Bodor Emese Réka rövidprózái

Nagy Imre munkája.
Amit nem Ahogy futás közben a viharba szürkülő eget bámulod. A légszomjat, amikor felhorzsolt térdedre támaszkodsz, füleid tompa tengerzúgását. A száraz kenyérhéjként morzsolódó éveket, a gyerekkor céltalanságát. Régi sérelmek hófehér hegeit.
Lepréselt gyomokat régi tankönyvekben. Az emlékek bonyolult anatómiáját. A lopott alma friss ízét, az éhség komisz rókaarcát, a vörösen és forrón sistergő dühöt. A sűrű vért, ami az ereidben lüktet, a nyálkás indákat, amik a szüleidhez kötnek. A lángoló fájdalmat, ha nekik feszülsz és a húsodba vágnak, az összetartozás kényszerét.
Ahogy a paplanhuzatnak nyomod az arcod, az öblítő otthonillatát; ahogy a kertben a diófa szilánkokra töri az eget. Az ég tiszta borkánjából mézként csorgó napot. Kilazult pengét a hegyeződben, a kaktuszod megtört körvonalait. A kölcsönkért ruhák intimitását, a komposzton rothadó zöldség szagát, a békét, amivel egy jóllakott kutya horpasza emelkedik és süllyed. A fáradtság kopott évgyűrűit, a nyugalom törékeny porcelánját.
Bőröd festékillatát, vízcseppet galambtollon. A sztaniol hangját, mikor a szemétbe gyűröd. Az áfonyapálinka kesernyés ízét, a kora hajnali esőszagot. Az erkélyen elszívott cigarettákat, a félbetört fehércsokoládét, azt, ahogy vajpuha álmodba késként hasít a vízforraló hangja. A zsályatea sötét örvényeit, a kávézaccot és a lepöckölt hamut, a naplemente paprikaszínét.
A pázsiton hagyott babakocsit, a művirágkoszorúk giccsét. Gyászjelentésbe csomagolt rózsákat, lyukasra égetett kordbársony nadrágot. Az egérlábon sprintelő, izzó gondolatot és az élet bőrébe vájt körmöd: ezt mind nem látja senki más. A halántékod mögött, a webkamera vakfoltjában ragyog. Egyedül a tiéd. Megoszthatatlan.


Privát sérelmek

Amikor megveszed a számítógépet, még fogalmad sincs a Másik létezéséről.
Miután kicsomagolod a légpárnás fóliából, keresel egy darab fekete celluxot, és leragasztod a webkamerát: éppen elég történetet hallottál már elszánt hackerhuszárokról és virtuális Robin Hoodokról, hogy elővigyázatos legyél. A te életedbe nem leshet bele senki. Minden percét magadnak akarod, nem osztozol rajta, pláne nem valami pattanásos egyetemistával a világ másik végén, aki szórakozásból idegeneket néz a képernyőjén. Harmincöt vagy és szerelmes. Makacsul és mohón kapaszkodsz a boldogságodba.
A következő hetekben gyakran eszedbe jut a letakart kamera. Fürdés után átsétálsz a szobán, megbotlasz egy padlón hagyott könyvben, a csípődről lecsúszik a frottírtörülköző. Azonnal a gépre nézel, de nincs gond, védőpajzsod vékony anyaga a helyén. Pár nappal később egy politikai vitát hallgatsz, a felek kivörösödve csapkodnak és káromkodnak a képernyőn. Te a lábad borotválod közben, a penge szárazon serceg a bőrödön. A celluxra emeled a tekinteted: ott van még, persze, semmitől nem kell tartani. Akkor sem, amikor görnyedten jointot tekersz a combodon, akkor sem, amikor hajnali háromkor hideg maradékot lapátolsz a szádba a hűtőben talált műanyag dobozból. A ragasztó tart, az életed minden szelete a tiéd.
Lassan megszokod a kamera jelenlétét, úgy mozogsz megint, mint azelőtt. Amikor esténként Gábor hazaér és magához ölel, kicsit még sajnálod is, hogy nem látja senki: szeretnéd az éterbe üvölteni, hogy ez a csodálatos férfi kizárólag, egyedül a tiéd.
Aztán jön a Másik.
Apró változásokban érkezik, olyan diszkréten, hogy először fel se tűnik. Gábor később jön, keveset beszél, kétszer szed a vacsorából. Reggelente elfelejt nyakkendőt kötni. A keze egyre gyakrabban vándorol a tarkójához, idegesen vakarja a fejbőrét, a körmét egyenetlenre rágja. Fejfájásra, kimerültségre panaszkodik. Ráhagyod.
Amikor megtalálod az első hajgumit, először azt hiszed, a tiéd, csak elfeledkeztél róla. Három nagy, piros gyöngy van rajta, barátságtalanul csapódnak a koponyádnak, ahogy lófarokba kötöd vele a hajad. Gábor elsápad, amikor meglát, de hallgat. A csöndjei egyre mélyebbek, egyre súlyosabbak, fullasztóan vonják be a nappalit. Elkezdődnek a bizonytalan idejű üzleti utak, az éjféli SMS-ek. A szőnyegbe taposott fél pár fülbevalón már meg sem lepődsz. Hát ide jutottál te is, mint anyád. Mostantól mindig hárman lesztek. Te, Gábor és a szeretője. Szilánkokra törik a boldogságod, kipiszkálhatatlanul fúródnak a szívedbe a maradványai.
A Másik nevét és arcát darabonként rakod össze, mint egy bonyolult mozaikot. Elejtett szófoszlányokat szedsz össze, a markodba gyűjtöd őket és egymáshoz ragasztod, színes képet alkotsz vécében elsuttogott telefonbeszélgetésekből és horkolás közben elmormolt félhangokból. Álmatlanul fekszel, bámulod a függönyön átszűrődő holdfény mintázatát a plafonon. Dorinának hívják, a munkatársa. Elképzeled, milyen lehet: frissdiplomás, nagy mellű nő, hosszú lábakkal, vastagon kihúzott rókaszemekkel. Csupa virgonc fiatalság és feszes bőr, ezzel nem tudsz versenyezni. Ha beleszeret, mindennek vége van.
Nem sírsz, nem átkozódsz, nem rendezel jelenetet. Mosáskor az ingjén rúzsfoltokat találsz. Kényszeríted magad, hogy elnézz, a kezedbe ivódott rutinnal tuszkolod a ruhákat a gépbe. Nem engedheted meg magadnak, hogy önérzetes legyél. Gábort akarod, hogy unja meg a játszmát, hogy kiskutyaszemű, lihegő bűntudattal csússzon vissza hozzád. Te nagylelkű leszel és megbocsátó, mint egy szent. Persze néhány napig a kanapén kell majd aludnia, azon, amelyikből középen kiáll egy rugó. Ennyi igazságszolgáltatás neked is jár.
Hideg vizet locsolsz az arcodra a mosdókagyló felett, visszatartod a lélegzeted, le akarod mosni a bőrödről a szégyent. Akkor látod meg a lefolyóba ragadt hajszálat: az utolsó pillanatban kapsz utána, mielőtt magával sodorná az erős sugarú csapvíz. Hosszú és sötétvörös, megcsillan az izzó hideg fényében. Felkavarodik a gyomrod. A te hajad szőke.
Markodba zárod a hajszálat, és kisétálsz a konyhába. Meggyújtod az asztalon álló gyertyát, a szekrény tetején álló varródobozból egy gombostűt veszel elő. Áthúzod a lángon az ujjad, nem érzed, puhán csapódik le rajta a korom. Fölétartod a hajszálat, azonnal lángra kap, egy pillanat alatt elég az egész, a kellemetlen, fekete füst kaparja a torkodat. A tűvel az ujjbegyed érzékeny bőrébe szúrsz, a kicsorduló vért a lángba cseppented. Összeszorítod a szemhéjad, beszívod az égett haj kesernyés szagát, és teljes erődből azt kívánod, hogy ne szeresse tovább, hagyja el, haljon meg. Megdöbbent a saját érzelmeid intenzitása, gyorsan a szádba kapod az ujjad, a nyelveden fémes íz terjed szét. Nem érted, miért csináltad. Elfújod a gyertyát, zavarban vagy saját magad előtt. Visszateszed a dobozt a helyére.
Gábor másnap éjjel jön haza. Nehezen mozog, az arca sötét és márványkemény. Nem veszi le a cipőjét, egy fekete-fehér újságot hajít a konyhaasztalra. Leül, vakarja a tarkóját, feléd tolja a félbehajtott papírköteget. El kell mondanom valamit, suttogja. Lenézel. A szalagfőcím egy politikus korrupciós ügyeit taglalja, a fénykép előnytelen és szemcsés. Kérdőn nézel fel, Gábor megrázza a fejét, megfordítja az újságot. A bal sarokban fekete keretes gyászjelentés. M. Dorina, harminckét éves, autóbalesetben elhunyt, temetés kedden. A szöveg mellett fotó, a Másik a Balaton-parton mosolyog a kamerába, lófarokba kötött hajában ott a gyöngyös hajgumi. A kezed megremeg a kép felett, a székre fagyva ülsz. Gábor beszélni kezd, a szavak elfolynak a füled mellett, sajnálom, nem voltam őszinte, volt valaki más. Az arcot nézed a papíron, nem olyan, mint képzelted, és nem is túl fiatal, a szeme sarkában szarkalábak, az orra aránytalanul nagy, a szája kicsit széles, metszőfogai között szembetűnő a rés. Értetlenül ülsz, Gábor szerelemről és gyászról beszél, te még mindig arra vársz, mikor esik térdre, mikor szór hamut a fejére és könyörög sírva a bocsánatodért. Aztán azt mondja, hogy ez a veszteség ráébresztett valamire. Hogy már régen nem szeret. És ezt így tovább nem lehet csinálni.
Nézed, az arcán többnapos borosta, enyhe izzadtságszaga van, nem fürödhetett egy ideje. Bólintasz, azt mondod, rendben. A sárga bőrönd az előszobában van. Kimegy, hallod, ahogy kirángatja a szekrényből, aztán harsány fiókhúzás, zakók és ingek suhognak, ahogy beledobálja őket. A csap széléről egy zacskóba sepri a borotváját és a zöld fogkefét, mindent hallasz, azt is, ahogy káromkodik az elromlott cipzár miatt. Nem számolod, mennyi idő telik el. A képet bámulod, a bántóan átlagos arcot, a konszolidált mosolyt. Mire felnézel, Gábor az ajtóban áll, félszegen markolva a bőröndöt. Hát szervusz, mondja szomorúan. A torkodban egy üvöltés készülődik, az ujjaid elfehérednek az újságpapíron, szeretnél a hajába markolni és addig ütni, ameddig bírod, számonkérni rajta, hogy merészel elhagyni, amikor gyilkolni tudtál érte, ki mos majd ezután tisztára, ki fogja neked visszaadni az éveket, amiket rá pazaroltál? Alig gondolod végig, már tudod, hogy hiába. Semmit nem értene az egészből. Rég elsodródtatok egymás mellől, végig árral szemben eveztél, de csak azt érted el, hogy kisebesedtek a kezeid. Szervusz, visszhangzod hidegen. Nézed, ahogy elfordul, átlépi a küszöböt, becsukja az ajtót. Soha többé nem látod.
Amint egyedül maradsz, szétszakad a közönyöd. A fürdőszobába botorkálsz, ruhástól a kádba fekszel, megnyitod a csapot, hagyod, hogy a langyos víz szétáztassa a kasmírpulóvered. Leveszed a tartóról a levendulaszappant, dühösen dörzsölöd vele a kézfejed, a tömény virágillaton át is érzed a nyálkahártyádon az égett haj szagát. A zuhany alá dugod a fejed is. Nem tudod eldönteni, hogy az arcodon végigfutó folyadék csapvíz vagy a könnyeid.
Órákkal később jössz ki onnan, reszketve és csöpögve. Nedves talpad a szőnyegbe süpped, pillanatnyi nyomokat hagysz magad után. Ruháid súlyosan és hidegen lógnak tested szerkezetén. Már nyúlsz, hogy áthúzd a pólót a fejeden, amikor eszedbe jut a webkamera. Rég nem gondoltál rá, a leragasztott tekintet jelenléte a szobában a tudatalattidba költözött, de most, a vetkőzés pillanatában, előre tolakodik megint.
Az asztalhoz lépsz. Egy mozdulattal letéped a celluxot a webkameráról, farkasszemet nézel az apró réssel a fekete műanyagban. Várod, hogy kigyulladjon mellette a piros fény, hogy az idegen férfi, aki a világ másik végén hónapok óta arra várt, hogy belásson az életedbe, most megjelenjen arctalanul és hangtalanul, vegye észre a vörösre dagadt orrod, a szétkent szemfestéket az arcodon, a csomókba gabalyodott, csapzott fürtjeid. Szeretnél megint érdekes lenni, ha másképp nem, hát úgy, mint egy kiállítási tárgy: megérinteni tilos, csak figyelni szabad, néma tisztelettel. De nem történik semmi. A magány vegytiszta fájdalomként terjed szét a mellkasodban. Nincs a kamera mögött senki. Soha nem is volt.
A parányi izzó üresen és élettelenül mered rád, mint egy vak küklopszszem.

Bodor Emese Réka 2004-ben született Budapesten, jelenleg magyar szakos gimnazista. Írásait többek között a Bárkaonline, az Irodalmi Jelen és a Prae folyóirat publikálta. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának 2. díjasa próza kategóriában.