.svg)
Csóka Szilárd-Zsolt: Bohóc, 2011
Ama bizonyos, idézőjelben vagy anélkül oly irodalmias áhítattal emlegetett RÉGI SZÉP IDŐK nagymestere, a miniszter és bíboros Richelieu a lélektan nagy tudományos mestere volt: olvashatni, hogy látogatóit, ügyfeleit egy hosszú előszobában rendszeresen és módszeresen megvárakoztatta: a folyosó egyik falán a festmények véres csatajeleneteket ábrázoltak, vad viadalokat, páncélos daliák egymást öldöklését, a másikon szelíd rózsaligetek mosolyogtak a festményeken, virágcsokrok, alkonyi pásztorleánykák, mesterien összeválogatott csendéletek… A kardinális egy résen keresztül figyelte: a megvárakoztatott személy melyik oldalt nézegeti? A csatajelenetek bámulójával hamar tisztába jött: a félelmetes, erő- és borzalom-ábrázolások csodálói bensejükben félénk, gyenge emberek, külső gesztusaik ellenére!..., míg a másik oldal, az idilli szépségek kedvelőiről tudni vélte; szilárd lelki világú, lábukon biztosan álló, kemény alakok…
Íme: modern fogalmakkal is mély pszichológus, aki tudja, hogy az érzelmi megnyilvánulások ellenkező jellegű lelki tartalmakat is kifejezhetnek! Hogy valamit – az ellenkezőjével is ki lehet fejezni!...
Ugyanabból a korszakból láthatunk bámulatosan finom és precíz vonalakkal megrajzolt szerkentyűket, megannyi emelő, csiga, fogaskerék, áttétel, csatlakozás; lenyűgöző, precíz eleganciával… Egy ábrán például a palota bejáratának eresze finom kagylóhéj gyanánt nyúlik a bejárati tér fölé; a másikon a várószoba mennyezetén finom mívű tengeri rózsa! És bent a falban a bronz kagylóból és a tavirózsából öblös fémcsövek vezettek a palota urának dolgozószobájába: íróasztala szélén, belül üres, tátott szájú rézszobor, ide vezettek a csövek, és tárgyszerűen, pszichologizálás nélkül hallani lehetett, miről beszélgetnek a bejárat előtt és a várószobában!
Ez volt a Régi Rend, az ancienne régime csodavilága: mesterkélt szépség és mesteri mechanika! Amit más korok tagadtak: a gyöngéd líra és finommechanika összeférhetősége: azt ők megvalósították!
Valami új jelentkezett a világban? A barokk hatalomharsogása és a határ eltörlése valóság és allegória között; az addigi művészet és az ideológiák között; az elegancia világáé! A fehér mellénybe, frakkba és vászonsisakokba öltözött s mindössze szuronyos puskával harcoló könnyű gyalogság világszerte veri a páncélos csordákat!
Ennek a szemléletnek a demonstratív helyszíne a díszkert, majd a mulatókert; (szórakoztató park) játékok ligete.
Marosvásárhelyen – és környékén! Bodor Péter és Houchard József szinte egyidőben kezdenek kertművészettel foglalkozni. Houchard, a hagyománnyal szemben, nem volt Bonaparte-hívő, az ő Elba szigetével, 1814-ben kezdte a vásárhelyi Maros-híd alatti kanyart díszkertté kiépíteni (tehát már a „Szent Ilona-sziget” korszakban!), különben is, olvasom róla, hogy ő az 1805-ös nemesi, Napoleon-ellenes felkelésben is részt vett (!), majd a bécsi ellenállásban is harcolt!
A helyszín központjában eredetileg egy nyárfaliget zöldellt, mint annyi Maros-kanyarban még… Ide szerveződtek a fürdőházak, játékterek, sétányok… Az én gyerekkoromban a mi negyedünkből már csak nagyanyám hívta Elba-szigetnek, mások csak Erzsébet-ligetnek, leginkább csak A ligetnek.
Az eredeti dísznövényekből már csak néhány furcsa, alacsony törzsű, lapos lombú díszfára emlékszem; a teásdobozok oldalán lévő képeknek a formavilágára emlékeztettek. (Sajátságos, hogy néhány hasonló alakú díszfa a kolozsvári sétatéren is tenyészett, nem is oly régen, a tó északi partja és a pavilon között. Hogy nem próbálta pótolni senki őket? A díszkerteket aztán megrohanják: mindenki oda akarja telepíteni a sütnivalóit és a hordóit is! (Közvetlenül a háború előtti évekből idézve, a Liget nagyrészét körbeölelte a vasút, azon kívül volt egy enyvgyár (a szappangyáraknál is büdösebb), szerencsére hamar leégett; néhány bolgárkertészt és az Agyagási-strandfürdő. Észak felől egy kaszárnya, azon innen Nagy Pista borozója, a városi villanyfejlesztő telep, gőzfürdő, strandfürdő; a liget mélyében a futballpálya, mellette néhány teniszpálya, majd a bejárathoz közel a korcsolyapálya. – A legnagyobb, tulajdonképpen a lényeges eróziót, a mindent felszámoló erodálódásokat ez okozta: délutánonként a meccsre siető, tülekvő tömeg, estefelé hangoskodva távozik, a jegyet váltani nem tudó „trógerek” rajai a kerítés mellett megszállják és tördelik a jegenyék, nyárfák ágait.
Ám volt más is: minden év végén egy napra a Református Kollégium kiigényelte a labdarúgópályát, tornaünnepély céljaira. Fehér tornatrikókban vonult át a városon menetoszlopunk; odabent a szokásos csoportos tornaszámok, majd atlétikai versenyek; végül labdarúgó mérkőzés; minden gyermek szülei hoztak a büfébe egy-egy tepsi süteményt; szóval az volt a békebeliség. A háborúig provokációk sem történtek. Hanem egyszer elkövetkezett az Iszonyat Napja.
Május 10 – azaz Zecse máj a Román Királyság legnagyobb ünnepnapja volt. Az ismeretes ’38-as, ’39-es súlyos politikai események miatt egyre nagyobb feszültség alakult ki körülötte is. 1940-ben különösen nagy volt a várakozás: hatalmas látványosságok lesznek! Alig értem a Liget közepére, már jöttek vissza „tróger” ismerőseim: még a kerítésre sem engednek felmászni! Mérgesen hazaindultam hát, amikor szembetalálkoztam a Vlasa családdal. Tulajdonképpen második szomszédunk voltak, gyártelepük is közel volt, vasöntődéjük a legnagyobb a városban és messze környéken. Magyar rokonaik is voltak; dinamikus család, egy emberöltő múlva világhírű tudós is kerül ki közülük.
Vlasa maga alacsony, köpcös, de rendkívül erőteljes figura. Jobb vállán, bal csípőjén átvetve arasznyi széles nemzetiszín szalag; olyan léptekkel közeledett, mint Mussolini. Jobb oldalán sötétbe öltözött felesége, jó fejjel magasabb, mint ő, balján a lánya, Aurica (mi a környéken csak Arankának ismertük), ő is jó fejjel magasabb az apjánál, kreol bőrű, délceg szépség. Én szorosan mögéjük zárkóztam, matrózmenetelésben léptem egyszerre az öreggel. Pár lépés múlva egy reccsenés! Eltűnik előttem Vlasa feje! Ő maga hason fekszik, előtte óriási, sötétlilás vértócsa; egy ötméteres girbegurba ág, a végén vizeskorsó nagyságú tuskó, az találta el a szomszédot; egyetlen lépésen múlott, hogy nem engem. Vlasáné halkan jajongott, kezét tördelve… Aranka szép arca szürke, ajkai sebesen mozogtak, de hang nem jött ki rajtuk.
Soha többet nem tudtam betenni a lábam még egyszer a Ligetbe.
Amikor harmincegynéhány évvel később összeismerkedtem rokonukkal, mindig kerültük ezt a témát.
***
Hanem ami az Elba-sziget nevét illeti: Itália latinelőtti őslakói úgy nevezték, hogy ILVA! Erről persze eszébe jut az embernek Palota-Ilva, meg ugye, kis „Ilváról Nagyilváig”… És hogy Déva azt jelenti: Fényes víz… Érdemes volna még ezen elelmélkedni…
