljon című legújabb kötetét, amelynek a Bulgakov irodalmi kávéház adott otthont. A szerzőt Nagy Zalán kérdezte verseiről, költői alkatáról, a világ legjobb macskanevéről, illetve az eddigi köteteiben kirajzolódó szeretetváltozatokról.
A Helikon szerkesztője a költőnő rövid bemutatásával nyitotta meg az eseményt, amelyben az életrajzi adatokon túl hangsúlyozta, hogy Ozsváth Zsuzsa a Helikon kiemelt szerzője októberben. Hogy ne csak puszta tényekből, de líráján keresztül is megismerjék a jelenlévők, Nagy Zalán arra kérte a szerzőt, hogy olvassa fel a legozsváthzsuzsisabb verset, amely címszó alatt ekkor elhangzott a Repríz című vers.
Kifejtve véleményét, miszerint Ozsváth Zsuzsa macskája, Ciceró, a tökéletes macskanév birtokosa, Nagy Zalán első kérdése nem mindennapi csomagolásban irányult a szerző költői alkatára: kutyákkal vagy macskákkal azonosul jobban, kutyaköltőnek vagy macskaköltőnek vallja magát? A jelenlévők kuncogása adta a költőnő frappáns válaszának háttérzaját: „Kutya egy élet, amit élek amúgy, de szerintem macskaalkatú vagyok.” Ozsváth Zsuzsa kifejtette, hogy ugyan verset még nem írt róla, Ciceró szerves része az ő költői alkatának. Az alkatiság témájánál maradva Nagy Zalán azt tudakolta, hogy van-e olyan verse a szerzőnek, ami nélkül nem láthattak volna napvilágot a kötetei, ami nélkül ő maga leképezhetetlen lenne? Ozsváth kifejtette, hogy valójában minden olyan szövege fontos számára, ami kiforgatja a világot, ami „gyerekes”; minden olyan szöveget fontosnak tart az új kötetében, ami pehelysúlyúnak tűnik ugyan, mégis kellően sötét. Továbbszőve a gondolatot, felmerült a kérdés, hogy a költő pehelysúlyúnak gondolja-e az általa írt gyerekverseket? A nemleges válaszban a szerző megosztotta a hallgatósággal, hogy az októberi Napsugárban a munkamániáról írt gyerekverset, majd egy további érvként elhangzott a Szomorú vers felnőtt gyerekeknek.
A soron következő kérdéssel a gyerekek felnőttes világából a szürrealizmuséba csöppentünk: mennyire elementáris Ozsváth látásmódjában az abszurd képzete? Igenlő válaszában a szerző megosztotta, hogy szeret a világ fonákjára kilyukadni, hiszen onnan minden sokkal szórakoztatóbb és elviselhetőbb. Esszenciálisnak tartja az apró mozzanatok észrevételét, illetve azok visszájára fordítását, hiszen „a kettő meg kettő az nem csak négy.” A kötelező letérőnél forduljon sejtelmességének apropóján felmerült az a kérdés is, hogy hogyan lebeg David Lynch szelleme a verseskötet fölött. A szerző ekkor kihangsúlyozta, hogy nem szeretné, hogy a kötetét Lynch-csel azonosítsák, de ennek ellenére lehetnek egyezések a titkokban és az egzakt megfejtések hiányában.
A továbbiakban szó esett a költő korábbi, 2020-as kötetéről, az Előző részekről és az újabb kötet közötti folytonosságról. Nagy fölvetette, hogy tagadhatatlan a két kiadvány közötti kontinuitás, ami a címekben is érzékelhető. Az ötlethez a szerző helyeslően hozzáfűzte A kötelező letérőnél forduljon borítójára támaszkodva: „Ha ennek a borítóján egy bolyongó király van (mert ez egy bolyongó király), az lehet, hogy ismeri azt a lírai ént, amely az Előző részekben is lehetséges, hogy bolyong.” Ozsváth hangsúlyozta, hogy újabb kötetének lírai anyaga sokkal inkább befele figyel, mint az előzőé, majd (Nagy Zalán szeretetkérdésének megválaszolására) felolvasott egy-egy szeretetverset (Május egy és Egy ló ügetése) a két kötetből.
A jelenlévők egyre inkább részesévé válhattak az új Ozsváth-kötet sajátos univerzumának, hiszen a szerző további három versnek adott hangot (Sziszüphosz válaszúthoz ér, Történet, Hosszútáv). A versek különbözőségéből kiindulva a költő mesélt a kötet szerkesztői folyamatairól, amelyben Antal Balázs volt segítségére: a szerkesztő megtalálta a feloldásokat, olyan helyeket kapott a szövegeknek, amelyekből lehetetlen kimozdítani azokat. A záró felolvasásban hallhattuk a Dráma című verset, majd Nagy Zalán kinyitotta a kérdéskört a közönség felé. További két kérdés hangzott el: Egy zavarbaejtő vers olvasóját zavarba lehet-e hozni anélkül, hogy a beszélő zavarba jöjjön? Lehet-e tagadások nélkül definiálni valamit? Utóbbira Ozsváth Zsuzsa jövőbetekintően válaszolt: a következő kötetben kiderül.
