.svg)
Jelenet az előadásból. Fotó: Biró István
Furcsa és izgalmas dolgok történnek a Kolozsvári Állami Magyar Színház Alexandru Dabija rendezte Vidéki jegyesek (Georges Feydeau – M. Desvallières) előadásában. Igazság szerint már Georges Feydeau neve láttán is felkészülhet rá az ember, hogy nem mindennapi bonyodalmak elevenedenek majd meg a színpadon. Szerelem, udvarlás, csapodár nők, szoknyabolond férfiak, altesti poénok és félreértések – végy ezek mindenikéből egy-egy keveset, vagy nem is, végy inkább mindenikből jó sokat, keverd őket addig, amíg magad is beleszédülsz, a végeredményből pedig írj egy bohózatot. Ilyesmi lehetett Feydeau receptje, és olyan jól sikerült a nagy kavarás és keverés, hogy sokan még mindig szédülnek tőle.
A nézőtérre érkező közönséget egy múlt század eleji, kopott várótermet idéző színpadkép fogadja. Négy szék, egy kosár, egy pár mankó és egy írópult áll a színpadon, valamint egy, a teret mélységében kettéosztó, több részből összerakott plexifal, közepén forgóajtóval. Amíg színre nem lép Séraphin (Farkas Loránd), az állásközvetítő és első kliensei, a nézők a plexifalról visszatükröződő torz képmásaikat bámulhatják. A bóhozati hangulat megalapozását szolgáló első kliensek különszámainak lecsengése után érkezik meg Michette (Varga Csilla), aki már inkább lenne feleség, mint örömlány, csakhogy az őt házassági ajánlattal kecsegtető Saint-Galmier doktor (Bogdán Zsolt) éppen Léonie-t (Kántor Melinda) készül feleségül venni. A menyasszonyok találkozása természetesen elkerülhetetlen. Sor is kerül rá már az előadás elején, de Saint-Galmiernek, gyakorlott hazudozó lévén, sikerül elodázni a kitörni készülő botrányt. Igaz, az elodázás csak arra jó, hogy további bonyodalmakba keveredjenek a szereplők. Rövidesen megjelennek a Gévaudan testvérek, Gévaudan (Dimény Áron), Alfred (Buzási András) és Laure (Albert Csilla), és házasodni akarnak. Plucheaux (Orbán Attila) házasságközvetítő irodája helyett a munkaközvetítő szolgáltatásait veszik igénybe, így újabb szintekkel, csomókkal és hurkokkal bővül a már amúgy is egyre rétegződő félreértések sorozata.
Közben a Dragoş Buhagiar által megálmodott, a teret egyedüli jelentős díszletelemként uraló plexifalról kiderül, hogy nem is fal. Sokkal inkább forgóajtó ez is, különböző helyeken ki- és behajtható ajtószárnyakkal, amelyek újabb helyiségek létrehozását teszik lehetővé. Így a tér, hol a színészek áldásos közbenjárásával, hol valami furcsa, hangosan süvítő, ismeretlen irányból érkező széltől hajtva kimozdul a helyéről. Saját tengelye körül forog, és előbb a munkaközvetítő irodát mutatja meg újabb és újabb szögből, majd Saint-Galmierék otthonát, később pedig a doktor vízgyógyászati intézetét.
Furcsa és izgalmas dolgok történnek a színpadon, de aligha az előadás létrehozóinak eredeti szándékai szerint. Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy a Vidéki jegyesek népszerűsítse során, illetve a reklámanyagokban sem jelent meg eddig – például alcímként –, hogy Gyakorlati útmutató színészmesterséghez, vagy mondjuk inkább Esettanulmány a karakterépítés lehetőségeiről. Az előadás során látottak és hallottak alapján ugyanis egyéb, mint a színészek játéka (és persze a díszlet) nem tanúskodik arról a hatalmas mennyiségű munkáról, amire az előadás létrehozásához szükség lehetett.
A Vidéki jegyeseket nézve úgy tűnik, mintha a rendező apránként kifakulna a produkcióból. Mintha egy kezdeti koncepció kialakítása után mindent a színészekre bízva, visszahúzódott volna a háttérbe. A színészek pedig tették a dolgukat. A rendelkezésre álló eszközöket – azaz leginkább önmagukat – felhasználva karakterépítésbe és játékba kezdtek. A karakterek és játékmódok egységesítésének hiányában kialakuló esetlegességek és egyenetlenségek viszont – a 2014. november 15-én látott előadás alapján – háttérbe szorítják és tétnélkülivé teszik Georges Feydeau – M. Desvallières történetét.
A Bogdán Zsolt által megformált Saint-Galmier olyan otthonosan mozog az újabb és újabb félreértések, bonyodalmak között, mintha egyebet sem tett volna egész életében. Ami azt illeti, elképzelhető, hogy nem is tett egyebet, ugyanis a mozgásában, mimikájában, sminkjében egyaránt chaplini karakter elsősorban egy archetípus megjelenítésének tűnik, és csak másodsorban Saint-Galmiernek.
Panek Kati Rachelje, Saint-Galmier nővére, természetességében válik a doktor partnerévé. Annak ellenére, hogy az eredeti szövegben betöltött szerepe kisebb a Gévaudan-testvérek szerepénél, Panek Kati olyan magától értetődően van jelen, és teszi azt, amit tesz, hogy fel sem merül háttérbe szorulásának lehetősége.
A legidősebb Gévaudan megformálása elüt a fenti két szereplő megformálásától. Míg Saint-Galmier megformálása egy archetípushoz, Rachel megformálása pedig a szerepet alakító színész erős jelenlétéhez idomul, Dimény Áron inkább játékában próbál Gévaudanhoz igazodni. Teszi ezt akkora lendülettel és olyan harsánysággal, hogy a vidéki jegyesek különítményének vezetője időről időre valóban képesnek tűnik a Saint-Galmierrel való szembeszállásra.
Laure és Alfred mind a történetben betöltött szerepük, mind a megformálásuk tekintetében hasonlítanak. A fiatalabb Gévaudan-testvérek változó intenzitással vannak jelen a színpadon. Albert Csilla és Buzási András igyekeznek ugyan életre kelteni szereplőiket, de ez akkor sikerül a legnagyobb magabiztossággal, amikor valamiféle külső segítséget kapnak. Mindkettejük esetében ilyen alkalom a jelmezváltás, amikor Laure-ra cselédruhát, Alfredre pedig kifutófiú-ruhát parancsol Saint-Galmier. Az új jelmezektől mindkettejük alakítása határozottabbá, biztonságosabbá válik.
A bonyodalmak állandó gerjesztőjét, Michette-t alakító Varga Csilla és a Plucheux-t alakító Orbán Attila egyaránt jól tartják kézben a folyton affektáló karaktereiket. Pontosan azt teszik az előadás során, amit a házasságközvetítőből intézeti locsolóvá lett Plucheux: a dolgukat.
A csupán az előadás elején és végén feltűnő Néger nő (Marosán Csaba), Lakáj (Vatány Zsolt) és Inas (Fogarasi Alpár) szerepe a leghálátlanabb, de nincs sokkal jobb helyzetben Séraphin, illetve Léonie sem. Séraphinról nem tudunk meg egyebet, mint azt, hogy számára a négy frank az négy frank, és az első adandó alkalommal képes a hatalmával visszaélni, Léonie-ről pedig alig marad egyéb emlékünk, mint a folyton magával hurcolt hatalmas nyalóka, valamint az, hogy őt is leginkább csak hurcolják keresztül az eseményeken. Apró termetével Michette és Rachel (két malomkő) közé szorulva őrlődik az előadás alatt, anélkül, hogy leendő férje egyszer is megpróbálná kimenteni.
A Vidéki jegyesek nem tartozik a Kolozsvári Állami Magyar Színház kiemelkedő előadásai közé. Mégis, minden hibája, csiszolatlansága, befejezetlensége ellenére olyan alkotás, amiben újra és újra tetten érhető a színészek lendülete, játszani akarása, tehetsége. Igencsak megérdemlik az előadás végén felhangzó tapsot. Ezek után már csak egyetlen figyelmeztetést szánnék az előadás jövendőbeli nézőinek. Ez a szokásos mobiltelefonok kikapcsolására buzdító felhívás mintájára akár így is szólhatna: Kedves Nézőink, kérjük, az előadás teljes időtartama alatt kapaszkodni szíveskedjenek… bolond szél fúj!
Kolozsvári Állami Magyar Színház. Georges Feydeau – M. Desvallières: Vidéki jegyesek. Fordította: Horváth Andor. Rendező: Alexandru Dabija; szereplők: Dimény Áron, Bogdán Zsolt, Buzási András, Farkas Loránd, Orbán Attila, Varga Csilla, Albert Csilla, Panek Kati, Kántor Melinda, Marosán Csaba, Vatány Zsolt, Fogarasi Alpár; díszlet- és jelmeztervező: Dragoş Buhagiar; dramaturg: Visky András; rendezőasszisztens: Albu István; ügyelő: Kerezsy Imola.
