Bevezetés a „pokol teológiájába” (Karácsonyi Zsolt fordítása)

Introducere în „teologia iadului”

‍

Ha III. Richárd az, ami, létezésének első pillanatától az utolsóig, vagyis a kiteljesedett rosszindulat, amely nem fejlődik soha önnön tulajdonságain belül a kevéstől a sokig, a meg nem valósulttól a megvalósultig, addig Jago, a velencei zászlós épp ellenkezőleg, látványos előadásban mutatja meg önnön valós negativitásban való létrejöttét. A két szereplő lényegi rokonsága ellenére, a fenti különbség arra készteti őket, hogy nagyon is eltérő megnyilvánulási formákat keressenek, amitől úgy tűnik, mintha két különböző póluson helyezkednénk el.

Köszönhetően a nagymérvű virtuozitásnak, amellyel önnön valóját képes használni, és játszani létezése adottságaival, Gloster azt a látszatot kelti, hogy változik belsőleg, minden egyes elkövetett tett után, pedig csupán a maszkjait cseréli; Jagót a tettei valóban átalakítják, átgyúrják minden egyes pillanatban, és nem engednek teret a szabad cselekvés eufóriájának. A bohóc-király kifelé fordul, histrio módjára, levakarva a sisakrostély alatti arcot, és misztifikációiban mutatja meg önmagát; a velencei zászlós folyamatosan elrejti alakoskodásait, és óvakodik attól, hogy ezek a külvilágban is megnyilatkozzanak. Bensőleg mozdulatlanul, Richárd látszólag maga a mozgás; Jago folyamatosan fejlődve, mereven őrzi a belső stagnálás látszatát. Előbbi már a kezdet kezdetétől a gonosz csúcsain helyezkedik el, élvezi azt, és az extázis könnyű levegőjét szívja magába, míg utóbbi küszködve halad e csúcsok felé, és csak egyetlenegyszer jut el odáig, erőfeszítései rávilágítanak annak az ideges zihálására, aki mindegyre csak késve éri el célját. Társadalmi rang szegényebbként és fegyvertelenebbül, mint III. Richárd. Jago kénytelen nehéz harcokba bocsátkozni minden lépésért, melyek céljához közelítik: négykézláb mászik, kockázatok között, ott, ahol Gloster hevesen halad, úgy, hogy látszólag a veszélyek is kikerülik. Az egyiknek a laza nemtörődömség és a tökéletes rossz kéje a sajátja, a másiknak az őrjöngő óvatosság, hogy ne szalassza el saját bizarr és fejtetőre állított létrejövetelét.

A tragédia első jelenetében Jago bevallja Othellóval szembeni ellenszenvét, ennek okát a másik által vele szemben elkövetett igazságtalanságban találva meg, mert nem adja meg számára a tiszti rangsorban őt megillető helyet. Követelőző kirohanása csak halvány azonnali elégtétel iránti vágynak tűnik, azok az aljasságok pedig, amelyeket a mamlasz és ingatag Roderigónak sugalmaz, hogy így homályosítsa el Othello Desdemonával való titkos egybekelésének örömét, eredetileg nem haladják meg a kötekedés szintjét:

Uszítsd a mór után, ne hagyd örülni!

Csődítsd elő a rokonok raját!

Ha forró táj szülötte is Othello,

Legyekkel zaklasd – meglásd, hogy nem állja!

Akármily édes boldogsága méze,

Csak köpj beléje, mindjárt megsavanyszik! ¹

(I, 1)

Érzékelhetjük azonban, hogy már az első és enyhe bosszúálló hangsúlyozás is elegendő ahhoz, hogy felébressze benne a gyűlöletre való készség mindeddig látens, ám lenyűgöző mennyiségű energiáit:

Hiszem, ha nyíltan a viselkedésem

Elárulná, hogy mi lakik belül:

Kitűzhetném, akár a gomblyukamba

A szívemet, hogy csókák csapjanak rá!

Ne félj: nem az vagyok, aki vagyok.

(I, 1)

A zászlós végső célját nem látja még, de eldöntötte, hogy most és az elkövetkezőkben kitépi magát alárendelt pozíciójából, hogy bármi legyen, csak mások alárendeltje nem. A benne felébredt erő kedve szerint fog növekedni, azzal együtt gyarapodni is, így válik saját legzordabb versenytársává, saját státusát többször is meghaladva, végigjárva az érzelmi állapotok teljes spektrumát, amelyek egyik pólustól a másikig juttatva őt, össze is kötik a kisszerű cselszövőt az abszolút hatalom megszállottjával, a saját szerelmét kielégíteni akaró dölyföst a fanatikussal, aki magához kívánja ragadni a sors fatális játékának akaraterejét.

Áskálódásainak hálóját először a naiv Cassio körül húzza szorosabbra, Othello és Desdemona kezdetben még csak a cselszövény hátterében van jelen; hogy velük rosszat cselekedjen, felsejlik ugyan tudatában, de nem nyer végleges irányt:

Szép Cassio, helyedbe űlök én még!

De egy csapásra két legyet hadd üssek!

Hogy is? Lássuk csak! Othellónak egyszer

Majd megsugom, hogy ez a Cassio

Meg Desdemona már túl jó barátok.

Jó termetű, mézes szavú legény:

Mindjárt gyanús lesz, mint asszonypecér.

(I, 3)

Valamivel később, anélkül, hogy Cassio eltávolításának tervét elengedné, Jago teljes figyelmét és rosszindulatú szenvedélyességét a mór és annak felesége felé fordítja. Alacsony rendű argumentumokkal (melyeket hamarosan maga után hagy, ráébredve, hogy csak olyan máglyára vetett szalmaszálak, melyet már egyébként sem környékez a kialvás veszélye) felszítja ösztöneit, és dühödten fordul szembe mindazzal, ami Othellóban és Desdemonában szebb, jobb, a tökéletességhez közelebb álló.

Érdemes megjegyezni, hogy fejlődésének ebben a még éretlen fázisában a zászlós külön látja a két házastársat, és – hasonlatosan olyasvalakihez, akit nem lehet meghaladni a szeretethiány ismeretében, ám aki teljesen tudatlan, mindabban, amelynek a szeretet a forrása – képtelen úgy felfogni őket, mint egységet, mint összetartozókat. Kettejük egységének víziójához csak akkor jut el, amikor Cassio kikerül a hadnagyi pozícióból, akkor, amikor a kisebb cél meghaladását követően, azonnal körvonalazódni kezd a számára igazán fontos, saját elhivatása horizontján:

S mi könnyebb, mint a mórtól kérni néki?

Hisz az lerázná a keresztvizet,

S ha kell, a hétszentséget megtagadná,

Úgy pórázon rángatja már a vágy.

Ujja körül tekerheti az asszony;

Mint egy isten játszhat bolond fejével.

(II, 3)

Ettől a pillanattól Jago tudja, hogy Desdemona képének beszennyezése a mór összezúzását jelenti, a mór elméjének megzavarása egyenértékű a báj egy részének elrablásával, amely megnemesíti felesége ártatlanságát, és nem üthetsz úgy az egyiken, hogy megkegyelmezz a másiknak. Eddig a zászlós nem kockáztatott túl sokat, és fejlődése is lassú volt; innen kezdve mindent egy lapra tesz fel, összes cselekedetének egyetlen tétje az Othello–Desdemona páros teljes elpusztítása. A támadás annyira radikális, hogy minden kétséget kizáróan, bármi áron végig kell vinni; Jago létesülése (melynek célja mérhetetlen hatalmat gyakorolni mások sorsa felett) kritikus és egyben döntő szakaszához ér:

Othello: Nincs kétségem, hogy Desdemona hű…

Jago: Holtig legyen hű s holtig hidd, hogy az.

Othello: Mégis, ki így, fajtáját megtagadva…

Jago:
Ugy van, ez az! mert őszintén kimondva:
Ki annyi kérőnek kiadta útját,
Saját fajából, rendjéből valóknak,
A természet törvényét megtagadva –
Á! abban ritka bujaság buzog,
Mocskos mohóság, ferde fajtalanság!
(III, 3)

Elpusztítani nem nagy dolog, egyetlen deklasszáltnak sem, bármely szánalmas neheztelőnek birtokában a lehetőség, hogy a világ ragyogásából elhomályosítson valamennyit egy széllelbélelt lázadás pillanatában; de eljutni egy távolságtartó és teljesen tudatos, a pusztítás mindent átfogó szenvedélyéig, az már nem egyéb, mint anarchikus és futó kikacsintás a sötét erőkre. Jago nem elégszik meg azzal, hogy csak úgy odaüssön jobbra-balra, hogy öljön, legyűrjön, akit ér, az a célja, hogy a szép és a jó eszméjét fertőzze meg, hogy az önmaga által pusztuljon el, önmagát mérgezze meg, hogy lealjasuljon, és így nyilvánítsa ki saját jelentéktelenségét, semmi voltát.

Jago megérti a hatalmat és az önelégültséget, amit az ígér – III. Richárdhoz hasonlóan – a többiek lealacsonyítása által; csak akkor tud felemelkedni, ha lealacsonyítja azokat, akik természetük és megalkotottságuk által felébresztették vagy felébreszthetik az ő csodálatát.

Annak, aki egykor becsülte a mórt, mert tisztelettel és félelemmel tekintett rá, annak a mórnak meggyalázva, önmaga által meggyalázva kell elpusztulnia:

Othello végül hálálkodni fog

S ajándékokkal halmoz el rogyásig,

Csak mert bolondját járattam vele,

S nem hagytam békén, amig meg nem őrült!

(II, 1)

Az egyikben meglevő isteni adottság fokozatosan kárhozattá lesz, míg a másik kárhozottsága átalakul egy paradox és vad, megbélyegző „adottsággá”. Belsőleg megmérgeződve a „zöldszemű démon”, a féltékenység által, Desdemona férje a lelki pusztaságnak olyan állapotába kerül, hogy úgy látod: nagyszerű erényei, minden nemességtől megfosztva és kimozdítva természetes jelentésükből, Jagóhoz áramlanak át, melynek okán tanúja vagy egy szubsztancia- és potenciacserének, melynek során a vitalitás az áldozattól a hóhérhoz kerül.

A mórt megfertőzik azok a fogalmak, amelyekben Jago gondolkodik, ez utóbbi pedig, utánozva a másikat, átitatódik, akaratlanul is, a másik lelkesültségével. Szavaik összekeverednek, állapotaik, pedig egyes helyeken fedik egymást: Othello szerelme bűnösen magaslik fel a gyűlöletben, melyet cseppről cseppre szívott ki kínzójából; ennek elementáris és körvonalazatlan gyűlölete, kapcsolatba lépve a mór vadul elszabaduló szenvedélyével, utat nyit a végső cél felé. Othello a zászlós hangján szólal meg:

Így szórom szélbe őrjöngő szerelmem –

Volt, nincs!

Kelj, poklok méhiből, fekete bosszú!

Szerelem, add át trónod, koronád

A zsarnok Gyűlöletnek! Ó, dagadj,

Dagadj, én keblem, kígyó mart beléd!

(III, 3)

Jago pedig a mór összetéveszthetetlen hangsúlyozásával tesz szónokias esküt:

Ti mindörökkön égő mécsek ott fenn;

Ti elemek körűl e nagyvilágban:

Ti legyetek Jago tanúi mind,

Hogy szívét, eszét, karját szenteli

A meggyalázott Othello ügyének,

Parancsát várom, s vakon teljesítem,

Ha vért kíván is.

(III, 3)

‍

‍

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

‍

Folytatása következő számunkban

Jegyzet

1      Itt és a továbbiakban is Mészöly Dezső fordításában idézem Shakespeare szövegét. Lásd: William Shakespeare: Othello. In. William Shakespeare: Öt dráma 2., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.

‍