.svg)
Fotó: Szabó Tünde
Amíg minden a helyére kerül
– Grendel Lajosról szokták mondani, hogy a szlovák irodalommal legendásan szoros viszonyban áll: ismerik, kedvelik a regényeit, fordítják őt, viszonyulnak a könyvekhez. A Máglyát gyorsan lefordították románra, A fehér király igazi siker volt a Poliromnál – úgy gondolom, a szövegeid román fogadtatása azt jelzi, a Grendel-modell magyar–román vonatkozásban is működhet ilyen értelemben. Hogy éled ezt meg belülről? Szerinted minek tulajdonítható ez?
– Amikor megírtam A fehér királyt, azt hittem, hogy a román lesz az első nyelv, amire lefordítják majd. Eleve nem értettem sosem, hogy miért nincsen szorosabb viszony a két irodalom között. Végül, ha jól emlékszem, csak a huszadik volt a román fordítás a sorban, akkoriban mintha megindult volna valami. Bartis Attilát és Bodor Ádámot is lefordították románra, és mindhármunkat szépen fogadott a kritika. Aztán, ahogy a Máglya kész lett, a Polirom az elsők között jelentkezett a jogokért, úgyhogy mindjárt a német után megjelent a román fordítás is. Nagyon örültem ennek. A romántudásom ugyan erős közepes és sokat is kopott, de nagyon izgalmas Gabos-Foarţă Ildikó remek fordításában románul viszontlátni a mondataimat. Hogy pontosan milyen a román olvasat, azt nem tudom, mondjuk Dzsátá nevét például megtartották a magyar formában, pedig az egyébként minden fordításban fonetikusan van írva, úgyhogy vicces módon hiába egy félbevágott román szó a fiú beceneve („săgeata”), a román fordításban egzotikus és idegen maradt, a dzs és a két á miatt nyilván valamilyen magyar névnek gondolja a román olvasó. Ez talán az egész viszonyt is szimbolizálhatja, nagyon közeli és mégis egzotikus, egyszerre belső és külső nézőpontú megközelítés lehet ez számukra.
– A Litera portréfilmet készített veled, amelyben egy marosvásárhelyi út és a gyermekkori helyszínekkel való szembesülés volt a kiindulópont. Mennyire autentikus egy ilyen filmforgatás-szituáció? Megfogalmaztál-e így olyan dolgokat a magad számára, amelyeket a korábbi, magánemberi hazautazások során még nem?
– Annyira autentikus, amennyire csak lehet. Korábban nem csináltam ilyet soha, három napig szinte folyamatosan rajtam volt a mikroport és filmezni is szinte egyfolytában filmeztek, de nem érdekelt, legfeljebb annyiban, hogy ez még tovább fokozta a rám amúgy is eléggé jellemző önreflexiót. Magánemberi hazautazások igazából nem voltak, nagyon nehezen mentem el Vásárhelyről, ’90-től 2005-ig egyáltalán nem mentem vissza, és onnan kezdve is csak olyankor, ha felolvasni vagy a könyvvásárra hívtak, és többnyire csak arra jutott ilyenkor idő, hogy elmenjek a temetőbe. Ezt a mostani utat úgy fogtam fel, mint egy emberi kísérletet. Azért is volt érdekes, mert amíg a Máglyát írtam, nagyon sokat gondolkoztam a városon és Nagyapámék házának intim terein, kíváncsi voltam, milyen lesz ezután visszamenni. Nehéz három nap volt, eléggé megviselt érzelmileg, egyelőre azt a tanulságot tudtam leszűrni belőle magamnak, hogy az a város, ahonnan én elmentem, és amit olyan nagyon meg akartam jegyezni magamnak, biztosan nem létezik már.
– Kolozsváron, a 2015. októberi Nemzetközi Könyvfesztivál idején Visky András beszélgetett veled, ott került szóba újólag az a történet, amit már a Litera-portréfilmben is említettél: hogy édesapád már tíz-tizenkét éves korodban igyekezett felkészíteni a szekuritátés kihallgatások beszédhelyzetére. Édesapád szerint a kihallgatótisztnek nem szabad igazat mondani – Visky András viszont oppozícióig élezve a helyes magatartások kérdését, azt vetette fel, hogy az ő édesapja szerint mindig igazat kell mondani egy ilyen helyzetben. Én úgy látom, az apáitok más-másvalamiről beszéltek: Visky Ferenc valószínűleg arról, hogy nem kell félni egy ilyen helyzetben, édesapád viszont arról, hogy a mégoly jelentéktelen igazságokat és tényeket is ellened vagy a többi kihallgatottak ellen fordíthatják, s ezért nem kell félni attól a helyzettől sem, hogy evidensen nem mondasz igazat, és ezzel jelzed, hogy nem vagy hajlandó együttműködni. A kérdés mindenesetre bonyolult – ha most zajlana egy hasonló történet, te mit tanácsolnál a fiadnak?
– Visky apja nyilván a meggyőződéses hívő és bátor mártír pozíciójából beszélt, számára fel se merülhetett az alku lehetősége, tudta, hogy az ő oldalán nagyobb erők állnak. Apám nem azt tanácsolta, hogy hazudjak nekik, hanem azt, hogy mondjam meg az első pillanattól, hogy nem vagyok hajlandó semmi módon együttműködni velük, amit kérnek, ahhoz nincsen joguk, mert ha elfogadom, hogy hatalmi viszonyba kerülnek velem szemben, tehát az olyan legegyszerűbb kérdésükre is hajlandó vagyok válaszolni, hogy milyen színű az ég, akkor onnan kezdve játszom a játékukat, és soha nem tudhatom, hogy mivel ártok kinek. Azt mondta, hogy ezek egyszerű iparosok, és ha megértik, hogy nincs fölötted hatalmuk, mert inkább választod mondjuk a halált, akkor békén fognak hagyni, feltéve, hogy nem direkt az a céljuk, hogy megöljenek. Sokat beszélgettünk akkoriban erről, végül előbb eljöttünk annál, hogy kihallgatási helyzetbe kerüljek. Nem tudom, hogy viselkedtem volna egy éles helyzetben, a gyerekeimnek csak ugyanazt tudnám tanácsolni, amit apám nekem. De nem szeretném, hogy a gyerekeim valaha is belülről lássanak egy diktatúrát, úgyhogy inkább azt tanácsolnám nekik, hogy ne hagyják létrejönni.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház a közeljövőben tervezi Kalucsni című darabod bemutatását. Milyen a viszonyod a színházhoz? Miben más számodra drámát írni, mint regényt?
– Nincsen viszonyom a színházhoz. Nem vagyok színházi szerző, a darabjaimat ugyanazzal a látomásos megszállott pontossággal írtam, mint a regényeimet. Azt éreztem, hogy a darab valahol félúton van a novella és a regény között, csak éppen párbeszédekre csupaszodik benne a cselekmény.
– A regényírásról el szoktad mondani, hogy minden könyved mögött valamiféle filozófiai értelemben is végiggondolt képlet áll, nem függetlenül előzetes szakmai képzettségedtől. Most jelent meg első novellagyűjteményed. Ez a megállapítás a novellákra is érvényes? Milyen kifutás, milyen terek kellenek a filozófiai megalapozáshoz?
– A novella nagyon fontos kísérleti terep lehet, a kis tér önmagában kegyetlenebb, gyorsabban kiderül, hogy mi működik és mi nem. Írói szempontból ez elég fájdalmas műfaj, igen erősen benne van a kudarc lehetősége, nem minden kísérlet működik. Minden befejezett novellámra jut legalább egy befejezetlen, van, hogy éveken át próbálkozom, mire meg tudom csinálni azt, amit akarok. Egyszer láttam Poznańban egy templomi gyertyaautomatát, és évekig gondolkoztam azon, hogy lehetne erről a szerkezetről írni. Lassan megértettem, hogy a szövegnek a mechanizált emlékezetről kell szólnia, és akkor minden a helyére került benne. Nálam amúgy se könnyű elválasztani egymástól a kis és nagy szerkezetet, a novella, különösen a ciklussá terebélyesedő novella időkezelési szempontból is igen tanulságos lehet. Most, hogy összeraktam az Oroszlánkórust, érdekes volt szembesülni azzal is, hogy a novella sokszor a regények előtanulmánya is. Ebben a könyvben tizenhárom év szövegeiből válogattam, az egyik legkorábbi szöveg benne a Húsleves című, azt rögtön A pusztítás könyve után írtam, egy lányhangú gyerekmonológ, és most már tisztán látható, hogy előtanulmány, A fehér királyhoz és a Máglyához is.
– Mennyire élesen válik el benned az, hogy éppen regénynek fogsz-e neki vagy novellának? Menet közben átbillenhet egyik a másikba?
– Amikor írni kezdek, mindig csak kép van vagy egy mondatfoszlány, abból kerekedik ki a világ. Valahogy lyukat kell vágni a valóságon és át kell kukucskálni rajta valahova máshova. Csak ez érdekel, amikor dolgozni kezdek, tehát, hogy a lehető legpontosabban le tudjam írni, amit ott látok. A struktúra olyankor még nem érdekel, nem tudom egyáltalán, hogy mivel állok szemben, egy novellával vagy egy regény fejezetével. Nehéz elválasztani nálam a kis szerkezettől a nagyot, organikusan nő és épül a struktúra, megtörténik, hogy a novellák regényekké nőnek. De olyan is volt, hogy egy esszét húztam meg és vers lett belőle. Régebben, amikor még kevésbé ismertem magam és a módszereimet, volt olyan, hogy a regényírás szándékával ültem neki a szövegnek, és aztán belebuktam, de ezekből a szövegekből sose tudtam aztán novellát csinálni, simán csak ki kellett dobni őket.
– Volt 2008-ban a Magvetőnek Hasítás címmel egy rocknovella-antológiája. Abban is szerepelt már az Oroszlánkórus egyik alapszövege, a Hevimetál. Ennek kapcsán is kérdezném, hogy milyen a viszonyod a zenéhez? A zenéből, belülről hallatszanak ki történetek? Vagy inkább a zenék körül vannak valahol?
– Nagyon sok zenét hallgatok, sokáig a zene volt a dolgozószobám, máig fülhallgatóval írok. De a zene nekem mégis inkább a ritmusról szól és a struktúráról, nem a történetről magáról. Érdekes, hogy egy egész kötetre való zenés írást tudtam úgy összerakni, hogy viszonylag ritkán indultam úgy neki az írásnak, hogy én akkor most a zenéről fogok írni. A Hevimetálnál is inkább az érdekelt, hogy milyen világteremtő ereje is lehet egy szubkultúra nyelvének.
– A populáris kultúráról sokan mondják, hogy mitikus logika szerint működik. Vannak-e kedvenc képregényes-rajzfilmes-filmes karaktereid? Ha igen, mi vonz bennük?
– Azt hiszem, a teljes emberi kultúra mitikus alapokon áll, nem szűkíteném ezt a populáris kultúrára. Eleve nem hiszek ebben a fajta megkülönböztetésben, nekem Chandler valahová Beckett mellé tartozik, Pynchont tudom sci-fiként olvasni, ha akarom, a Hasek-i pikareszket pedig mindig hozzáolvasom Kafkához. Egy időben sok japán képregényt olvastam, érdekelt, hogy miként kezelik a vizualitás ritmusát, Goseki Kojima rajzolói munkásságát különösen szerettem. Hajao Mijazaki rajzfilmes munkássága is elég fontos nekem, de inkább a munkák egésze érdekel, nem elsősorban a karakterábrázolás.
– A Máglyában van néhány emlékezetes állatszereplő: rókák, hangyák, Péter sólyma. Miért, hogyan volt szerinted szükség rájuk a történetben?
– A könyvnek van egy erősen mesei, totemisztikus animista rétege. Ez egy erősen testi könyv, a testi érzékelés már-már állati szinten van jelen a szövegben, erre épül egy erős ismeretelméleti konstrukció, aminek aztán komoly vallásontológiai következményei vannak a szövegen belül, és ez már elvezet egy metafizikai szintre. De a tudattalan létezés különböző stációi is intenzíven jelen vannak a regényben, a növényi és állati létezés szintjei egyformán fontosak.
– A szabadság kérdése – a kinti és benti szabadságé – megkerülhetetlen a Máglya kapcsán. Hogyan gondolod, Emmában mitől, hogyan érlelődik meg a szabadság? Én magam úgy látom, alapvetően dominanciára törő magatartásminták veszik körül saját korosztályában, de a felnőttek részéről is, otthon és az iskolában, külső terekben egyaránt. Csak magára számíthat?
– Mindenki csak magára számíthat. Mindnyájan folyamatosan elnyomó kis és nagy rendszerek részei vagyunk, ez a hatalom természetéből elkerülhetetlenül következik. De ettől még szabadok lehetünk. Emma is szabad, az első perctől kezdve, épp csak nem mindig van elég ereje ahhoz, hogy éljen is a szabadság lehetőségével. Fizikailag se, szellemileg se. Aztán lassan megerősödik. Azt hiszem, kamaszkorában nagyon szabad tud lenni az ember, olyankor minden lehetséges. Tisztán és pontosan emlékszem erre az érzésre, és ebből a szempontból nagyon fontos volt nekem, hogy a regény elmenjen a falig, sőt, át is törje a falat.
– Hogyan, mivel zárulhatna le szerinted a kelet-európai rendszerváltások története?
– Még mindig a diktatúrák romjain élünk, és ez nem is lesz soha másképp. Legfeljebb annyi történik majd, hogy lassan mindent elfelejtünk, de a csontjainkban akkor is ott maradnak az emlékek. Nem, ez a történet sem a mi generációnk, sem a gyerekeink generációja számára nem fog soha lezárulni.
Dragomán György
József Attila-díjas író, műfordító. Marosvásárhelyen született 1973-ban. Családjával 1988-ban települt át Magyarországra. A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett 1992-ben. A budapesti ELTE bölcsészkarán folytatta tanulmányait angol–filozófia szakon 1992–1998 között. Az Eötvös József Collegium és a Láthatatlan Collegium diákja volt. 2003-ban A pusztítás könyvéért Bródy-díjat, 2005-ben A fehér királyért Déry Tibor-díjat kap; 2006-ban Márai Sándor-díjjal tüntették ki, ugyanabban az évben Artisjus ösztöndíjas. Felesége Szabó T. Anna költőnő. Művei: A pusztítás könyve (2002), A fehér király (2005), Máglya (2014), Oroszlánkórus (2015).
