Beszélgetés Tóth Krisztina költővel, íróval

Fotó: Bulla Bea

„Minden állóképben ott rejtőzik egy történet”

– Sokunk számára Tóth Krisztina neve a tárca műfaján keresztül leginkább a történetekkel kapcsolódik össze. Hogyan születnek a történetek?
– 2006-ban jelent meg az első prózakötetem. Addig csak verseket írtam, és az a prózakötet úgy született, hogy elkezdtem vágyni rá, kicsit nagyobb terem legyen a mesélésre. A verseimben kondenzáltan addig is jelen voltak a történetek, de arra gondoltam, jó volna ezeket kibontani. Azóta sok prózakötetem jelent meg, közben különböző lapoknak írok tárcákat is, és kialakult bennem egyfajta figyelem, fogékonyság a sztorikra. Úgy járok-kelek a világban, mint egy fotós, aki igyekszik elkapni a megfelelő részletet, pillanatot. Imádok benézni az autókba a villamosról, mert utazás közben például mindenki azt hiszi, hogy egyedül van, és senki nem látja őt. Ilyenkor is mikrotörténeteket lehet látni: anyuka vezet, a két gyerek veri egymást a hátsó ülésen, én meg elképzelem a sztorit. Ezek nekem ajándékpillanatok, lehetőségek a találgatásra, játékra. Ugyanilyenek a mobilbeszélgetések: úgy társalognak az emberek mobilon, mintha egy burokban lennének, és mintha nem lennének körülöttük utasok, akik hallják ezeket a sztorikat. Én meg fülelek. Szinte mindig ott a mondatokban a történet. Mondok egy másik példát. Két kötelező program között a múltkor beestem egy plázába, hogy ajándékok után nézelődjek, és a következőt láttam: digitális tájékoztató táblák vannak kihelyezve minden emeleten, ahova kiírják, hogy hol mit lehet kapni, s az egyik ilyen tábla előtt állt egy fekete pólós fiú, aki egy tolószéket navigált. A tolószékben ülő másik fiú annak örült – súlyosan fogyatékos volt a másik fiú –, hogy nyomogathatja ezt a táblát, hogy mindenféle ablakok ugranak fel, ez rettenetesen tetszett neki. Várakoztam, és azon gondolkodtam, hogy lehet ekkora gyereke ennek a fiatal srácnak. Arra jutottam, hogy nem lehet a gyereke, nem lehet kamaszkorú fia ennek a srácnak. Elmentem velük a liftig, beszálltunk, hirtelen szembe találtam magam a két arccal, és észrevettem, hogy hasonlítanak. Míg leértünk a lifttel, addig rájöttem, hogy ez a srác az ikertestvérét tologatja, hogy ikerszülés volt, az egyik valószínűleg bentrekedt, és az egészséges fiú a súlyosan fogyatékos ikertestvérét hozta el sétálni. Kiszálltam a földszinten, és tudtam, hogy itt a történet. Mindenütt ott vannak a történetek.
– Ott vannak a történetek, ugyanakkor meg is kell élni a valóságot. Hogyan működik ez a kettősség, ez a figyelem?
– Ez nem szándékos figyelem, hanem egy olyanfajta működés, amit mindenki gyakorol, aki irodalommal foglalkozik. Eredetileg fiatal koromban képzőművésznek készültem, megszoktam, vizuálisan fogékony vagyok, és ez nincs olyan messze az írói figyelemtől, mert minden egyes állóképben ott rejtőzik egy lehetséges történet. Az ember nyitva hagy az agyában egy kamerát meg egy magnót, ami rögzíti a részleteket, párbeszédeket. Nekem hasznos idő, amit a piacon vagy bevásárlással töltök, mert közben hallgatom az embereket, és ez mind-mind alapanyag.
– A Vonalkód című novelláskötetét olvasva az volt az érzésem, hogy ott is egy kamera működik, a kamera erőteljes jelenléte érzékelhető. Hogyan születtek és álltak össze ezek a történetek kötetté?
– Amikor a Vonalkódot írtam, azért kezdtem bele azokba a történetekbe, mert úgy éreztem, ez az utolsó pillanat, amikor el tudom kerülni a nosztalgikus írásmódot. Engem taszít a nosztalgia, s azt gondoltam, szeretnék a hetvenes évek végéről és a nyolcvanas évekről írni úgy, hogy kiderüljön, milyen rettenetes időszak is volt az, milyen rémületes volt abban felnőni, és mennyire bedarálta az ember személyiségét. Azt éreztem, ha egy picit öregebb leszek, akkor már azt fogom gondolni, hogy nem is volt az olyan rossz tulajdonképpen, voltak azért szép pillanatok. Akkor még elevenen élt bennem a harag, és azt gondoltam, ezt a haragot még bele akarom tenni ebbe a könyvbe. Egyébként nem múlt el, nem kellett volna annyira sietni, mert most is haragszom. Aztán ironikus módon ez lett a legfordítottabb könyvem, eddig tizenkét nyelven jelent meg. Ez egy olyan elbeszéléskötet, ahol kapcsolatban is vannak a történetek, meg nincsenek is, s mindegyik egyes szám első személyben beszél, ami elég mulatságos félreértésekre adott okot, mert még mindig találkozik az ember azzal, hogy az egyes szám első személyű elbeszélőt azonosítják a szerzővel. Tizenöt különböző elbeszélőt akartam egymás mellé sorakoztatni, akiknek a hangját ha összeolvasztjuk egy kánonná, akkor kibontakozik a hangok sokaságából együtt valami arról az időszakról.
– Ebben a kötetben a történetek és a sors viszonya tematizálódik. A vonal egyszerre a sorsvonal a tenyerünkön, és az, ami az egyes történeteket kódként összekapcsolja.
– Nagyon fontos volt, hogy valami előre elgondolt struktúrába illesszem ezt bele. Minden elbeszélésnek van egy alcíme – Határvonal, Bikinivonal, Irányvonal, Életvonal stb. –, és a vonalkód a kulcsszó. Az én gyerekkoromban még nem volt a tárgyakon vonalkód, és szinte mágikus aurája volt minden olyan tárgynak, ami Nyugatról érkezett, és vonalkód volt rajta. Számosan gyűjtötték az ilyen apróságokat. Volt olyan ismerősünk, akinél például az üres vonalkódos sörös dobozok sorakoztak a szekrény tetején. Furcsa dolog ez mai szemmel, de meg kell értenünk, hogy akkoriban ezeknek a tárgyaknak szimbolikus jelentésük volt, egy másik, létező, de elérhetetlen világ hírnökei voltak. Vonalkódos dolgokat csak a diplomataboltban lehetett kapni. Én francia nyelvű általános iskolába jártam, ott sok diplomatagyerek volt. Egyszer valaki elmagyarázta nekem, hogy a vonalkód az olyan, hogy a vevő csak bemutatja az árut a pénztárnál, ott leolvassák, és abból már mindent tudnak. Nekem ez misztikusan hangzott. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a vonalkód feltalálója egy magyar tudós volt, és hogy nem a fekete vonalak számítanak, hanem a szünetek. A hiányok! Azt gondoltam, hogy ebben a könyvben is a hiányok fognak számítani, a történetek közötti el nem mesélt történetek, a hiányok, az elhallgatások.
– Akvárium című regénye 2013-ban jelent meg. A regény német fordítása benne volt az első hatban a Deutsche Lite­ra­turpreis díjra jelölt, 24 országból érkező, több mint 160 pályamunka közül. Tragikomikus epizódokból, sajátos fekete humorral megrajzolt szereplők sorsának és viszonyainak alakulásából áll össze a megkomponált nagy egész, amely az ötvenes-hatvanas éveket hozza közel…
– A regényt három évig írtam, de már nagyon régen a fejemben volt, még amikor semmit nem tudtam a könyvről, hogy én azt egyszer Akvárium címmel meg fogom írni, és hogy ennek egyik központi motívuma egy akvárium lesz. Egy szegény zsidó családban játszódik a történet, az ötvenes években kezdődik, ahol a családapa egy orvos lakásában megpillant egy akváriumot, és hirtelen valami magasabb rendű létezést lát felcsillanni ebben. A fejébe veszi, hogy az ő szoba-konyhás lakásában fel fog állítani egy akváriumot. Ez lesz a mániája az elkövetkező évekre, de mire elkészül az akvárium, addigra meghal. Azokról az emberekről szerettem volna írni, akikről szerintem elég kevés szó esik a magyar irodalomban, a vidékről felkerült szegény zsidóságról. Azokról az emberekről, akik a háború után mindenüket elvesztették, felköltöztek a városba, és megpróbáltak integrálódni az ipari proletariátusba, teljesen reménytelenül, semmi közük nem volt ehhez a réteghez, viszont a zsidóságukat elvesztették, és az ő gyerekeiknek már fogalmuk sem volt róla, hogy ők egy zsidó család, elvesztették a hitüket, nem gyakorolták a vallásukat, vagy csak úgy-ahogy, aztán elkopott ez is. Dalos György írt például ilyen emberekről A körülmetélésben, Nádasnak is van egy korai novellája, A bárány, de szerintem nálunk azért viszonylag ritka a szegény zsidó alakja. Sok mindent elolvastam ehhez, újságcikkeket például az ötvenes évekből, és számtalan érdekes részletre bukkantam. A végén már arra kellett figyelnem, hogy ne tegyek bele mindent a könyvbe, ne használjam fel a kínálkozó sztorikat. Volt egy ötvenes évek elején kiadott akvarisztika-könyv, na, az nagyon szórakoztató. Akkoriban semmit nem lehetett kapni egy efféle luxushobbihoz, de ezt persze a szerző nem írhatta le. Úgy volt beállítva, mintha pompás elfoglaltság lenne házilag buherálni mindent. Milyen öröm az akvaristának, írja például, hogy saját maga összerakhat egy levegőztetőgépet gyógyszeres fiolából, aktív szénből, kórházi gumicsőből. Mondhatom, hogy ez egy vidám és optimista könyv: lám, bizonyos nyugati országokban ezeket a kiegészítőket készen is meg lehet venni, ám mennyivel nagyobb öröm ezt mind saját kezűleg elkészíteni! Sikerült egy-két olyan emberrel beszélnem, akik akkoriban próbáltak összeállítani akváriumot, úgyhogy nagyon jó sztorik jöttek elő. Például hogy Hévízen lehet a forrásban kishalakat találni, mert valaki oda öntött ki akváriumi halakat és azok ott elszaporodtak, és egyebek.
– Irodalmi pályafutását versekkel kezdte. Van-e átjárás versei és prózái között?
– A versekben is sokszor ott bujkál egy történet, a történetnek csak bizonyos elemei jelennek meg, és a képeket összekötő szövegeket belül kell megalkotnia az olvasónak, míg a prózában nagyobb részt mesélek el a történetből, de azt gondolom, hogy a hangütésben nagyon sok hasonlóság van, és több kép felbukkan nálam prózában és versben is. Nagyon sok akvárium vagy víz témájú verset írtam, és tudtam már régen, hogy majd lesz egy ilyen témájú nagyobb prózám, már akkor tudtam, amikor még sejtelmem sem volt magáról a konkrét történetről, se a leendő szereplőkről. Úgyhogy természetesen van átjárás.
– Több gyerekkönyve is napvilágot látott a közelmúltban…
– Három gyerekkönyvem jelent meg ebben az évben, ezek nem egyszerre íródtak, csak úgy adódott, hogy egyszerre adták ki őket. Az egyik egy mellrákos anyuka története, de ez egy pozitív történet. Azt magyarázza el kisgyerekeknek, hogy mi az a rák. Ennek az ötlete úgy született, hogy amikor óvodás volt a fiam, volt egy kis csoporttársnője, és az anyukája megbetegedett, s ezért gyakran én vigyáztam erre a kislányra. Mindent elmagyarázott neki az anyukája, hogy mi történik közben. Ez engem akkor nagyon megdöbbentett, mert én úgy nőttem fel, hogy a gyerek előtt ilyesmiről nem beszélünk, és ösztönösen azt a szülői magatartásmintát vettem volna át. Aztán láttam, mennyivel kisebb feszültséggel jár, ha a gyereknek pont azt mondják, ami a valóság, persze a saját szintjén, hogy befogadható legyen. Akkor azt gondoltam, hogy ebből kellene írni egy könyvet. Aztán eltelt tíz év, s most a kislányom annyi idős, mint a fiam volt akkoriban, és arra gondoltam, hogy itt az ideje végre megírnom ezt a könyvet. Sok pozitív visszajelzést kaptam. Sikerült egyébként merítenem annak a bizonyos kislánynak az egykori mondataiból is. Emlékszem, levittem a Balatonra a fiammal együtt, amíg a mama a kórházban volt, és ahogy ültünk a Balaton-parton, egyszer csak szomorúan azt mondta nekem: én nem értem, hogy anyukámba hogy ment bele a rák, amikor nem is voltunk a tengernél. A másik könyvnek, ami szintén idén jelent meg, az a címe, hogy A lány, aki nem beszélt. Ez egy örökbefogadás-történet, ami az identitáskeresésről szól. Egy teknőben találnak egy lánygyereket, hazaviszik, és felnevelik. A szöveg eredetileg egy családi performansz része volt. Amikor a kislányom, aki szintén örökbefogadott gyerek, megérkezett a családba, megírtam ezt a mesét, pontosabban az első részét, a fiam meg komponált hozzá zenét. A férjem is szerepelt, ő volt a narrátor. Az előadás szövegét később tovább írtam, így született meg ez a könyv. Nagyon örültem Makhult Gabriella illusztrációinak, mert a szöveg világa a cigány népmeséket idézi, a linómetszetek pedig ugyanezt a hangulatot tükrözik. A harmadik könyv tavaly ilyenkor született, amikor a kislányomat egy hosszabb betegség alatt gyakran priznicelni kellett éjszaka. Nagyon ki voltunk merülve, és hát mit csinál ilyenkor egy író, felvidítja magát! Ennek a harmadik könyvnek az a címe, hogy Orrfújós mese, és két fika a főszereplője, akik egy orr jobb és bal oldalában laknak. Fikkelstein úr, a főszereplő, beköltözik a bal oldalra, és aztán egyszer csak azt hallja, hogy motoszkál valaki a másik orrlyukban is. Átlátogat a túloldalra, és megismerkedik Fikula asszonnyal. Később egy influenza alatt rengeteg gyerekük születik. Van egy háziállatuk, Baci, őt sétáltatják.
– Ön műfordító is. Milyen kihívásokat jelent önnek e „műfaj”?
– Nagyon szeretek fordítani, de bevallom, öt évvel ezelőtt tettem egy fogadalmat, hogy most egy ideig regényt nem fogok fordítani. Eddig többnyire az történt, hogy szerelmes lettem egy-egy műbe, a teljes libidómat beletettem a fordításba, és olyankor nem tudtam párhuzamosan mást csinálni. Hetekről, hónapokról, esetleg évekről beszélek. Vagyis ilyen értelemben én nem vagyok profi, mert egész lényemmel beköltözöm a fordításba, és nem munkaként, hanem alkotásként élem meg. Most, hogy megint kisgyerek van a családban, nem engedhetem meg magamnak, hogy prózát fordítsak, túl kevés a saját időm. De korábban sok mindent fordítottam, az egyik legkedvesebb munkám Anna Gavalda Szerettem őt című regénye volt. Rengeteget tanultam minden egyes fordításból, hasznos volt minden ilyen munka, és többnyire örömteli is. Ráadásul átsegített a kríziseken: amikor éppen gondjaim voltak a saját verseimmel, átlendített ezeken az időszakokon egy-egy műfordítói feladat. Azt gondolom, hogy a fordítás arra is jó, hogy az ember szépen, tisztán és csillogóan tartsa a fegyvereit, és bármikor tudja őket használni, ha úgy adódik, hogy éppen saját dolgot is képes írni.
– Éppen az Ön versei és prózái kapcsán gondolkodtam el azon, hogy hagyomány és újítás mennyire nem egymással szemben álló fogalmak. A választott műfajok belehelyezik a szövegeket egy irodalmi hagyományba. Mit jelent az Ön számára a hagyomány?
– Ez az egyik legfontosabb kérdés, amit egy szerző feltehet magának. Min­denki törekszik rá, hogy kijelölje a kötődési pontokat, és úgy próbáljon valami saját hangot kialakítani, hogy közben jelzi a vállalt előzményeit. Mindnyájan benne élünk az anyanyelvi hagyományban, és még azok a művek is, amelyeket magyar fordításban valaha megszerettünk, beépülnek az irodalmi tudatunkba. Amikor tanítok, mindig arra ösztönzöm a diákjaimat, hogy minél több verset tanuljanak meg kívülről. A memoriter ma már nem divat, de azt szoktam nekik mondani, hogy a magukban mondogatott versek beépülnek a személyiségükbe, mert mindaz, amit magunkba szívtunk gyerekkorunktól, alakít és formál bennünket. Amikor Thomas Mann száműzetésbe kényszerült, híres, princetoni beszédében azt mondta, mit számít ez, ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrát, mondta hihetetlen magabiztossággal, és valóban, az ember azt tudja magával vinni, amit a fejében hord. Ott van a haza, ahol a legkedvesebb verseimet el tudom mondani magamnak, és otthonosságot teremthetek az idegen világban, ha képes vagyok ezeket felidézni. És igen, ha valaha olyan helyzetbe kerülnénk, hogy az identitásunk forog veszélyben, akkor elég lesz arra gondolnunk, hogy mi azok vagyunk, akik ezeket a verseket most el tudják mondani fejből. Ez a tudás a szabadság burkával vonja körbe az embert, még a legnehezebb helyzetben is. Számomra valami ilyesmit jelent a hagyomány. Ennek a hozott anyagnak egy részét az ember tudatosan használja, párbeszédbe kerül vele, más részét tudattalanul görgeti, hordja a lelkében, tehát amikor versben megszólalunk, sosem tudhatjuk, hányféle hang beszél ki belőlünk. Rendkívül izgalmas más szerzők műveit olvasva ezeket a hangokat is megtalálni, kiszűrni. A legizgalmasabb számomra a kapcsolódási pontok felderítése. Öröm ezt a gyönyörű folytonosságot megmutatni a diákoknak, észrevetetni velük, hogy minden mindennel összefügg, hogy mi magunk részei vagyunk a hagyománynak, és ez a folytonosság az egyetlen vigasz az időre, az egyetlen válasz a mulandóságra.



(A sepsiszentgyöri pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztiválon 2015. december 12-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)



Tóth Krisztina
1967. december 5-én született Budapesten. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola szobrász szakán érettségizett 1986-ban. A középiskolai években kezdett el publikálni, 1985-ben megnyerte vers kategóriában a Sárvári Diákírók és Diákköltők pályázatát. Érettségi után egy évig a Nemzeti Múzeumban dolgozott gyakornokként, majd felvételizett az ELTE Bölcsészettudományi Karára. 1990-ben tanulmányait megszakítva Párizsba ment, ahol alkalmi munkákból élt és francia költőket fordított.
1992-ben hazatért, befejezte az egyetemet és tanári diplomát szerzett. 1994–98-ig a Budapesti Francia Intézet munkatársaként kortárs képzőművészeti kiállításokat szervezett. Egy időben ólomüveg-készítésből élt, az üvegművesség mai napig hobbija. Szabadúszó, írásaiból él. Versesköteteket és gyerekkönyveket, novellásköteteket, regényt egyaránt publikált, számos rangos díj kitüntetettje.