.svg)
Tamás Borbála: Súlytalanság
Ahogy lehet(ett), 1974–1989*
A „szabad választás” a hetvenes évektől még messze volt, a nyolcvanasokban nálunkfele gondolni sem lehetett rá – legfeljebb a keserűséget próbálhattuk moderálni. A kényszert ki így, ki úgy élte meg Erdélyben, romániai magyarként. Páskándi Géza hat év börtön- és (Duna–Fekete-tenger) csatornatapasztalatával – mindenikünknél, érthetően – türelmetlenebb volt. Könyvei már megjelenhettek, olyanok is, mint elbeszéléskötete, az élmény erejével ható Üvegek (1968) meg újat hozó színjátékai, A bosszúálló kapus, a Vendégség (utóbbi először a Korunkban, 1970 áprilisában, majd még abban az évben, Az eb olykor emeli lábát című kötetben, a Kriterion kiadásában). És a Korunknak ugyanúgy, mint az Utunknak kedvelt szerzője lett; statisztikát lehetne készíteni, hogy a kolozsvári irodalmi hetilap az ő vagy a korábbi börtönviselt Bodor Ádám szövegeit közölte gyakrabban. Gézánk viszont mintha attól tartott volna, hogy ezek a viszonylag jó, legalábbis normálisabbnak tűnő idők véget érnek. Magyarországon legalább magyarként nem lesz megkülönböztetésben része. 1974 februári áttelepedésében Csoóri Sándorék segítettek, így hát a Kriterion kolozsvári szerkesztője (1971–1973) mindjárt a budapesti Kortárs főmunkatársa lett, aztán a Nemzeti Színház dramaturgja, József Attila-díjas, s korai halála (1995. május) előtt kevéssel a Kossuth-díjat is megkapta.
Az 1974-re utalás így kerül be az Ahogy lehet(ett) fejezet címébe. Vagyis nem feltétlenül a Reményik-vers alapján, vagy éppenséggel Reményik Sándornak a Makkai ítéletére adott válasza okán: Lehet, mert kell. Mármint vállalni a kisebbségi sorsot. Van ugyanis – lehetséges – az „ahogy lehetett” szókapcsolásnak ilyenszerű (cinikus?) magyarázata is: sokan megelégelték a kiszolgáltatottságot, a titkosszolgálati megfigyelést, a külföldi utazások akadályozását, az egyre romló élelmiszer-ellátással tarkított kisebbségi létformát – éltek a kivándorlás (enyhébb kifejezéssel: az áttelepedés – a hazaváltás?) lehetőségével. Egy évtized múlva is adódtak még (itt csak az Erdélyből kitelepedő írókra gondolva) minőségi állások, például a Magvető Kiadónál. Az már más kérdés, hogy esztétikai minőségben a pálya emelkedést mutatott-e. Bodor Ádám, Csiki László esetében bizonyára igen… Díjaktól, magyar és nemzetközi visszhangtól függetlenítve.
Az „ahogy lehet” a maradóknak egyelőre rosszabb feltételeket jelentett, rosszabbakat, mint 1937-ben, a Makkai–Reményik üzenetváltás korában. Annak ellenére, hogy a problémák időnkénti felmutatásában meglepetések is értek. Reményiknél maradva: ki gondolta volna, hogy 1983-ban megjelenhet egy eléggé testes verskötete, a Kriterionnál (Az építész fia) – igaz, meglehetősen kilúgozva (nyilván az Eredj, ha tudsz és az Ahogy lehet nélkül), mégis a reményiki hangot őrizve. A Korunk-évfolyamokban visszalapozva, még 1980-ból is kiemelhető legalább két lapszám: évnyitásként a nemzedéki vélemények, vallomások nyílt szembesítése (A szóértés előfeltételeiről), Domokos Gézával, Cs. Gyimesi Évával, Egyed Péterrel, Balla Zsófiával; szeptemberből a Szárhegy: jelképből fórum, illetve az első Kriterion-tábor harmadik napi beszélgetéseinek jegyzőkönyve, retusálatlan formában. Persze a besúgói jelentések megtették hatásukat – majdnem belebuktunk.
Miután Rácz Győző a Korunknál 1984 októberében teljesen átvette a hatalmat – Gáll Ernő kiszorítását már előbb megkezdte (a gyergyószárhegyi összeállításunkból fakasztott botrány például jó alkalmat szolgáltatott a belső erőviszonyok fokozatos átrendezésére), a szerkesztőségi hangulat megromlott. És persze a folyóirat színvonala is. Rácz vigyázott arra, hogy a Korunk teljesítse a hivatalos elvárásokat, a „renitensek” pedig, legyenek belsők vagy külső munkatársak, háttérbe szoruljanak a közlésekben. Az évtized vége felé, főképp ha Győző nem volt benn főszerkesztői szobájában, kollégánk, Herédi Guszti hívására átment a társaság Monostor út eleji lakásukba; a boltokban kapható rossz italokat szürcsölgetve kötetlen, vigyázatlan nagy dumák folytak. Arra ugyanis nem gondoltunk, hogy éppen a kedves házigazdánk ír rólunk jelentéseket a Szekuritáténak. De nem volt egyedül a megfigyelők ránk osztott sorában. Az „ahogy lehet” világának legdöbbenetesebb példáját a kitűnő Ady-filológus, a Mikes Kelemen 15-be is sűrűn ellátogató szerkesztőségi barát, Bustya Bandi szolgáltatta. Ki hitte volna, hogy az ő megkérdőjelezhetetlen szakmaisága a besúgói jelentésekben is érvényesülni tud? Hogy a Bustya-életmű részét képezi „Lăzărescu” termelése a hetvenes-nyolcvanas években? (Erről a Titkosan – nyíltan kötetben, 2014-ben már elég sokat elmondtam.)
December ajándékai
1989 októbere és decembere, december közepe közt a teljes bizonytalanság, a kilátástalan unalom napjait éltük a szerkesztőségben. Nézem a „régi”, a második folyamát záró Korunk 10. számát, amelynek kolofonjában Rácz Győző neve már gyászkeretben áll. (Kórházban halt meg, veseelégtelenségben, október 27-én.) Sajtó- és politikatörténetileg is tanulságos lapszám. Elkészülte körülményeinek tekintetében ugyancsak. Már hónapok óta úgy kellett szerkeszteni, hogy a folyóirat élén a vívmány-cikkek e nagybetűs cím alá kerüljenek: a ix. kongresszus szellemében – a xiv. kongresszus küszöbén – nicolae ceauşescu elvtárs vezetésével. (Azon a bizonyos IX-iken választották a Román Kommunista Párt élére, az 1965-ben elhunyt Gheorghiu-Dej helyére Ceauşescut.) A pártutasítás nyilván érvényben volt, most azonban, az aktualitás jegyében, az RKP Központi Bizottsága október 24-i plenáris ülésén elhangzott, 21 sűrűn nyomtatott oldalt kitevő főtitkári szöveg került a kongresszusi előkészületi, előkészített írások elé: tehát: Nicolae Ceauşescu elvtárs expozéja a szocializmus, az ideológiai tevékenység, a forradalmi tudat fejlesztését, a szocializmust és a kommunizmust Romániában tudatosan építő új ember formálását szolgáló politikai-nevelő munka kérdéseiről. A „Ceauşescu, hősiesség”, „Ceauşescu és a nép”-féle közbekiáltásokkal megszakított beszéd elolvasását 2017-ben természetesen megspórolom, ezt tettem 1989 októberében is, ám az átlapozás közben beugrik a következő, idézni való szöveg: „Szüntelenül le kell lepleznünk a múltbeli, de a jelenlegi reakciós körök politikáját is, amelyek uralmi és elnyomó érdekeik érvényesítése céljából arra törekedtek és törekednek, hogy nemzeti gyűlölködést szítsanak, gyengítsék a dolgozók egységét. Ilyen értelemben határozottan vissza kell vágni a horthystáknak és az új horthystáknak, akik ismét szövetkeznek a régi és az újnácikkal, határrevízióra, a népeket egymás ellen uszító politikára törekednek.” (Netán a ’89 őszi magyarországi párt- és államvezetésre utal a román pártfőtitkár? A reformistákra? A nemzeti kerekasztalra?)
Az október 24. és a 27-i dátum (R. Gy.) azt mutatja, hogy a 10. szám késésben volt. Így kerülhetett be „rangrejtve”, Herédi Gusztáv jegyzete (Egy könyv újraolvastán), mint írja, egy régi tartozást törlesztve, Rácz első kötetéhez (A lírától a metafizikáig) kapcsolódva. Az írás vége felé kezd gyanússá válni, hogy álcázott nekrológról van szó („Mi, Korunk-szerkesztők, akik a közelében éltünk, dolgoztunk, tudtuk…”) – pártkongresszus előtt még egy helyi pártvezetőt sem illik búcsúztatni! –, R. Gy. kertszeretetének megidézése után pedig sikerült becsempésznie ezt az egyértelmű, az életút lezárulására utaló mondatot: „Illő volna hát az utolsó évtizedben közölt írásait s az elárvult íróasztalában szunnyadókat egybegyűjteni.”
Aztán várni kellett. Nem egy új Rácz-kötetre, hanem hogy a megyei pártbizottság (vagy valaki fennebb?) eldöntse, ki veszi át a Korunk főszerkesztői tisztségét. Nyilván csak egy megbízható elvtárs, minden bizonnyal pártaktivista. Addig pedig a felelős titkár Jancsik Pálnak kell továbbgörgetnie a szekeret. Megfelelni a kongresszusi elvárásoknak. Ami viszont novemberben, december első felében sem sikerült. Az újabb Korunk-szám csak 1990 elején készült el – messzemenően nem kongresszusi, pártos szellemben. Nicolae Ceauşescu elvtárs és hozzá méltó felesége, Elena már egy rögtönítélő tanács határozatával és a kivégző osztag fegyvereivel volt kénytelen szembenézni.
Amikor leírtam a címet: December ajándékai – nem erre az ajándékra utaltam. A kétségtelenül váratlan ajándékra. Amelynek előkészületei valószínűleg a nemzetközi politika pokolkonyháiban történtek. Én jóval szerényebb ajándékokat gondoltam jelezni, annak tudatában, hogy ezek még nem fognak szegeket verni Ceauşescuék koporsójába. Magamat, magunkat készültem megajándékozni, cenzúrázatlan folyóiratközléssel (vagyis a Korunkon kívül) és könyvvel.
És itt visszakanyarodom Bustya Endréhez, az Ady-kutatóhoz, barátomhoz. Az önzetlen segítőhöz, izgalmas nyersanyagok szolgáltatójához. Szkizofrénia? Ezt talán (nem?) azért tette, hogy utána legyen miről jelentenie?... Nagyobb tanulmányra készültem – a Költöző haza? problémakörében, mondhatnám szinte, hogy szellemében: A birtok határaihoz gyűjtöttem az anyagot. Ebben segített Bustya, az Ady-kiadásokból kihagyott dokumentumok kimásolásával (S ha Erdélyt elveszik?, Levél helyett Gogának).
A „birtok” fogyásának végiggondolásában magam is találtam ébresztő, már-már elfelejtett nyomtatványokat, az 1902-es, tusnádfürdői Székely Kongresszus vitáit közlő kötetet, kiástam a Budapesti hírlap 1911-es évfolyamából, a szeptember 6-i számból Kós Károly cikkét (Levél a balázsfalvi gyűlésről). Ha pedig megtaláltam őket, be is idéztem, miket írtak le, mondtak el már nyolc vagy hét évtizeddel ezelőtt a veszélyekről, kivándorlásról, magyar önbolondításról s a valós helyzetről. Kós például ilyeneket, balázsfalvi megfigyeléséről: „Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság. Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentje hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állani. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság. Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Asztrának. És nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás: száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan. És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság.”
Viszonylag hamar kézhez kaptam a budapesti Valóság 1989. 12. számát, benne A birtok határaival. Mellesleg, azaz nem mellesleg, jó szerzők közé keveredtem, mint Berend T. Iván közgazdász, az Akadémia elnöke (az ő tanulmányával indított a Valóság-szám: A bolsevik forradalomtól a pártállam diktatúrájáig), a szociológus Huszár Tibor, a történész R. Várkonyi Ágnes. Hogy mi lesz ebből? Bustya Bandi azt mondta, életveszélyes dolgokat művelek. Eszembe jutott Gáll Ernő – akkor már nem főszerkesztőm – figyelmeztetése is. Jóval 1989 előtt, feleségemmel találkozva az utcán, aggódva szólította meg: – Mondd meg Lajosnak, vigyázzon magára, két gyermeketek van! – Egy ideje azonban én a marxizmus tanítását a proletariátusról a magaménak vallottam: csak a láncainkat veszíthetjük.
Ebbe a „láncvesztő”, már-már magától alakuló szerzői programomba beleillett egy másik birtoktéma: az 1989-es év végére, szintén Budapesten elkészült, régóta alakuló interjú-kötetem (Birtokonbelül?), alcíme szerint: „Téli beszélgetések Erdélyben”. A bevezetőben (Birtokviszony) azt írtam: „Végül is egy közös birtok viszonyrendszeréről, birtokleveleiről van szó – a közelmúlt, főképpen pedig a jelen feltérképezéséről. »Nem élvezet kérdése« ez, ahogy egyik, jó diagnosztának bizonyult orvos-írónk utalt rá: kérdésekre vagyunk ítélve, mondotta egy másik. Én hiszem, hogy azért válaszokra is. Az egyéni válaszkeresések sokaságából talán megszülethet a közösségi érvényű, a valóban lakható jövőt célzó diagnosztizálás és (ön)gyógyítás.” Itt is elég jó névsor állt össze, még 1978-tól (Sütő András) és 1979-től (Kányádi Sándor) 1988-ig: Szabó T. Attila, Balogh Edgár, Harag György, Horváth Imre, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Egyed Péter, Tompa Gábor. Záró – „téli” – beszélgetésként bekerült az akkoriban ellenzékinek számító kolozsvári román prózaíró, a barátnak számító Augustin Buzura szövege. (2017 júliusában olvasom halálhírét.) Utolsó kérdésemre válaszolva, készülő, lélekelemző regényéről mint eddigi tapasztalatai summájáról nyilatkozott: „Ha végül is a Homoklépcső mégis feszült társadalmi regénnyé alakul, nem az én hibám lesz. Mert, akarva-akaratlanul, ki vagyunk téve a környezet hatásának…”
1989 éve hozott még a családba két nagyon fontos könyvet. Ezt dicsekvésmentesen állíthatom, mert mindkettőnek Laci fiam a főszereplője, illetve kezdeményezője – még fotós minőségében (filmes képesítését megelőző időből). A Házsongárdhoz, a pesti Helikon-kötethez annyiban járultam hozzá, hogy a nálunk járó Nagy Andrásnak, a költő Nagy László képzőművész fiának a prózai (költői!) szöveg lehetséges szerzőjeként Lászlóffy Aladárt ajánlottam, ha a felkért Benkő Samu végül is nem vállalná el a feladatot. Így történt, Ali és Laci közös munkája pedig látványos, rangos kiadói díjjal jutalmazott kötetet eredményezett.
A másik könyvet, a Túlélő képeket (Héttorony) egy kicsit a magaménak is érzem. (A kolofonban ez áll: Szerkesztette: Kántor Lajos. Lektorálta: Réz Pál.) Az előszót mint ötletgazda és a fényképek készítője természetesen Kántor László jegyezte, ám „kérdezetlenül” én is hozzátettem a magamét: „Túlélés? És milyen értelemben? Ma a reménynél erősebb a kétely. Pedig – a szerzők által felajánlott, nagy többségükben erre az alkalomra született szövegek (azt hiszem) bizonyítják – nem akármilyen »maradék«. Ennek a kis literatúrának még nem kell szégyenkeznie.” A portrék minőségéért Lacit kell dicsérni (azóta is előveszik a halhatatlanságnak megörökített írók és a kiadók a képmásokat), a vallomásokért ki-ki maga felel. Tegnapiak és ma is velünk lévők szerepelnek, Székely Jánostól, Sütőtől, Bajor Andortól, Pusztai Jánostól, Bálint Tibortól Markó Béláig, Visky Andrásig és Kovács András Ferencig. Voltunk harmincnégyen a kötetben – még mind Erdélyben élők (csak Beke György távozott a könyv nyomdai munkálatai alatt) –, maradtunk 2017 nyarára tizennégyen. 1989 decemberétől számítva: 34 : 14. Jó vagy rossz az arány?
Azt gondolom, az életműveket, a szövegeket kell megítélni. És persze arcainkat.
* Részlet a Kakas és kereszt című könyvből
