.svg)
Fekete Zsolt fotója
Levegőt venni a mondat előtt
– Nemrég, a Filmhét keretein belül lezajlott III. Magyar Forgatókönyv Börzén A Pusztai banda című filmtervedet mutattad be, amit a zsűri (két másikkal egyetemben) a legjobbnak talált. Mesélj, kérlek, a projektről, mit jelent a díj?
– A Pusztai banda az évek óta készülő regényem egyik szála. Rádiójátékot is írtam belőle, csak az nem kapott ekkora nyilvánosságot. Most filmforgatókönyvet fogok írni belőle. Az ilyesmi arra jó, hogy alaposan átgondold a történetedet, amivel birkózni vagy kénytelen. Más nézőpontból, más műfaji követelmények szerint alakítsd, próbálj fogást találni a történeten. Nekem a kiindulópontom a szépirodalom, az alapállásom és alaptermészetem efelé húz, de sosem volt tőlem idegen a műfajok keverése. A Fekete Dacia erre jó példa. Visszatérve a Filmhéten lezajlott börzére, a filmszakma már csak ilyen látványos. Két-háromszáz szakmabeli előtt előadni öt percben a filmtervedet, ez szépirodalmi berkekben sosem történhetne meg. Más a lépték. A történet egyébként székelyföldi katonaszökevényekről szól, akik összetűzésbe kerülnek a rendszerrel, és 1955-re egyenként levadásszák őket. Kevesen tudnak róla, hogy az ötvenes évek Romániájának létezett egy igazi vadnyugatot idéző szelete. Ebből pár magyar is kivette a részét, ezt írom én meg. A díj révén bekerültem a Filmalap rendszerébe, ahol első körben a forgatókönyv fejlesztésére, megírására adnak pénzt. Lajos Tamás producerrel (A berni követ producere) dolgozom együtt, ő nagy reményeket fűz ahhoz, hogy ebből film fog készülni.
– Ha film készül belőle – legyünk nagyon-nagyon optimisták, mert hát úgy tűnik, hogy a magyar filmgyártás nem ég napmelegtől, ha támogatásról van szó, s a szöcskenyájak legelésznek tovább –, kit ültetnél a rendezői székbe? Te rendeznéd? Egyébként látsz-e esélyt arra, hogy mondjuk a romániai közeg felvállalja, segítse a film létrejöttét?
– Dehogy rendezném! A film segítésének létrejötte szakmai, finanszírozási kérdés, ilyenképpen a producerek dolga. Én a forgatókönyvvel képviselhetem a munkát, ha az eladható, akkor bármi lehetséges.
– Most a Látó szerkesztője vagy, ezelőtt A Hét munkatársa voltál, miután ott is dolgoztál szerkesztőként, ami előtt már csak az egyetem van – korábbról nincsenek információim, de addig menj vissza, ameddig a kérdés indokolja –: hol kezdődik ez a felfelé ívelő bölcsészpálya? Mennyi ambíció, tudatosság, munka van a mögött, ahol most vagy? Jó az, ahol most vagy?
– Tudom, hogy a kérdés nem erre vonatkozik, de talán lehet innen indítani: valaki a minap megkérdezte, sosem gondoltam arra, hogy Magyarországra költözzem? Sosem fordult meg a fejemben, válaszoltam. Minek? Nincs diktatúra és cenzúra. Nem gondolom, hogy külföldön, Pesten vagy bárhol jobb mondatot tudnék írni. Maximum jobban el tudnám adni. De erre is vannak megoldások: Budapesten kell megjelenni, ennek az előnyeiről sokat tudnék mesélni, de minek. Mindenki számára világos. Itthon kell megírni, amit meg kell írni, bármennyire közhelyes is ez, és kint kell kiadni. Mutasd fel itthonról a mondatot, amit írsz. Ilyen szempontból persze, nagyon tudatosan építkeztem, és ambíció is volt bennem. Például világéletemben valamelyik itthoni szerkesztőségben szerettem volna dolgozni. Igen, jó helyen vagyok.
– S ha már felemlegettem az egyetemet, azért még visszhangzik néhány dolog a kolozsvári Bölcsészkar folyosóin. Mi volt a Százas szeg? Kinek az ötlete volt? Kik szerkesztették? Kik publikáltak benne? Hány szeget élt meg a lap?
– A SZÁZAS SZEG pont annak az irodalmi, irodalomszervezési ambíciónak volt az egyik, de nem első leképződése, ami manapság is hajt. Szőcs Levente kollégámmal csináltuk, sokat nevettünk, jó szórakozásnak bizonyult. Persze, azért halálosan komolyan gondoltuk. Azt hiszem, tizenegy lapszámot jelentettünk meg, az első szám egyetlen A4-es lap volt, az utolsó 12, ha nem tévedek. Pályakezdők publikáltak benne. Nem volt presztízse, presztízse a Helikonnak meg a Látónak volt, de azért elég sokan beszéltek róla.
– Eddig négy köteted jelent meg. Hogyan jut el az erdélyi szerző a magyarországi kiadókhoz?
– Szövegekkel. Az irodalmi lapok erre valók, közölni kell. A Magvető kiadó éves Körképében, akárki megnézheti, minimum három-négy Látóban megjelent szöveg szerepel. Figyelik a lapokat. És ez nagy esély.
– Mi hát a szakmád, elsősorban szerkesztőnek vagy írónak tartod magad? Egyáltalán szakma-e az íróság? Miért van az, hogy általában az irodalmi lapok szerkesztői maguk is irodalmat művelnek? Azért lesznek szerkesztők, mert írnak vagy azért írnak, mert ennyi irodalommal találkoznak, és valami be-/el-/le-/felindul?
– Író, aki szerkeszt és szervez. A Százas szegben is az érdekelt, hogy pályakezdőkkel tudtunk foglalkozni. Olyanokkal, mint amilyenek mi is voltunk. Most is érdekelnek a pályakezdők, amikor a Látó Irodalmi Játékokat szervezem, akkor igyekszem fiatalokat is meghívni. Másfelől egy szerkesztőség arra is jó, hogy az íróknak egyfajta biztonságos hátteret hozzon létre, ahol megírhatja az életművét. Ebben csupán annyi a szépséghiba, hogy a biztonságos háttér egyre kevésbé adott. A helyzet rosszabbodni fog.
– Olvasom a köteteidben sorjázó mondataidat. Szerintem sokszor olyanok, mint egy-egy hatalmas levegővétel. Mintha az elbeszélő vagy a szereplő, ameddig a szusz tart, megpróbálna elmondani mindent, amit tud. Fecsegnek, miközben alig osztanak meg esszenciális információkat magukról vagy az időről és a helyről, ahol a történet játszódik. Miért ez a sejtelmesség? Szerinted Erdély titokzatosságát a diktatúra és az ez alatt történtek adják vagy a sűrű fenyvesek és a vámpírlegendák?
– A hosszú mondatokat nem szeretik manapság. Az olvasók félnek tőle. Levegővétel, pontosan. Mint mikor víz alá buksz, és jó mély lélegzetet veszel. Felkészülsz. Ha nem készülsz fel, véged, de ha igen, csodálatos világ tárulhat föl előtted, búvár lehetsz. A rövid mondatokra is igaz ez, ráadásul jó, működő rövid mondatot nehezebb írni. Van rá példám: Kiss Tibor Noé, neki sikerült. Hogy honnan a sejtelmesség? Szerintem is-is, története válogatja. Vámpírokat meg szándékosan nem akartam, a fenyveserdők pedig lassan elkopnak.
– Azt látom még, hogy a történeteid a közösség felől történnek, vagyis az egyén valahogy feloldódik a kollektívben, szinte sosem tör ki. Ennyire vissza- és/vagy összetartó az erdélyi közeg?
– Igen, az összetartó erő az jó szó, csak a szöveg terében kell gondolkozni. Pontosan melyik történetemre gondolsz? Az én kedvenc novelláimban, amikre mindig örömmel tudok gondolni (A léghajó utasai; Isten hozott itthon, Rajnai Eszter; Temetés este tízkor; Anyánk húsából; A beszélő ember stb.), elsősorban az elmúlást, a múlás fájdalmát, a veszteség hangulatának ábrázolását tekintem szervező erőnek. Az ilyen típusú tapasztalatok pedig mindig kollektíven ragadhatóak meg leginkább. Mint ahogy az emlékezésnek is izgalmasabb a tere, ha a közösség felől közelítjük meg. Többszólamú, ütköztethető, és ha ütköztethető, máris adott valamiféle konfliktus, ami vagy feloldhatatlan, vagy elsimítható, de mindenképp feladat. A kitörést idejétmúltnak tartom, fölöslegesnek, mert annál többről van szó. Az elbeszélő, attól, hogy elbeszélői hangot képvisel, már elvégezte a kitörést. Megszólalt, ugyanis. Persze, ezt csak érvényes hangon lehet, másképp hiába. A bukás, az igen, az sokkal érdekesebb.
– Gondolok mondjuk a Temetés este tízkor Fekete Daciájára, ahol az elbeszélő belemegy a falu játékába, ő is rejtegetni akarja az autót, és ez lesz a veszte. Két körben kérdeznék vissza. Honnan jönnek történeteid? Milyen mértékben referenciálisak? Mennyiben táplálkoznak abból, amit a szülőfaludban láttál vagy hallottál?
– A szülőfalum egy konstrukció. Régen eljöttem, és azokból az emlékekből rakom össze, amelyeket megtörténni vélek vagy véltem. Helyszíneket értékelek borzasztóan föl, hogy aztán nyaranként, amikor hazalátogatunk, megdöbbenjek, hogy az már nem létezik. Vagy az a technikám, hogy beszéltetek otthoniakat a faluról, ki halt meg, ki született, mi van ezzel vagy azzal a földdarabbal, a szőlőssel, vagy hogy van-e rák a Berekjóban. Történet mindenhonnan jön, nehéz meghatározni az érkezési irányt. Szeretek fotók alapján dolgozni, de ha nem látom egyből a teret például, akkor gyakran jönnek az ismert helyszínek. Segítenek. A mindennapi életben direktebbeknek látom a referenciát, mert ha például a szilvafajtákról beszélek, akkor a szülőfalumban tanultakhoz képest és a tapasztaltakkal összevetve beszélek róluk. A Fekete Daciában a kollektív bűntudatot próbáltam megírni, kísértettörténetbe ágyazva. Arról szól, hogy rejtegetjük a bűneinket, és hogy a múlttal való szembenézés mennyire nehézkes.
– Tetszik a kitörés gondolata. De mondd meg nekem, kérlek, például ezt a mondatot ki mondja: „Sőt, a kánikulában csöpögősre olvadt mindenki, mint a napon felejtett disznózsír.” Nem ismerek nagyanyámon kívül senkit, aki ezt a hasonlatot manapság használná, vagyis nem gondolom azt, hogy ezt Szabó Róbert Csaba mondja. De hát akkor mégis ki? Mert ha kreált az elbeszélő, akkor a kitörés is kreálmány. Vagy nem?
– Ezt én írtam? De hát ki nem látott napon felejtett disznózsírt? Számomra ez természetes jelenség, nem lepődnék meg rajta. Akár én írtam, akár nem.
– Szerinted miért burjánzanak erdélyi történetek erdélyi történet helyett? Miért van az, hogy nálunk novellát szokás írni? Ezt most nem számon kérni akarom egy novellistától, de úgy látom, hogy műfajilag ez van túlsúlyban.
– Mit jelent novellistának lenni? Netalán azt, hogy kisebb szerkezetekben gondolkodsz? Nem hinném. Bodor Ádám szövegei erre az élő példák. Én ismételten a műfajok keresztezésében hiszek, az átjárhatóságban. Novella, regény, szerintem mindegy. Ha valami izgalmas, a műfaj nem lényeges többé. Azzal meg pláne nem foglalkozom, hogy én, ne adj’ isten más, hány novellát írt, meg hány regényt.
– Megtennéd, hogy megosztod velünk a kedvenc mondatodat? Örülnék, ha ez olyan lenne, amit te írtál, de ha ehhez nincs kedved, akkor mástól is idézhetsz.
„Halló, suttogta bele a kagylóba Kóriczné, és félrehúzta a firhangot, mert szemben vele, a vonal másik végén Fodor Péter állt.”
Szabó Róbert Csaba
Szilágybagoson született 1981-ben. 1999–2003 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar–néprajz szakos hallgatója. 2004 és 2005 között A Hét ügyintézője, majd szerkesztője, 2005 decemberétől a Látó szerkesztője. Jelenleg Marosvásárhelyen él. Számos irodalmi díj, ösztöndíj mellett 2012-ben Csiki László-díjban részesült. Kötetei: Az egész Antarktisz kontinens (2006), Kutyák birodalma (2009), Temetés este tízkor (2011), Fekete Dacia (2012).
