Beszámoló a 21. Filmtettfesztről – A „majdnem elvesztés” öröméről

Kántor László átveszi a Sárga Csikó Díjat

‍
Első ránézésre talán fantáziátlan axiómának tűnik, hogy a Filmtettfeszt – Erdélyi Magyar Filmszemle az elmúlt 20 esztendő alatt magától értetődő kulturális eseménnyé vált. Az idei kiadás viszont éppen azzal ért el mágikus hatást, hogy rávilágított arra, valójában mennyire nem magától értetődő az, hogy Kolozsvár a magyar film Mekkájává változik egy-egy hét erejéig. A fesztivál megbízhatósága és belülről jövő igénye, hogy évről évre újradefiniálja önmagát – fokozatosan több helyszínt hódítva meg, több típusú programmal jelentkezve –, elkényeztetett minket. A tavalyi alkalom, amit a koronavírus váratlanul félbeharapott, keserű sebként él tovább, azonban 2021-ben, a járványhelyzetnek való kiszolgáltatottság következtében teljesen más összbenyomás alakulhatott ki.

Hiszen a fesztivált megelőző napokban még kérdéses volt, hogy lesz-e egyáltalán Kolozsváron Filmtettfeszt. A pandémia által dominált közhangulat már el is temette volna az esemény kolozsvári részét, amikor kiderült: mégis útnak indulhat az idei programsorozat. Hölgyeim és uraim, ez lenne a „majdnem elvesztés” katartikus öröme. Megérezni az elvesztés súlyát anélkül, hogy valóban elvesztenénk valamit: ebben rejlik a „majdnem elvesztés” univerzális varázsa.

Ez az alapállás a Filmtettfeszt esetében olyan különleges hangulatot teremtett, ami a fesztivál teljes ideje alatt éreztette hatását. A fesztivállátogatók megérezhették, mit veszíthetnének egy-egy esemény elmaradásával, és válaszként habzsolni kezdték a fesztivál kínálatát. Ebben a képletben az sem véletlen, hogy az idei kiadást a teltházas vetítések és a pótvetítések jellemezték. Zárójelben megjegyzendő, hogy a koronavírus korában a „majdnem elvesztés” gyakorlata idővel még PR-fogássá is kinőheti magát, mert minden bizonnyal hatással van kereslet és kínálat törékeny viszonyára. E különös fogalom logikájának mentén e cikk pedig arra vállalkozik, hogy – a teljesség igénye nélkül – képet adjon a fesztivál idei tendenciáiról, kihívásairól és természetesen sajátos hangulatáról, amiben minden egyes találkozást (legyen az közönség és alkotó vagy film és nézője között) rendhagyó szakralizáció itatott át. Mintha minden egyes esemény – megerősödve attól, hogy végül nem hiúsította meg a járvány – valamiféle áldásnak vagy égi szerencsének sejlett volna fel nézőkben és szervezőkben egyformán.

A program ismételten bizonyította, hogy a fesztivál mögött álló Filmtett Egyesület egyértelműen többdimenziós filmes intézményként jelenik meg Erdélyben. Alapvetően a friss magyar filmek importálásával hangsúlyosan gyakorolta forgalmazói mivoltát. Továbbá ínyencség gyanánt több filmes szakkönyvet is bemutattak, köztük egy – az Iskola Alapítvánnyal közösen vállalt – saját kiadású munkát, A mozisátortól a tévétoronyig. Fejezetek a romániai magyar filmezés, televíziózás és mozizás történetéből címmel (a könyvről a Helikon augusztus 25-i lapszámában közöltünk ismertetőt – szerk. megj.).

A fesztiválkínálat ugyanakkor nemcsak a filmes érdeklődésű akadémiai közösséget tervezte megszólítani, hanem a filmkészítőket, akik számára a gyakorlati perspektívák talán mérvadó(bb)ak. A magyar filmipar a járvány idején című esemény ennek az iránynak lett volna zászlóshajója Káel Csaba filmügyi kormánybiztossal az élen. Noha az esemény objektív okokból elmaradt, a szándék a helyén volt és kifejezetten jó kezdeményezésnek ígérkezett. Az említett események hátterében ugyan feltételezhető egy-egy szűk célközönség, a Filmtett „fesztiválpolitikájában” éppen az a megkapó, hogy a valóságban nem beszélhetünk izolált, elkülönülő eseményekről. Buzogány Klára Filmtett-szerkesztő és fesztiválszervező nyitóbeszédében kiemelte, hogy ezen események bárki számára látogathatók. Ez az elv, a nyitottság elve az egyik olyan „Filmtett-érték”, aminek köszönhetően az erdélyi filmes szféra évről évre egyre pezsgőbbé válik a fesztivál ideje alatt.

És a fesztivál csakugyan elérte a kolozsvári lakosságot (sajnos kevesen használják ki, de román anyanyelvűek számára is látogatható minden esemény a feliratoknak és tolmácsoknak köszönhetően), az így kialakult közeg családias hangulata markánsan megjelenik abban, hogy ez a család nyitott az új tagok érkezésére. A kolozsvári filmes hallgatók önkéntesként kerülhettek bele a kolozsvári filmes vérkeringésbe, a pályakezdő alkotók pedig ismét lehetőséget kaptak arra, hogy a Filmtett alkotótáborában készült filmjeiket mozivásznon lássák viszont. Utóbbi hosszú évek óta jelöli, hogy a Filmtett gyártóként és fiatal tehetségek gondozójaként egyaránt jelen van az erdélyi film térképén. Elsősorban az utóbbiak munkájának elismerését szolgálja a Filmgalopp nevű versenyszekció, amely idén dokumentumfilmes fókusszal jelentkezett: a díjátadóról László Barna fődíjjal, Simó Boglárka közönségdíjjal, Medve Ferenc pedig különdíjjal térhetett haza. Továbbá átadták a nemrég elhunyt sepsiszentgyörgyi filmesztétáról, kritikusról elnevezett Fám Erika Díjat, amit Pernecker Dávid kritikus, a Filmtett szerzője kapott meg, valamint a Sárga Csikó névre keresztelt életműdíjat, ami Kántor László erdélyi producernél találta meg méltó helyét.

Mindeközben a filmes kínálat számos meglepetést okozott, ami a műfaji sokszínűséget és a filmvetítések látogatottságát illeti. A bázist a magyar klasszikusok és a friss magyar filmek vetítése jelentette. Az idei filmtermés zömét leginkább filmdrámák és romantikus vígjátékok tették ki, de a szervezők kiváltképpen jó időzítéssel Bergendy Péter Post Mortem című horrorfilmjét is elhozták a fesztiválra, amit éppen a Filmtettfeszt nyitónapján nevezett Magyarország az Oscar-díjra.

A filmvetítések látogatottságát tekintve kellemes meglepetésnek számított, hogy még az olyan alternatív gyöngyszemekre is elkeltek a jegyek, mint a Habfürdő című animációs film és musical, ami egyébként nem tekinthető közönségfilmnek, pláne nem friss filmnek, lévén, hogy nemrég ünnepelte 40. születésnapját. A fesztivál egyértelmű „sztárja” végül Enyedi Ildikó Cannes-ból hazatért magnum opusza lett, A feleségem története című Füst Milán-adaptáció. És ehhez kapcsolódóan külön dicséretet érdemel, hogy a szervezőcsapat – látva az Enyedi-film iránt táplált hatalmas érdeklődést – gyorsan adaptálódott a nézők igényeihez, és egy pótvetítést is beékelt a programba. Ugyan a teltházas vetítések létrejöttéhez az 50 százalékos kihasználtság szabálya szintén hozzájárult, a Filmtettfesztnek – kissé szárazon szólva – nem volt félnivalója saját „kihasználtságát” illetően.

A fesztivált övező hangulatot ízlelgetve, a „majdnem elvesztés” öröme pedig apránként finom megbecsüléssé szelídült. Leltárba véve az elmúlt évek vetítés utáni beszélgetéseit, úgy rémlik, hogy egyszer sem érkezett ennyi pozitív visszajelzés a szervezőkhöz, mint az idei kiadás alatt. A járványhelyzet különös „metareferencialitást” adhatott nézőnek és meghívottnak egyaránt, hiszen nem telt el közönségtalálkozó anélkül, hogy egyik vagy másik fél meg ne jegyezte volna a fesztivál kitartását a vírushelyzettel szemben. A pandémia okozta kihívások ezúttal jobban rávilágítottak a fesztiválszervezés háttérmunkálataira, mint eddig bármikor – melyek, járvánnyal vagy járvány nélkül, sosem számítottak egyszerű műveleteknek. A vírus hétköznapi valóságát persze a fesztivál sem tudta minden esetben kiszorítani (egyes közönségtalálkozók és események elmaradtak), de az volt az összbenyomás, hogy a 2021-es Filmtettfeszt nem pusztán jól védekezett a járvánnyal szemben, hanem saját eseményei megtartásával mintegy le is győzte azt egy-egy óra erejéig.

Ilyen értelemben a Filmtettfeszt – Erdélyi Magyar Filmszemle idei kiadása a filmeken túl – a járványhelyzet kaotikus játékain keresztül – hangsúlyosan önmagáról tudott szólni. Arról, hogy jelenléte az erdélyi kultúrában mennyit is jelent. Az öngyógyító és önfejlesztő könyvek jól bejáratott, ajánlott gyakorlata szokott az lenni, hogy jegyezzük fel a nap folyamán velünk történt „jó dolgokat”. Hiszen emberi természetünkből adódóan folyamatosan problémákra és „nincsekre” fókuszálunk, ahelyett, hogy arra reflektálnánk, ami működik a jelenünkben. Úgy tűnik, mintha a Filmtettfeszt egy ehhez hasonló, tudatalatti csoportos kísérletet tett volna arra, hogy mi, kolozsvári filmkedvelők ráébredjünk: ez a fesztivál nem valamiféle magától értetődő természetijelenség, ami az ölünkbe pottyan. Akkor sem, ha 20 év távlatából természetesnek érezzük azt, hogy friss magyar filmeket, örökzöld klasszikusokat vagy pályakezdő fiatalok munkáit láthatjuk a nagyvásznon. A Filmtettfeszt – ahogy maga a Filmtett Egyesület is – egy mesterségesen, rengeteg munkával létrehozott ütőér, ami nélkül Erdély filmes vérkeringése bizony nagy bajban lenne, és ezért fontos, hogy vigyázzunk rá és az általa kínált értékekre.