.svg)
Az irodalomnak mágikus tulajdonságokra kell szert tennie
– Egy interjúban azt nyilatkoztad, ha be kell tenned egy ablakot, amit más egy félóra alatt elvégezne, te három órán át kínlódsz, de ez alatt az idő alatt tökéletesen simára csiszolod a keretet. Az akarod mondani, hogy kizárólag a mondat tisztasága, világossága, áttekinthetősége érdekel?
Nem, semmiképpen nem ezt akartam mondani. Egyszerű megállapítás ez, egy olyan ember megjegyzése, aki akarva-akaratlan napi tíz-tizenkét órát azzal tölt el, hogy ír; magával tölti ezt az időt, a gondolataival, a tikkjeivel, a rögeszméivel és a rigolyáival. Az egyik legnagyobb bánatom, hogy nem tudok gyorsabban írni, nem tudok egy lélegzetből papírra vetni egy elbeszélést, hogy aztán dolgozhassak a szövegen annyit, amennyit szeretnék. Ha egyetlen szó nincs rendben, egyetlen mondat csikorog, hosszú ideig lebénulok, amíg meg nem találom a megfelelő megoldást. Hatalmasan vágyom arra (és talán ostoba módon, ez nem világos előttem), hogy minden mondattal elégedett legyek, hogy folyamatosan biztos talajt érezzek a lábam alatt. Ezért aztán, bár lassan haladok egy könyvvel, a már meglévő fejezetek vagy passzusok teljesen az ízlésem szerint valók, a végén csak vesszőjavításaim vannak, vagy tízoldalanként kicserélek egy-egy szót. Az egyetlen kritériumom, ahogy azt gyakran elmondtam már, hogy nekem tetsszék, amit olvasok, és olvasás közben nyilvánvalóan erőfeszítést teszek, hogy minél idegenebb szemmel olvassam a saját szövegeimet, mintha egy másik ember, egy idegen prózája lenne előttem.
És még valami. Meggyőződésem, hogy az irodalom csak akkor irodalom, ha sikerül mágikus tulajdonságokra szert tennie, ha olyan, mint egy varázslat, melynek hatalma bevonz a könyv világába, abba a bizonyos könyvébe, s egy időre kitép a hétköznapi valóságból. És mert napjainkban egyszerűen szőnyegbombázással zuhannak ránk a hírek, a tudósítások és a véleményanyagok, mert az internet a szó szoros értelmében nyög a mindenféle eseményektől, az irodalom egyetlen esélye, hogy más legyen, az, hogy ne csak a tényekre és a történetre alapozzon, hanem elsősorban az által különbözzön a szövegtengertől, ahogyan elmondja őket, az atmoszféra és a részletek révén. Akárhogy is, a mondatnak azért van kulcsszerepe, mert a varázslatok nem lehetségesek ráolvasások és varázspálcák nélkül.
– A Mindegyik bagolyban, mint a többi regényedben is, van valami melankolikus, talán az elbeszélt emlékek miatt. Melankolikus alkat vagy?
Kissé komikusan hangzik, de ezt a választ is egy tagadással kezdem: nem, nem hiszem, hogy melankolikus alkat lennék. Kétségtelenül tele vagyok nosztalgiával, inkább régi vágású srác vagyok, mint a modern idők fia, és általában úgy látom, hogy a boldogság ritka pillanatain és a délibábos álmokon túl a világon több a szenvedés (legalábbis itt, Európának ebben a részében, ahol az utóbbi évszázadban gonosz szelek fújtak, sőt ronda viharok). Ezek a dolgok azonban nem akadályoznak meg abban, hogy szeressem az életet, szeressem az embereket, és hogy olykor úgy érezzem, erősebben ver a szívem vagy megfulladok a boldogságtól.
– Sok magány van itt is, A király napjaiban is. Mivel magyarázod?
Annyi magány van, amennyi mindannyiunk lelkén. Én legalábbis így gondolom. Az emberek mindig szaladtak előle, mint a tűztől, és különféle módszereket találtak ki, hogy elűzzék, becsapják, hogy minél ritkábban érezzék a savanyú ízét. Beszéljünk komolyan! Még egy csillogó-villogó bál is, amelyen francia négyest járnak, mosolyognak és franciásan locsognak, a magányban végződik. Éppúgy, ahogy a barátokkal való sörözések, a teadélutánok, a színházi előadások, a tribünön szenvedélyesen átélt meccsek vagy egy komoly adag társalgás is, mondjuk a Facebookon. A magány nap mint nap velünk van, akármennyit is hazudnánk magunknak vagy éldegélnénk önnön illúzióinkban. Nem értem, miért kellene az irodalomban másként lennie, miért kellene megfosztanunk a szereplőket az emberi sors egyik bélyegétől. Annál is inkább, mert csak a magányban, álarc és púder nélkül van esélyünk őszintének lenni önmagunkhoz. Ez az egyetlen út, mely az igazság felé vezet, nem a hiúsághoz és az önbecsapáshoz.
– Mindig csak regények. Miért nem írsz mást is? Nem tudsz vagy nem akarsz?
Jó kérdés! Érdekes, néhány hónapja egy elbeszélésköteten gondolkodom, tulajdonképpen azt vettem észre, hogy magától ért meg, nekem pedig annyi a feladatom csupán, hogy segítsem kikerekedni, és természetesen lezárulni. Ezzel együtt kétségtelen, hogy a regényt kedvelem, és megpróbálom elmagyarázni, miért. A prózában világot teremtesz, a levegőjével, a lényeivel, a tájaival és minden apró részletével együtt. Egy világ teremtése nem egyszerű dolog, remélem, érthető: minden energiádat kiszívja és rendkívül sok idődet veszi el. A történések, a cselekedetek abban a világban történnek, melynek te egyfajta egyeduralkodója vagy, valamiféle bábos, aki a homályból nemcsak a szereplőknek ad életet, hanem a felhőknek, a legyeknek, a hidegnek és a homokviharoknak is. Abban a világban, kezemet a szívemre téve mondom, nagyszerűen érzi magát az ember, mert az kizárólag az övé, nem ostoba kormányoké (amilyenek Romániában a végtelenségig követik egymást), a postaládában talált számláké, a tahóságoké és az uborkafára felkapaszkodott senkiké. Egy ilyen hiteles és eleven világot teremteni csupán egy tíz-tizenöt oldalas novella kedvéért mintha túlságosan is nagy munka lenne, olyan gyötrelem, melynek túl keveset örülhetsz. Egy regény esetében azonban hosszú éveket töltesz saját világodban, és az írás összehasonlíthatatlan gyönyöre mellett még menedéket is nyújt, a senki szigetét, ahová bármikor elmenekülhetsz egy szürke és sótlan valóság elől.
– Ha önnön olvasód lennél, mit vetnél a szemedre?
Szeretnék módszeresen válaszolni, pontról pontra haladva megkeresni a könyveim hibáit, és szigorúan megbírálni őket. Sajnos, lehetetlen kitalálnom, mit vetnék a szememre, annál az egyszerű oknál fogva, hogy egyetlenegyet sem olvastam. Esküszöm. Mindegyik könyvön olyan lelkesen, olyan koncentráltan dolgoztam, hogy annak idején az agyamat és a lelkemet egyaránt betöltötte, mintha a testem részévé vált volna, nem tudom, hogy mondjam, egy harmadik tüdőm nőtt. Aztán a végén, mikor az utolsó mondatot is leírtam, mindig ugyanaz az elképesztő, zavarba ejtő állapot kerít hatalmába, leírhatatlan, megdöbbentő élmény. Abban a ritka, páratlan pillanatban tényleg megszűnik a könyvvel való minden kapcsolat, ami következik, már egyáltalán nem fontos. Úgyhogy a mai napig sem éreztem szükségét, hogy elolvassam bármelyik könyvemet is a mai formájukban, hiszen ma már nem többek, mint nyomtatott és összefűzött, borítóba kötött oldalak egy könyvesboltban. De talán egy szép napon mégis el szeretném olvasni őket.
Filip Florian
1968. május 16-án született Bukarestben, jelenleg is ott él. Geológiát és geofizikát végzett, 1990 és 1992 között a Cuvîntul szerkesztője volt, 1999-ig a Szabad Európa Rádió és a Deutsche Welle tudósítója. Egyik felmenője Ioan Slavici, testvére, Matei Florian szintén író. Művei: Degete mici (2005, magyarul: Kisujjak, Karácsonyi Zsolt fordításában), Băiuţeii (2006, Matei Floriannal közösen, magyarul: Kölyök utca, Lövétei Lázár László fordításában), Zilele regelui (2008, magyarul: A király napjai, Karácsonyi Zsolt fordításában), Toate bufniţele (Mindegyik bagoly, 2013, még nem jelent meg magyarul).
