Bohócszínház, tragikomikus pantomim

A 10. Színházi Olimpia, melynek idén Magyarország a helyszíne, június 16–18. között adott otthont a rendezvényre meghívott előadásoktól kicsit eltérő stílusú produkciónak, a Slava’s SnowShow-nak. Az olimpián ötször játszották, és voltak olyan nézők, akik mindegyikre vettek jegyet. Hogy miért?

Slava Polunin, az orosz bohóc, színművész, performanszművész, egykori színházigazgató előadásai színházi térbe való beemelésével nyomatékosítják a nézőben, hogy a cirkuszi, szórakoztató műfajok elejéről hanyagolni kell a „csak” minősítő szócskát. Hiszen Slavától nem csak egy szórakoztató „bohóckodást” láttunk a budapesti Nemzeti Színház nagytermének színpadán, hanem egy bohócjátékot, ez pedig egy létező színművészeti ág.

A már 73 éves művész  két célját minden előadásának mozgatóerejeként veszi figyelembe: az embereket vagy megnevettetni, vagy megríkatni kell. Ennek köszönhetően a könnyeket nem mindig lehetett a nevetésre fogni, valóban. Legfontosabb számára – ami több interjújában is elhangzik – az, hogy a felnőttek is visszataláljanak, ha csak arra a pár órára is, amit ő nyújt nekik, a bennük lévő gyermekhez, aki csak érez, aki csak őszinte. „Ha a közönségből már egyvalaki rá tud erre kapcsolódni, akkor célt ért, amit csinálunk” – mondja a rendezvény keretén belül készült interjúban.

Slava a tragikomikus pantomim világát tárja elénk. Színházi nyelvének megalapozása olyan humorszakértők tanulmányozásával és követésével történt meg, mint Charlie Chaplin vagy Marcel Marceau francia pantomimművész. Korai színházkísérleteiben is már olyannyira volt groteszk és abszurd, hogy egyértelműen a bohócművészettel lehetett asszociálni. Tanulmányai folyamán végül rájött, hogy a bohóccal mint jelenséggel tud igazán azonosulni, ezt az utat is választotta, idővel pedig megformálta a saját bohóckarakterét, az Asissai nevezetű sárga bohócot, aki valójában saját személyének egy másik dimenzióba való kivetítése. Ez a bohóc a SnowShow főszereplője is.

A terem padlója rengeteg fehér konfettivel beborítva – a látvány, ami a nézőt fogadja. A hangulat már az első pillanatban oldott, a néző akarva-akaratlanul mosolyog, felvesz egy-egy darabka „hópelyhet” a földről. Míg mindenki ámuldozik és nézi a gyerekek örömét, az előadás elkezdődik, és hirtelen nem azt kapjuk, ami ígértek nekünk. Asissai megjelenik egy kötéllel a nyakán, a szándéka is megvan ahhoz, hogy felakassza magát.

A gondosan és tudatosan használt idők, kitartott szünetek vigyáznak arra, hogy épp csak eszünkbe jusson a sajnálat, de ne tudjunk elmerülni vagy lehangolódni. Így a bohóc-magányról éppen fogalmazódó belső monológom is félbeszakad, mert a kötél másik végén ugyancsak egy sárga bohóc kerül elő a takarásból, tehát ketten vannak egyedül.

A látvány elsődleges eszköze a színek használata: a kék hátterű színpadi képbe, a két piros orrú sárga bohócról képtelenség levennünk a szemüket. A főszínek zavaró kontrasztja megvan, de csak annyira, hogy vonzza a tekintetet.

A fiatalabbik bohóc, ha Assisaijal együtt van a színpadon, utánozni akarja, arra törekszik, hogy büszke legyen rá, olyan, mint egy utód. A harminc éve futó show mindig megújul, tényleg nincs két egyforma előadás. Két sárga bohóccal csak néhány éve játsszák, ám az utólag megtudott információ szerint a másik Slava fia, Polunin Ivan, elkezdi összeszedni az előadás dramaturgiáját.

Az a cselekményfonal, melyben Asissai vonattal elmegy, miután a már ikonikusnak számító kabátos jeleneten is túl vagyunk, melyben beledugja a kezét az akasztóra helyezett kabátba, és saját magát öleli át, majd saját magától búcsúzik el, a legvégén pedig „belehal” a hóviharba, olyan értelmezést ad, amelyen csak üveges szemmel tudtam gondolkozni.

Mivel Slava már ritkán játszik, a pesti öt előadásból is, csak ebben volt színpadon, ezért a „helyettesítését” egy létező koncepcióként kezelem. A korábbi előadásokat tanulmányozva, továbbra is azt állítom, hogy a mostani tudatosan használta a szomorú oldalát is annak az álomvilágnak, amit megteremtettek. Olyan volt, mintha egy másik előadás kezdődött volna el „az idő másik oldalán”. A gyerekek élvezték a produkciót, amely értelmezés ugyancsak helyénvaló, a felnőttek pedig kezdték megérteni, hogy Slava miről is akart épp ott a színpadon beszélni.

A show katartikus fináléja, a hóvihar, mely az emberek felé irányul, és fújja a konfettit az arcukba, ezúttal másképp indult. Assisai a vihar elején, küzdése előtt hirtelen levette bohócorrát, és már Slavaként állt a homályos játéktéren. Az eddigi elődásokban Assisai megküzd a viharral, ebben Slavaként elesik, majd ráterül a fehér fátyol. Slavaként, nem bohócként hal meg. Sose gondoltam volna, hogy a legjobban sírni színházban egy bohócelőadáson fogok…

Egyik jelen időből hajlunk át a másikba. A bohócművészet egyszerű gegjein, trükkjein ámuldozunk. Az egyszerűséggel párhuzamosan a mélységet is megteremtik, amelybe a beavatás is óvatosan történik: vattafátylat húznak ki a nézőtérre, óriási labdákat engednek felénk, megteremtik azt a családias hangulatot, amellyel képesek elérni, hogy egy cirkuszi műfaj elgondolkodtasson, hogy papírzsebkendőért kutassunk a táskánkban. Mert a finálé előtti csendben hallhatóan zizegtek a zsebkendő-csomagolások.

Egy egyszerű elmúlás, egyszerűen elmesélve. A show-jelleg számomra a látottak feldolgozásában volt segítségemre. A gyermekek rossz élményeit, traumáit is valójában a gyermeki képességek egyike, az álomvilág-építés győzi le. A káprázatos látvány folyamatosan elterelte a figyelmem a nyomasztó érzésekről, felkészített az előadás végére, voltam olyan boldog, hogy elbírjam a finálé szomorúságát. Slava Polunin pedig a boldogságra akar megtanítani.

Slava Polunin és társulata. Slava Polunin: SLAVAS’S SNOWSHOW. Rendező: Viktor Kramer, Slava Polunin. Bohócok: Zhimolokhov Artem, Po­lunin Ivan, Bifano Francesco, Deliyev Georgiy, Merashchi Dmytro, Olekhnovych Anna, Musatov Yury. Fény: Costyleva Sofya. Hang: Savin Remi, Constant Eugene. Színpadtechnika: Bekesi Mihaly, Yaropolskiy Ivan. Társulatmanager: Yaropolskiy Eerika. Jelmez: Sumakova Iuliia. Díszlettervező: Viktor Plotnikov. Jelmeztervező, különleges effektek: Slava Polunin. Hang: Roman Dubinnikov, Slava Polunin. A felhasznált zenék alkotói: John Surman, Subramaniam, Joaquin Rodrigo, Jorge Ben, Ivan Volkov, Roman Dubinnikov, Ludwig van Beethoven, Vangelis, Carl Orff, Jean Marc Zelwer, Paolo Conte. Műszaki támogatás: Gennadi Bokhan, Roman Dubinnikov, Andrei Efarov, Vitali Galich, Alexei Goncharik, Oleg Ilyin, Dimitrie Khamzine, Sofia Kostyleva, Rebecca Lauret, Aleksei Lavrentiev, Pechersky, Mikhali Pogorelsky, Keefe Rubinstein, Dimitry Sakhalov, Oleg Sosnovikov, Dimirty Syrovatski, Elizaveta Titanian, Gleb Titania, Dimitry Ushakov. Háttér: Dimitry Bodnar, Gariy Cherniakhovsky, Bertrand Gosselin, Anna Hannikainen, Maria Manaenkova, Mikhail Mokeev, Dimirty Strekalov, Natasha Tabachnikova, Elena Ushakova.

‍