Beszélgetések nyomai

A hétköznapi beszélgetéseknek hangulata van, ha időt sikerül szánni rájuk, akkor jó esetben mélységük is van. A hangulatot a legnehezebb leírni, mégis az marad meg talán legtovább. Néhány, köznapitól eltérő helyzetben készült beszélgetésnek írott nyoma is marad, ha például interjú volt a beszélgetés ürügye.

Sok olyan beszélgetésre emlékszem Szilágyi Istvánnal, amelyeknek nem maradt írott nyoma. Teljes, Magyarországra utazásnyi beszélgetések regényekről, Hervay Gizella fiatalkori, zilahi korszakáról, lapszerkesztésről. Ahogy kanyarog az út, kanyarog a beszélgetés is. Esti, irodalmas dolgok a Toldi vendéglőben. Pályakezdő szerzők írásainak latolgatása a Szamos-parti lakásban. Vagy egy élénk kép egy családi látogatásból ugyanott, amikor a lányomnak valamiért egy rajzot kell elkészítenie házi feladatként a tanító néni kérésére. A rajzon egy kisbaltának is szerepelnie kellene, de a lányom nem tudja, hogyan kellene lerajzolni, segítséget kér. Szilágyi István a legnagyobb természetességgel hozza elő a kisbaltát az emeleti tömbházlakásban, amaz pedig moccanatlanul ül modellt aztán a házi feladathoz.

Néha azokhoz a beszélgetésekhez is történetek kapcsolódnak, amelyeknek írásbeli nyoma van. A Helikon 1998. október 10-i számában például egy olyan beszélgetés olvasható (Bartha-Balog Emese és Nagy Sándor Attila készítették, a Vissza a Forrásokhoz interjúsorozatában), amelynek csak mintegy fele hangzott el szóban. A többit Szilágyi István egészítette ki és írta hozzá ‒ így, ezzel az átgondoltsággal, a cizellált korfestő reflexió miatt is lett az egyik gyakran idézett Szilágyi-interjú, Az időlétra fokain címmel. Ugyanebben a sorozatban egy másik beszélgetés is emlékezetes volt, Szilágyi Domokosról szólt (Helikon, 1998. június 25.). Irodalomtörténeti és alkati kérdések is szóba kerültek, de Szilágyi Istvánt a költő halálának, keresésének története erősen foglalkoztatta ‒ ezek külön, a sorozatba be nem illeszthető történetté kerekedtek azon a vad helyszínen, a torockói Székelykő alatt, ahol Szilágyi Domokos utókoraként ültük körül az asztalt.

Készültek vándorló beszélgetések is: előbb a bukaresti tévé Magyar Adása számára, szóban készült el az a kisebb interjú, amely aztán Könyvet egy lóért címmel, főként a Hollóidő megszületésétől indító kérdésekkel jelent meg az Erdélyi Terasz online rovatában, később A Hét 2004. október 7-i számába is átkerülve. Vagy néhány évre rá Kaiser Ottó Hungaricum című folyóiratába az, ahol A hóhér könnyei továbbírásáról, készülő nagyregényéről gondolkodott (A történet egy guruló, vizes hógolyó, Hungaricum 2008/4.), a beszélgetés pedig a Szamos-parti lakásból Budapestre vándorolt.

Aztán az egyik, talán elkészültének idejét tekintve utolsó, interjúvá alakított beszélgetés 2019-ből, az Utunkból Helikonná váló szerkesztőség megalakulásának történetével, ahol Király Lászlóval együtt kerekítik ki a folyamat rajzát (Egy szellemi műhely átmentése, Országút, 2020. március 16.), az Utunk utolsó lapszámait és a Helikon első lapszámait lapozgatva.

A hangulatokat a legnehezebb megragadni tehát, még akkor is, ha ott az írásos nyom mint emlékjel. A lejegyzett interjúkba be nem kerülő elmondatlan részt kellene valahogy lejegyezni, hogy minden meglegyen, de hát minden nem lehet meg, és a beszélgetések is valahol a Messzi-folyón túl folytatódnak.

‍

‍