.svg)
Héthatáron innen és túl
– Sok műfajban gondolkodó ember vagy. Jelenleg mint a Hitel folyóirat szerkesztője, számos recenzióval találkozol, kortárs irodalmunk egyik legalaposabb ismerőjeként Az év verseinek néhány kötetét is válogattad. Egyaránt vagy költő, író, irodalomtörténész, tanár, szerkesztő. Melyiknek tartod magadat a leginkább?
– Ez a sokműfajúság sokáig zavart, főleg akkor, amikor még sok kritikát írtam, mert az elég necces, ha egy verset is író kritikus mondja el a véleményét mások verseiről, de a magyar irodalomban ez régi hagyomány. A nyugatosok részben azért is voltak olyan sokműfajúak, mert csak úgy tudtak megélni, én viszont alapvetően szerkesztésből vagy tanári munkából éltem, nem a megélhetés hajtott arra, hogy több műfajban dolgozzam. Mindenesetre eredendően költő voltam és költőnek gondolom magam. Irodalomtörténész szinte véletlenül lettem, annak ellenére, hogy már kamaszkoromban írtam verselemzéseket a magam örömére. Amikor Debrecenben a magyar szakra jártam, nem voltak különösebb irodalomtörténészi ambícióim, egyszer viszont Görömbei András tanár úr behívatott magához, hogy mutassam meg a verseimet, tetszettek neki, és elkezdett biztatni, hogy kritikákat is kéne írnom.
– 1991 óta publikálsz irodalmi folyóiratokban verseket, 1995-től irodalomtörténeti tanulmányokat, kritikákat és elbeszéléseket. Milyen hatásra kezdtél el verset írni?
– Részben a nagyszüleim miatt lettem költő: apám szüleinél, Szarvaskenden kezdtem egyre többet írni, már csak azért is, mert ők nagyra értékelték esendő zsengéimet; amikor az anyai nagyapám meghalt, egy egész füzet búcsúverset írtam hozzá. Ő nagyon fontos ember volt az életemben, akárcsak az a Baka István, akivel a Kincskereső táborban találkoztam 1985-ben, ahova a verseim miatt kaptam meghívást. Később a költőiskolában már nem tanonc voltam, hanem Baka Pista „segéde”. Gyakorlatilag azt tanította, ami a mániája volt: metaforaelméletet, illetve verstant, és fokozatosan adta át nekem a feladatokat. Ott egyszerre tanultam és tanítottam, és elkezdtem Pista költészetét is olvasni.
– Baka István költészetéből írtad a diplomamunkádat, sőt Görömbei András vezetésével ezt monográfiává kiegészítve a doktori disszertációdat is, amely „…legyek versedben asszonánc” címmel jelent meg. Miért volt számodra meghatározó egyéniség, mit tanultál meg tőle?
– Nagyon sok mindenben hatott az indulásomra, s később komoly tréning volt, hogy valahogy megszabaduljak ettől a hatástól, hogy a metaforák rendszeréből fölépített vers helyett valamiféle más poétikához jussak el. Szerepverset is elvétve írok ma már, és akkor is igyekszem más típust kitalálni, mint Baka, bár ő rengetegfélét írt, egész ciklusokat, álnéven is… Majdnem mindent tőle tanultam, ami mélyen belém ivódott… Visszakanyarodva arra, miért lettem költő: azért, mert olvastam. Lehet valakiben akármekkora tehetség, hogyha nem olvas, akkor nem lesz belőle költő, ez nyilvánvaló. És én megszállottan olvastam, 10 éves korom óta rendszeresen irodalomtörténeti könyveket, sőt verstant előbb is. Nagyon magányos gyerek voltam, biztos azért, mert otthon ültem és olvastam, főleg verseket, aztán 13 éves korom környékétől mindenféle szépprózát és irodalomtörténeti könyvet, amelyekből tanultam ezt-azt, magamra utalt autodidakta voltam. Később Baka abból a szempontból is fontos volt, hogy segített abban, kit érdemes olvasnom és kit nem.
– Már első köteteidben is könnyedén használod a költői eszközöket, formagazdagságod nyilvánvaló, és akár görög, akár reneszánsz műveltség vagy bibliai motívumok bukkannak fel a verseidben, mégis mindig komplex egészet, tudatosan szerkesztett ciklusokat alkotnak. Ez a könnyedség, játékosság csak látszat vagy valójában vajúdás?
– Azt hiszem, hogy a vers belső figyelem kérdése. Az ember befelé figyel még akkor is, ha mondjuk közéleti verset ír, amibe erősen beszüremkedik a külvilág. Minden versben ott van a külső világ valósága valamilyen formában, de az írásra való késztetés belülről jön még akkor is, hogyha külső oka van. Ugyanakkor az ihlet legtöbbször nem révült állapot: sokszor indulat, elkeseredés van mögötte, máskor megfeszített munkafegyelem. Tán 18 éves koromig nagyon könnyű kézzel írtam verset, aztán egyre nehezebben és egyre több kínlódással. Amikor irodalomtörténeti tanulmányokon, illetve prózaköteten dolgoztam, évi 2-3 verset írtam. Most valahogy visszafordult a dolog, jóval többet írok, mint 10 évvel ezelőtt, és előfordul, hogy könnyed munkának tűnik írás közben. Lehet, hogy segít ebben a játékosság, miközben én nem vagyok eredendően játékos alkat, inkább túl komoly, mogorva, már gyerekként is koravénnek mondtak, és akkor is a kedvenc témám a halál volt… A játékosságra edzeni kell magamat, hogy az érzelmes hangot a háttérbe szorítsam, és valami iróniát, humort csempésszek az írásba, mert eredendő hajlamom van az érzelmességre, sőt érzelgősségre, az viszont nem tesz jót egy szövegnek.
– Hogyan válogatod meg témáidat, mi keltette fel a figyelmedet régebb, és mi mostanában?
– Eleinte szerettem egy kicsit Ady módján tematikus ciklusokban gondolkodni. Több kötetemben is a magánélettől a szerelmen át a közéletig ívelnek a témák, és esetleg ezeket ciklusokban el is különítettem. Most már kevésbé érdekel ez a fajta kötetszerkezet. Weöres Sándor óta tudjuk, hogy sokszor a kényszer a legnagyobb ihlető, meg az olvasmányélmények és más, ritkán emlegetett dolgok, és ez valóban így van. Elég gyakran írtam verset például valamilyen olvasmányélmény alapján, főleg a latin-amerikai irodalom érintett meg ilyen szempontból. Például Vargas Llosa Julia nénije egy egész ciklussá lett nálam a Julia néni és a tollnok című regény alapján… A szereplíra nálam olyanfajta röghöz kötés, amit Baka is mindig mondott: hogy szerepverseiben a legszemélyesebb. Ez bizonyos élethelyzetből fakadó kényszer is. Mostanában nem nagyon van szükségem ahhoz szerepekre, hogy magamról beszélhessek, miközben nagyon szerettem a szerepekkel való játékot. A Julia néni-ciklus a második kötetemtől az ötödikig téma volt, ugyan nem mindegyikben, de vissza-visszanyúltam hozzá. Utólag már vicces, hogy eleinte a rokonok megijedtek, vajon melyik nagynénémbe vagyok szerelmes... Az utóbbi időben a szerelem lett az egyik központi témám. Mintegy versben tartósítom a szerelmeimet, bármilyen betegesen is hangzik ez. Máig vannak olyan pillanataim, amikor a régi szerelmekhez kötődő versötlet jut eszembe, miközben már egy új szerelemben vagyok benne. Ezt érthetően nem viseli könnyen, aki éppen társként próbál elviselni, s csak remélem, hogy azok is megbocsájtják, akik a Héthatár című legutóbbi kötetem hőseivé váltak.
– 20. századi és kortárs irodalommal foglalkozol, az 1945 utáni irodalmat tanítod is. Az idősebb generációval, például a Kilencekkel is megismerkedtél. Mi az, amit mestereidtől fel tudtál használni, milyen világlátást, impulzusokat kaptál?
– Leginkább lelkierőt kaptam. Az utóbbi időben ezt főleg Ágh Istvántól és Kiss Benedektől, Buda Ferenc a másik kedvenc mai költőm. Bence barátom erős, kemény kritikusom olykor. Néha felolvasunk egymásnak a verseinkből, és ő nagyon jó füllel, hallás alapján is megmondja, hogyha valahol leül a vers, vagy az egész gyengébbnek tűnik. Technikát vagy fogásokat igazából olvasás közben lesek el. Szóban Baka István sem tanított engem sokat, levélben olykor adott tanácsot, de ezek sem poétikai tanácsok voltak: például az mondta, hogy most már felejtsem el Juhász Gyulát, Tóth Árpádot egy időre, mert túl erős hatással vannak rám, és ez nagyon korszerűtlen, kamaszos hanghoz vezet… Az a fontos, hogy ott legyenek az ember mellett, ha ott kell lenniük. Nem kell mondaniuk semmit. Baka is inkább a zenéről szeretett beszélgetni, költészetről nem nagyon. Vagy a nőkről.
– Körmenden, Kispesten, Szombathelyen, Vasszécsenyben laktál, jelenleg ismét Budapesten. Verseidben mindig foglalkoztatott a város, az ott élő ember és környezete. Szerinted a mai líránkban mennyire jellemző a személyesség?
– A 80-as években jelentették ki, hogy idejétmúlt az énközpontúság a versben, dívott a tárgyias és a személytelen vers, de hát minden lejár egyszer, minden divat. Ma azt látom, a határon túli költőket és a magyarországiakat is figyelve, hogy mind a nemzeti, mind a posztmodernnek nevezett oldalon inkább az énközpontúság dominál. Tehát a lírai én valahogy visszahelyeződött a jogaiba. Ahogy a prózába visszatér a történet, úgy a lírába visszatért a személyesség.
– Vallod még az irodalom komplexitásának elvét?
– Ebben is Bakához tudok visszanyúlni, azért is, mert hasonló az élethelyzetünk. Ő mondta egyszer, hogy nem lehet népi, mert egy Szekszárd nevű kisvárosból jön, ahol komolyabb kapcsolata a népi hagyományokkal nem volt. De nem is urbánus, mert hát egy szekszárdi, kispolgári lét nem kínál valódi urbánus létmódot. Úgy mondta, hogy az irodalom senkiföldjéről jön: se nem népi, se nem urbánus, hanem nemzeti költőnek tartja magát. És én is ezt szoktam mondani, ezt a kispolgáriságot én is érzem, ami bizonyos szempontból teher, mert nincsenek olyan erős gyökerek, mint mondjuk egy népi származású vagy egy igazi urbánus írónál. Viszont előnyt is lehet belőle kovácsolni: valamennyire mind a két irányba nyitott vagyok. Ha azt az oldalát nézzük a dolognak, hogy az irodalomnak talán mégis csak van valami társadalmi feladata, én ezt a feladatot vállalom is, vagyis írói kötelességemnek érzem a nemzet hagyományvilágába kapcsolódni. De az is tagadhatatlan: a posztmodernnek nevezett – nagyon homályos és már valószínűleg így nem is nevezhető, mert megváltozott – konglomerátumból technikailag sokat profitált és tanult mindenfajta irodalom. Igen, én azt hiszem, hogy az irodalom komplexebb, mint amilyen leegyszerűsítően elhatároltak azok a sáncok, ahonnan az irodalomban megosztott erők figyelik egymást, néha még tán lőnek is verbálisan. Azt viszont nem tudom, hogy a poétikai gazdagság, ami nyilvánvalóan az irodalom érdeke, az vajon elvezethet-e majd a szekértáborok egyesüléséhez, vagy legalábbis valamiféle megbékéléséhez. De nem is biztos, hogy erre feltétlenül szükség van, hiszen bizonyos értelemben hajtóerőt is jelenthet.
– A közéleti költészet egyesek számára újra divatba jött, rád viszont már az ezredfordulótól jellemző.
– Igen, én furcsálltam is, hogy hirtelen fölfedezték: mégiscsak lehet közéleti verseket írni, miközben korábban kimondták, hogy az irodalmi mű nem lehet se politikai, se vallásos stb., ezek az irodalmon kívül eső témák. Az irodalom, de a művészet szabadsága éppen azt jelenti, hogy bármilyen téma lehet az irodalom tárgya. Egy kicsit többet kellett volna Nagy Gáspárt, Buda Ferencet, másokat olvasni, és akkor nem valamiféle Petri után megszakadt hagyomány újjáéledéséről beszélnének, ami vaskos irodalomtörténeti tévedés, hanem látnák a folyamatjellegét a dolognak.
– A Nagy Gáspár Alapítvány kuratóriumának is tagja vagy. Az ő megismerése mennyiben befolyásolta, hogy 1956, a Kádár-rendszer, a rendszerváltozás témáival foglalkozzál? A generációdnak történelmi felelőssége is van abban, hogy ezeket feltárja, beszéljen róluk. Talán ezért nyúltál később a regényformához is?
– Nagy Gáspár volt talán Baka és Görömbei András után az egyik legfontosabb ember az életemben, aki az emberi jelenlétével és értékeivel, költői példájával hatott rám, de nem az ő költészete fertőzött meg a politikával. Az az igazság, hogy már másfél éves koromban berakták a járókámba a Szokol rádiót, a Kossuth adóra állítva. Úgy látszik, van bennem egy csecsemőkorból eredő mániákus hírbefogadó hajlam, és ha olykor nem is a hírekre, de nagyobb politikai összezördülésekre az ember reagál valamilyen módon. Olyan értelemben az utolsó nemzedék az enyém, hogy mi majdnem felnőtt fejjel, tehát már gondolkodó ember fejével értük meg a szocializmus végnapjait. Olyan abszurd emlékeink vannak ebből az időszakból, ami miatt örök életre beoltottak kommunizmus ellen. Azt gondoltam, ha valaha regényt írok, az biztos, hogy valamiképpen a szocializmus működési elvéről kell, hogy szóljon. Ha mai távlatból nézünk rá, szürke, ködös, esős, sivár táj: ez volt a végóráit élő szocialista világ. Azt gondoltam, hogy ezt a hangulatot egyszer meg kéne valahogy ragadni. A Ki a konkolyt vetette ötlete Mezey Katalintól származik, aki felhívta a figyelmemet a szocialista rendszer alatt meggyilkolt katolikus papok kálváriájára. Brenner János története volt a leghíresebb, Kahler Frigyes jogi szempontból is bebizonyította: valóban brutális, az ÁVH által véghezvitt gyilkosságról van szó. És sok hasonló eset történt. A regényben a koreográfiáját akartam megmutatni annak, hogyan történtek akkoriban ezek a gyilkosságok, ill. a következményeit, hogy a túlélők lelkiismerete – akár már a rendszerváltozás után – miképpen viseli az ilyen vagy olyan részvételüket ebben a bűnügyben, és ebben az egész mechanizmusban, amely mindenkit magával sodor. Az Álmatlanok és álmodozók részben személyes, 70-es, 80-as évekbeli emlékekből és részben későbbiekből táplálkozik, mert 90-es évekbeli vonulata is van. Két szálat próbáltam összefűzni: a múltbeli abszurd történetben álmatlanságkór lep meg egyes kommunista vezetőket, és ebben kezdődik annak a fiúnak a története, akinek az apját elviszik, aztán beszervezik. Minden emlékmozaikokból állt össze ebben a könyvben, miközben itt is érdekelt az, hogyan működik a mechanizmus, például egy városi tanács.
– Ha valaki egyszerre olvasná el az összes versedet, a magad mögött hagyott életdarabkákból a sorsod tükröződik belőlük. Készül-e új köteted, most mit boncolgatsz?
– Decemberben jelenik meg a Válogatott és új versek kötetem a Magyar Naplónál. Megpróbálok nagyon szigorúan bánni a verseimmel, a korai kötetekből keveset fogok bevenni, de a későbbieket is próbálom megszűrni. Olykor meglepő és mulatságos, olykor lehangoló az embernek szembenéznie egykori önmagával, különböző énjeivel. Mindenesetre elszántam magam, hogy ezt is túl fogom élni.
Nagy Gábor
1972-ben született Körmenden. 1996-ban diplomázott a debreceni KLTE magyar–német szakán, 2000-ben doktorált. Volt a Széphalom Könyvműhely irodalmi szerkesztője, a Magyar Napló rovatvezetője. 2004-től a szombathelyi BDF (ma Savaria Egyetemi Központ) docense, 2010-től a Hitel rovatvezető szerkesztője. Kötetei: Farkasverem (versek, 1996); Lélekvesztő (versek, 1999); „…legyek versedben asszonánc.” Baka István költészete. (monográfia, 2001); Átok, balzsam (versek, 2003); Az olvasás tétje (tanulmányok, kritikák); Álmatlanok és álmodozók (regény, 2008); Ki a konkolyt vetette (regény, 2009); Angyalaid mind repülni tudnak (versek, 2011); Héthatár (versek, 2013). Fontosabb díjak: Bella István-díj (2009); József Attila-díj (2013).
