Bogárlábon

I.Itt történt meg a létezés velem.Fölébredtem egy lakótelepen.Elhittem, hogy elég, ha kinyílik a szem.Nem tudtam: mindenem valamilyen.Nem gondoltam, hogy bárminekjelentősége van. Itt makacsoltammeg magam. Megnéztem tükörbenhasadt homlokom. Csatangoltamviharvert dombokon. Jártam térdig,derékig érő gyomban. Botlottam,estem, féltem, tántorogtam. Oldottampéldákat. Számtan, fizika, nyelvtan.Néztem az égre, mint aki csak úgyelvan. Ültem kórházban, folyosókonvártam. Ebújtam a suli alagsorában.Világra hoztam egy lányt, egy fiút.Nem éreztem, hogy ne lenne kiút.Bármi szakad nyakamba, talpra állok.Keringenek arcok, nevek, halálok.Ezt a helyet meg merem érteni.Mert nem túl nagy, és nem istúl kicsi.
II.Egy lakótelep flórája és faunájanem nagy dolog, de léteznek színek.Szarkaláb, kankalin, pipacs éscickafark. Habkő-fehér, mészpor-fehér, cementpor-szürke, aszfalt-fekete. Az építőtelepi vascsodáksárga, narancs, vadkék színe.A teherautók barázdált homloka.Kerek lámpaszemükkel néznek,mint apa. Pókok, hernyók, hangyákfutnak. És bogarak. Elvagyunk,de azért ez nem vidám barakk.Nincs hús, tojás, tej, sajt, csoki,kenyér. Az ember halkonzervtőlhalkonzervig él. Mellé olajbogyó.Harsány, hideg, szegényes,történetedben mégis ez a jó.Ez a gyerekkorod. Lásd,béke van! Veszekszenek nagy-mellű nagymamák, pocakosnagypapák, kövér nénik, bácsikhúskenyér cukorsorban, olajtejsorban,hogy ki hányadik. Nem látnak ela jövő századig, hol unokáik ölneka parkolás miatt. Az idő bogárlábonborzongva elszaladt.


Keresztút I.Te város, hányszor átutaztam rajtadvonattal, s néztem fönt a templomot,a katedrálist lent a folyóparton,s a főút mellett azt a kis sötétet,nyomott, vörös foltjaival. Fejema szemöldökfába majdnem bevertem,pedig templombalépéshez jó alacsonyvagyok. A középpont köré sereglenek,tódulnak mindenhol a templomok.Bemeszelt freskók, tátongó falfülkék,egymást zaklató felekezetek,lebontott, leégett, átépített,bérbe vett, adott templomok.Itt nem nyílt kegyhelyenszövőgyár, kocsma, mégisnyugati szellő lengedez. Másajkú népcsoport csodálni valófegyverténye ez. Vastag falak,öklömnyi ablakok, magasföldszint,csúcsos alakzatok, és kő, mindenüttvésett kő dalol, és itt őgyelgek én isvalahol, tizennyolc évesen.Passiójátékban hajas statiszta.A kereszt állításakor jégeső zúdul ránk,kisüt a nap, és a leszakadt vízözönta középkori kövezet felissza.
II.Itt vagyok tizennyolc,huszonöt, harmincévesen,hosszú, göndör és lekaszabolt hajjal,nyugodtan, zaklatottan, egyedül,más tizenhuszon harmicévesekkel.Itt vagyok bátran, komolytalanul,az előírásokra fittyet hányva.Nincs egy fityingem, ezt-azt dolgozom,a rebellis gondot visel magára.Eszembe jut a hírneves csata,melynek napján testvérem született,aztán rögtön a Reformáció,melynek napján testvérem született.Nem születtem pirosbetűs napon,nem is hagyom magam születni.Nem születésre hoztam képletet.Nem vagyok végleges,mint templomépület vagymagasföldszintes, kőfalú ház.A befejezettség megbabonáz.Csak állok. Nyílt titok: a szüle-tésnek hátat fordítok. Legföljebbmondatokat építek, és terveznicsak jelentést merek, s ha feltalálommagam, inkább tréfa: a halálfélelemés megvetés önfejű ivadéka.Szép, mint életem keresztútja,te, ahol elgondolom: vajonhányszor vetődömmég ide?

Megjelent a Helikon 2021/8-as lapszámában.