.svg)
Lemondani a latin és keresztény örökségről: öngyilkosság
– A Tanár Úrnak 2015 folyamán több kötete jelent meg, ezek egyikének címe Latin és röhej. 2009-es vitaindító cikkében, a Nemzeti tudományok és oktatás címűben így ír: „Szent Istvántól kezdve egész kultúránk érthetetlen hieroglifává válik a latin kikapcsolásával és elfelejtésével.” Hogyan fogalmazná meg „apanyelvünk”, a latin, illetve tágabban a klasszikus nyelvek, humán tudományok művelésének szerepét korunkban, amikor talán nem magától értetődő már, hogy a magyar irodalmat Ciceróhoz, Ovidiushoz, Vergiliushoz mérjük? Történt-e változás 2009 óta? És konkrétan: kinek, mit, miért, hogyan volna ideális tanulnia, hogy „ki ne iratkozzunk saját múltunkból”?
– Sajnos évről évre aktuálisabb lesz ez a kérdés, ahogyan halnak ki azok a tanárok, akik még tudtak tanítani, illetve fogy ki az az érvkészlet, amellyel a tanárok a szülőket meg tudják győzni arról, hogy érdemes latin osztályba íratni a gyerekeiket. Ennek megfelelően, mivel nincs rá szükség, gyorsan megszüntetik az osztályt – a kultúrát irányító politika pedig béna. Ezt tudom, mert sokszor próbálkoztam, és mindenki általában igazat adott nekem, csak aztán nem történt semmi. A helyzet nagyon régóta romlik. Európaiságunknak az a záloga, hogy egykoron egy nagyon érdekes, sokfelől jött „barbár” társadalom, amely jóval a Nyugatrómai Birodalom bukása után megkezdi a maga állami és művelődési szerveződését, eljut odáig, hogy rájön: elpusztul, hacsak nem veszi fel a kereszténységet. És természetesen a latin nyelvet használták – akkor persze csak a késő középkorinak, „barbárnak” nevezett latin nyelvet, nem pedig a humanisták által visszaállított klasszikus latint – ezen imádkoztak a klerikusok vagy végezték a liturgikus cselekményeket. (Magyarul prédikáltak, illetve néhány alapvető imát lefordítottak.) De maradjunk a római irodalom utolsó nagy nemzedékénél – ide tartozik Szent Jeromos a maga bibliafordításával, aki fogta magát, és megtanult héberül, mert rájött arra, hogy hány tévedés csúszott be már a görög fordításba, és azóta a latin fordításokba is. Elment Betlehembe, ott, tudjuk, egy oroszlán a házőrző kutyája. (Nagyon helyesen ma is kellene alkalmazni minden filológiai intézetbe egy ilyen oroszlánt, aki megszűri a hívásokat és egyéb zavaró körülményeket.) És lefordítja a Bibliát, ebből lesz a Vulgáta. A latin nyelvre fordított Biblia lesz a fölnevelő dajkája az összes nemzeti nyelvű irodalomnak a fríztől a magyarig vagy az óizlanditól a horvátig. Ehhez képest – Németh Lászlót idézve, aki ezt szűrte le mint gimnáziumi tanár – ma a gyerekek nagyjából annyit fognak föl a latinból, hogy élt régen egy furcsa nép délen, amely abban lelte perverz örömét, hogy az összetartozó mondatrészeket minél messzebb hajigálja egymástól.
Tehát ha valaki úgy lesz az Európai Unióban vezető tisztviselő, hogy a latinról csak ennyit tud, akkor persze, hogy neki a kereszténység kizárólag valami szitokszó, ami azt jelenti, hogy az illető rasszista, nőgyűlölő meg hasonló. És főleg akadályozza az ő érvényesülését! Tehát akkor hagyjuk el a keresztény gyökereket, és irtsuk ki a latint. Amikor a görögpótló nevű tantárgyat bevezették a húszas évek végén, a harmincas évek elején, ezen és a külföldi magyar intézetek struktúráján és célján hatalmas vita tört ki. Az egyik fél vezérszónoka Kerényi Károly volt. Ő azt mondta, hogy a klasszika-filológiát a maga teljes mélységében kell ápolni, tehát röviden: a görögöt, a latint és az ó-keleti filológiákat, amelyek a hellénizmus előtt és után, napjainkig gyakorlatilag összefonódtak ezzel a latin–görög örökséggel. A három nagy világvallás is: a zsidó, a keresztény (az a legkülönbözőbb változatokban) és a muszlim. Ennek megfelelően, bármely világnézethez, bármely felekezethez tartozzék is egy magyar, amennyiben a saját történelmét meg akarja ismerni és ennek alapján akarja az azonosságát meghatározni, akkor az egészet a maga teljességében kell ismernie. Ez egyébként egy enciklopédikusan védhető és korrekt álláspont. A másik fél viszont a vitában megpróbált szerényebben fogalmazni. Ennek a „pártnak” volt a vezetője Moravcsik Gyula, aki professzorom volt. Ő azt mondta: elsősorban arra kell koncentrálni, hogy a magyar történelem, nyelvtörténet, kultúrtörténet, egyháztörténet, irodalomtörténet teljesen érthetetlen és megfejthetetlen lesz, ha nincsenek jól fölkészült latinos, görögül is tudó irodalomtörténészek, történészek, levéltárosok, akik ezt a hatalmas kincset – ne felejtsük el, hogy latin volt az ország hivatalos nyelve 1844-ig – feldolgozzák. És amit ő nem tett hozzá, de azóta sajnos bekövetkezett: meg kell csak nézni, hogy hány áltudós vagy áltudósokkal cimboráló politikus sajátítja ki Erdély, Szlovákia vagy a Vajdaság történelmét visszamenőleg, latin forrásokra hivatkozva, amelyeket lehet, hogy ők sem tudtak elolvasni, vagy ha el tudtak, akkor meghamisítják. Viszont van annyi eszük, hogy mindezt rögtön az elsőrendű angol és amerikai könyvkiadókkal, lexikonokkal közöljék, hogy a magyarságnak még a nyoma, az emlékezete is eltűnjék a történelmi atlaszokból vagy a lexikonokból. Ezt a veszélyt a legjobb magyar tudósok mindig is tudták, de soha eddig nem sikerült megértetni a magyar politikával, hogy a saját nyaka körül borotvál, amikor éppen helyeket vesz el mondjuk a latinoktatástól.
– Akkor jól értem, hogy az általános iskolától kezdve valójában mindenkit megtanítana latinra?
– Régen kisiskolás korban tanulták meg. A nyolcosztályos gimnázium, amelyet néhány helyen visszaállítottak, egy jó keret, mert nyolc év alatt meg lehet valamennyire tanulni. Mikor én viszonylag fiatal ember voltam, tehát mondjuk húsz évvel ezelőttig, Hollandiában semmilyen egyetemre nem vettek föl senkit, ha nem volt latin meg görög érettségije. Aztán jött a posztmodern, győzött a hatvannyolcas nemzedék: én nem vagyok rosszindulatú, de ezeknek a diáklázadóknak a nagy része, Daniel Cohn-Bendit és társai, akik később vezető politikai szerephez jutottak, nemcsak gyermekrontással foglalkoztak mint óvó bácsik – az is szép munka a maga módján –, hanem nyilvánvalóan hülyék is voltak. Utáltak tanulni, és ezért gyűlölték a latint, szívből. Ennek megfelelően, amikor végre hatalomra jutottak és oktatási miniszterek lettek, akkor kéjjel szüntették meg a latinoktatást. Hollandiában ez történt. Jelenleg, mint tudjuk, az érettségi nem ér semmit, mivelhogy egyáltalán nincsen becsülete a tudásnak, hanem csak annak – ezt több felelős államtitkár, miniszter időnként kijelenti –, ami hasznosítható. Az a kérdés, hogy az ember mit ért hasznon. Ha a boldogság és a haszon kategóriáiból kizárjuk mindazon dolgokat, amelyeket háromezer év morálja felhalmozott, és kizárólag a valutásítható, pénzben megfogalmazható részt nézzük, akkor kétségtelenül egy csomó dolognak nincs az égvilágon semmi értelme. Ha hiszünk abban még, hogy nem mindenki hazudik, hanem csak hülye, akkor viszont érdemes érvelni ez ellen.
– Régi magyar irodalommal foglalkozó neves szakember fogalmazott úgy: az emberek egyértelmű többsége számára nem bír egzisztenciális téttel a filoszok tevékenysége. A Tanár Úr szintén 2015-ös interjúkötete ugyanakkor a Nem olvastam hiába címet viseli. Egyéb műveiben is többször utal ennek tétjére. Mi lenne az? Miért teszi rá az ember az életét erre, például ahelyett, hogy geográfus lenne?
– Ha az ember gyermekkorában valamilyen módon elkezd a rejtélyek iránt érdeklődni, akkor ha geográfus lesz, az is jó, ha filosz lesz, az is jó. A rejtély mindenképpen kell ahhoz, hogy az ember az idő egy részét olvasásra és önképzésre, illetve tapogatózásra használja, olyan területek felé, amelyek nehezen megközelíthetőek. Én tudom, hiszen földrajztudós akartam eredetileg lenni. Az igazi filosz olyan, mint Kölcsey Ferenc, aki árva gyerekként, gyakorlatilag az egész életét a könyvek között töltötte. Valami elképesztő mennyiségű könyvet kivonatolt Kállay Ferenc nevű barátjával együtt. Szauder József és Bánhegyi György (utóbbi latintanárom volt a gimnáziumban, valamint az Országos Középiskolai Kémiaszakkör vezetője) adta ki a fiatalkori filozófiai jegyzeteit, írásait a görög filozófiáról, a felvilágosodásról, a francia forradalom történetéről meg ehhez hasonlókról. Elképesztő tudásanyag és éleselméjűség van ezekben. Az embernek mint egy család, mint egy nemzet, és a legnagyobb család, az emberiség tagjának, illetve mint halandó egyénnek, magánzónak, minimum kétféle és egymással tősgyökeresen ellenkező megoldást kínál a legalapvetőbb kérdésekre a filozófia és a vallás története. Miért élünk, mit kell csinálnunk és mi lesz velünk? És mi lesz általában a világgal? A történelemnek van-e iránya és ha igen, akkor miért olyan, amilyen? Van-e megváltás, van-e kegyelem, vagy pedig minden a véletlen műve, illetve lehet-e olyan álláspontot fölvenni, amely a hívő és a hitetlen nézőpontot is jogosultnak tekinti? Nincs még egy a földön olyan költő, aki megírja egyrészt a Hymnust 1823 januárjában, és a Vanitatum vanitast ugyanazon évben, három hónap múlva. Az egyik egy akkor éppen forradalmi erővel és nagy viszontagságok között modern nemzetté érő országnak lesz a himnusza, amely „kiérdemli” azt, hogy a kommunisták és a minket a szomszéd országokban elnyomó új urak is betiltsák és üldözzék. Másrészt ír egy olyan verset, amelynél kétségbeejtőbb nincs a földön. Amely azt mondja, hogy teljesen mindegy, hogy ki vagy te: Szókratész vagy egy tökfej, egy senki vagy Napóleon: minden mindegy, mondja a salamoni bölcsességgel, hiábavalóságok hiábavalósága. Ugyanabban a lélekben ez nyilván csak akkor fér össze, ha ő végiggondolta ezt a kétféle – egyéni és közösségi – lehetőséget. És azt választja, amit a Husztban foglal össze. Egy kísértet – ezúttal jóindulatú, tisztességes szellem – előjön a romból, és azt mondja, hogy hagyd a múltat, vesd össze a múltat a jövendővel, „hass, alkoss, gyarapíts”. Ideológia nélkül lehetetlen ideológiátlan, praktikus álláspontra helyezkedni. Ha egy politika azt hiszi magáról, hogy ő praktikus, és azért elhagyja a zugehört, amit a filológia, történettudomány és minden egyéb föltárt, akkor őt, úgy látszik, még nem szólította meg az apja szelleme, vagy egy olyan szellem szólította meg, aki nem akar neki jót.
– Mit kezd az ember azokkal az olvasmányaival – legyen ez Nicolai Hartmann, aki az ember cél–ok-gondolkodásából vezeti le az Isten-eszmét, a minden metafizikát elutasító Nietzsche vagy egy tudományos korrektségével csábító mű –, melyek a kinyilatkoztatásba vetett hitét, a vallás „védőoltását” kezdik ki?
– Nicolai Hartmann nekem nagyon hasznos volt, átsegített egy nagy lelki válságon, de most már semmilyen szükségem nincs rá. Az ateista Nietzsche viszont sosem tudott meggyőzni. A tragédia-könyvét imádtam mint az utolsó klasszika-filológiai művét, de azóta elég nagy kritikával nézem. Igen szórakoztatónak tartom, sajnálom is sokszor, és fontosnak tartom felismerni, milyen hatással volt a magyar szellemi életre – például nem sokan szokták Adyt meg Nietzschét összefüggésbe hozni, pedig nélkülözhetetlen lenne Ady megértéséhez. Ami a tudományosságot illeti: egyszer részt vettem Amerikában egy olyan vitán, amelynek a résztvevői nagyrészt biológusok, agykutatók, fizikusok, tehát természettudósok voltak. Volt ott egy furcsa pofa, aki etológus volt, majmokkal foglalkozott, és érdekes módon időnként az interneten nagyon szép tanulmányokat írt Móricz Zsigmondról – aztán kiderült róla, hogy CIA-ügynökként járt Magyarországon. Azon vitatkoztunk, hogy azok az érvek, amelyek Nicolai Hartmann nyomán gyakorlatilag megpróbálják a gondolkozásunk kényszeréből levezetni a transzcendencia föltételezését – mert gyakorlatilag erről van szó –, igazolhatók-e. A természettudományokhoz nem értek, de azt tudom, hogy Einstein például hitt Istenben, és Einstein azért viszonylag nagy természettudós volt. Vagy elképzelhető, hogy valaki az aktív kereszténység és emberszeretet olyan példáját adja, mint a Lambaréné-i kórházat alapító Albert Schweitzer, gondoljuk el, hogy ő az unokatestvére annak a Jean-Paul Sartre-nak, aki nemcsak hogy megátalkodott ateista volt, hanem lezüllött odáig, hogy gyakorlatilag Moszkva bábja lett, és ’56 után nagyon csúnyán nyilatkozott a magyar forradalomról. Én azt hiszem, hogy ha valaki őszintén hisz abban, amit mond, ha nincsenek hátsó szándékai, nem kap pénzt azért, hogy hazudjon, akkor tisztelni kell. Sartre szovjetbérenc volt, Camus-t viszont elütötte egy teherautó. A KGB-nek, mint tudjuk, voltak ilyen húzásai. Valahogy Camus jobban tetszik – pedig ateista volt.
– Mi a véleménye a klasszikusok például angol nyelvterületen bevett, de nem csak ott alkalmazott lerövidítéséről, amit úgy indokolnak, hogy kurtább szöveget a diákok valószínűleg inkább elolvasnak, tehát érdemes a „kisebb rosszat” választani?
– Szerintem a kisebbik rossz az lenne, ha felakasztanák magukat, mert aki Arany Jánost, Shakespeare-t vagy Verne Gyulát – hogy három különböző nyelvterületet mondjak – megrövidíti, az vagy hülye, vagy gonosztevő. Erről én is írtam egyszer, amikor elkezdtek rövidített Jókaikat meg hasonlókat kiadni. Valami családi vállalat volt, apa és fia, két gonosztevő, nem tudom, mi lett velük, remélem, hogy Jókai szelleme fenékbe rúgta őket – ámbár Jókai szelíd ember volt. Tudniillik a szöveg olyan, hogy ha egy szót elvesznek belőle, összeomlik. Hogy veszem én a bátorságot, hogy mondjuk a Hamletet képregényformában tanítsam? Ez szentségtörés: nem véletlen egyébként, hogy a szent szövegek megváltoztatását eretnekségnek tekintették. Az irodalmi alkotások is ilyenek, a költői meg a prózai művek egyaránt. Természetesen vannak kivételek: egy harminckötetes, végtelenített kínai szerelmi regény esetében talán bocsánatos bűn, de hogyan képzeli valaki azt, hogy mondjuk a Hamletet vagy az Íliászt csak úgy kivonatolja, átírja vagy könnyíti? Ez egyszerűen az irodalom, a költészet természetének a félreismeréséből származik – akkor már inkább egyáltalán ne tanítsunk költészetet. Ez pont olyan, mint ha valaki a szerelmi igényeit kizárólag guminőn óhajtaná gyakorolni. A rövidített Jókai és Shakespeare a szexuális pótszerek kategóriájába tartozik.
– Egy fontos irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese vélekedett nemrégiben úgy, személyes preferenciáit is elismerve, hogy szerinte tapasztalható nívóbeli különbség az irodalmi alkotások terén aszerint, hogy a jobb- vagy baloldalhoz tartozik-e az írójuk. Ön is utalt arra, hogy a kortársakat az emberek politikai rokonszenveik szerint olvassák. Az irodalom nem iroda-lom című írásában ugyanakkor amellett érvel, „a magyar irodalom él és virul, nincsen »megoszolva« vagy »kettéválva«”. Mit gondol, mennyiben lehet a politikai hovatartozás poétikai jegyek tekintetében is döntő?
– A siker, az eladottság, a reklám szempontjából nagyon sok író önfeladásra kényszerül, arra, hogy valamelyik politikai lobbinak a szekerét tolja, mert különben éhen hal vagy nem adják ki. Az író nagyon sérülékeny és hiú lény, és ezért nem lehet haragudni rá, mert állandó idegfeszültségben él, és ezt valami módon le kell vezetnie. Nagyon kevesen vannak olyanok, akik a mindennapos küzdelemből levonják a következtetést, és visszavonulnak, eltűnnek. Ilyen Babics Imre, aki a Bakonyban egy pici faluban él és ott ír. Ennyire radikális megoldást, ilyen nagy erőt én senkitől nem várok el – de aki ezt vállalja, aszkétikus módon, arról csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet beszélni. Aki pedig ezt nem vállalja, az kénytelen valamilyen párthoz tartozni. Amióta van irodalmi sajtó, illetve a politikai sajtó az irodalmat beengedi a hasábjaira, tárcák formájában, gyakorlatilag a 18. századtól kezdve, azóta kőkemény, a politikát jellemző törvények irányítják a médiát, a szépirodalmi sajtót és a kulturális intézményeket is. Akármiről van szó, a pénz beszél, kutya ugat. A politikus vagy pórázon tartja az írót, és éppen csak eltartja, hogy ne haljon éhen, de azért el ne durvuljon nagyon, mert akkor átmegy az ellenpárthoz; ez így volt már nagyon régen, akár Augustus korára gondolunk, akár a humanistákat pártfogoló nagyurakra – vagy pedig elkezdi futtatni, és a sajtó létezése óta publicistát csinál belőle. Ez mind a két oldalra vonatkozik. Aki itt meg akarja tartani az írói függetlenségét, az vagy teljesen visszavonul, vagy próbál valamilyen polgári foglalkozásból is megélni, hogy ne szoruljon rá arra, hogy pénzért hazudjék. Ettől függetlenül, magánemberként lehet jobb- vagy baloldali politikai véleménye – de ez nem érdekel senkit.
– Akkor nem lehet a „jó” irodalmat valamelyik oldalhoz és a „rosszat” a másikhoz társítani.
– Nem. A jó irodalmat kizárólag a tehetséghez lehet kötni. Balzacról mondja Marx – jó ízléssel – , hogy nála disznóbb reakciós királypárti nem volt, ennek ellenére ő a legnagyobb francia regényíró.
– A jelenkorban maradva: a Delfinárium darabjait sok bölcsészgeneráció szereti és a laikusok is. Tapasztal olyan jelenséget, amely az elvileg régi vagy leköszönt cenzúrához hasonlóan manapság valósítja meg az „utókor művi hülyeségbe taszítását”?
– Nálunk sajnos nincsen olyan textológiai tanács, mint Oroszországban vagy Franciaországban, amelynek engedélyt kell adnia klasszikusok kinyomtatására, nehogy valami vad kiadás jelenjék meg, amelyben hülyeségek vannak vagy textológiai állapota túlhaladott. Van egy tanácsadó testület elvileg, az Akadémia textológiai munkabizottsága, de azt egy kiadó sem köteles megkérdezni, tehát azt adnak ki, amit akarnak. Ennek megfelelően továbbra is jelennek meg olyan Kosztolányi- vagy Móricz-kiadások, amelyekből ugyanúgy ki vannak hagyva például a Trianonnal kapcsolatos szövegek, mint korábban. A politikailag motivált kritikusok az egyik oldalon pedig időnként megtalálnak vesszőparipának valakit, akit kinevezhetnek virtigli fasisztának – mondjuk Nyirőt vagy Wass Albertet –, és össztüzet zúdítanak rá – anélkül természetesen, hogy elolvasnák, mert az esetleg megzavarná őket az ítéletalkotásban; a másik oldal politikailag motiváltjai pedig „Imre Kertésszel” vagy a nemrég elhunyt Juhász Ferenc 1990 utáni életművével bántak így, igaz, hogy azt legnagyobb részt a baloldal is hallgatással mellőzte. Ennyit az irodalmi kritika objektivitásáról. Visszatérve az alapkérdésre: valódi cenzúra természetesen nincs, és ez helyes is – de az szükséges, hogy valamilyen rendet vágjunk a bozótban.
– Várhatóan mikorra készül el a Tanár Úr tervezett Arany János-könyve? Körvonalazódtak-e már főbb tézisei, szerkezete?
– Erről külön kéne majd szerintem beszélgetnünk, mert most hazudnék, ha túl sok részletet mondanék, azon egyszerű oknál fogva, hogy most a készülő új intézeti irodalomtörténeti kézikönyv a barokk eposszal kapcsolatos egyik fejezetében vagyok benne nyakig. Ugyanakkor, amiről biztosan merek beszélni, az az epikus Aranyról tervezett könyvem első fejezete, amit május végéig le kell adnom egy tanulmánykötet számára: Arany és Ariosto. (Az egész tanulmánykötet címe: Arany János és az európai irodalom.) Arany az óizlandi sagáktól kezdve az óindiai epikáig mindennel foglalkozott az epikus irodalom területén, nem beszélve arról, hogy bele is fogott a Sáhnáme fordításába. Ez a téma engem igen régen érdekel. A könyvemben gyakorlatilag egy olyan életrajzi tényből indulok ki, amiről ő maga számol be, ugyanakkor a legnagyobb rejtély mégis: hogy lefordította Vergiliust gyerekkorában – mint ahogy azt is tudjuk, hogy az általunk ismert Hamlet- és Szentivánéji álom-fordítás már a második változat, mert az elsőt eltüzelte. Tehát a teljes Aeneist is lefordította, de azt is eltüzelte. Ugyanakkor, mint erre egy, a Literatúrában, aztán kötetben is megjelent cikkemben utaltam, a vergiliusi megoldás és szerkezet folyton áttűnik, átüt epikus költeményei szövetén. Miközben Európa-szerte az eposz éppen utolsókat látszotta rúgni – nem tudhattuk, hogy a 20. században hogyan támad majd föl újra –, ő látszólag semmi mást nem akart, mint az elveszettet pótolni, kvázi újrakölteni. Hiszen nekünk nem volt Lönnrotunk, nálunk nem lehetett gyűjteni a nép ajkáról egy Kalevalát, így hát megteremtette a világirodalmi rangú párját az Aeneisnek, amelyet egyszer lefordított azért, hogy teljesen magába szívja, de aztán nem volt már rá szüksége önmagában – olvassa el ki-ki latinul, ha éppen akarja. Ez nagyon furcsa. Egy csomó kérdésem van régóta, és ezekre próbálok most, amennyire lehetséges, válaszolni.
Szörényi László: 1945-ben született Budapesten. Felsőfokú tanulmányokat az ELTE latin–görög–iranisztika szakán folytatott, 1968-ban szerezte diplomáját. Ugyanabban az évben lett az MTA Irodalomtudományi Intézetének előbb munkatársa, 1996-tól igazgatóhelyettese, majd a következő évben igazgatója, 2012-ig. 1982-től az irodalomtudomány kandidátusa, 2000-től az MTA doktora, eddig háromszor jelölték az MTA levelező tagjának. 1973-tól a Szegedi Tudományegyetemen dolgozik, 1997-től egyetemi tanárként, jelenleg a Klasszika-Filológia és Neolatin Tanszék professzora. Az 1990/91-es tanév I. félévében a Bolognai Egyetem Finnugor Tanszékén, II. félévében pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár. Fő kutatási területei a magyar humanizmus, reneszánsz és barokk eszmetörténete és poétikája, a klasszikus magyar irodalom, a magyarországi és az európai újlatin költészet és az eposz műfajtörténete, a XX. századi regény, valamint az élő magyar irodalom. Több folyóirat, hetilap (Mozgó Világ, Magyar Napló, Vigilia, Irodalomtörténeti Közlemények, Élet és irodalom), könyvsorozat szerkesztője. 1991–1995 között Magyarország római nagykövete, Máltára és San Marinóba is akkreditálva. Az 1980-as évek közepétől szépprózai írásokkal is jelentkezik. Több rangos kitüntetés – köztük a Széchenyi-díj, 2011-ben – birtokosa.
