Bengt Pohjanen, a nyolcvanéves rokon nyelvű rokon lélek

80 éves az idén az az író, költő, műfordító, szótárszerkesztő, közéleti személyiség, aki bár nem magyar nyelvű, mégis sok tekintetben rokonunk: a magyarral rokon az anyanyelve, rokonunk a kisebbségi sorsban, mert a svédországi meänkieli közösség tagja, és rokonunk szellemiségében, mert bár háromnyelvű (meänkieli, svéd és finn), és gazdagságnak tartja a többnyelvűséget, anyanyelvének kulcsfontosságot tulajdonít, kulturális öröksége részét és identitásának sarkkövét látja benne.

Bengt Pohjanen munkásságát tizenöt évvel ezelőtt mutattam be először a Helikon lapjain, és ugyanakkor tolmácsoltam néhány versét magyar nyelven. Azóta nyomon követtem rendkívül sokoldalú szellemi tevékenységét, amelyet most is lankadatlan erővel végez.

1944. június 26-án született a Svédországot Finnországtól elválasztó Tornio folyó völgyének svéd partján, finn nyelvű családban és faluközösségben. Életét és munkásságát alapvetően befolyásolta Finnország közelsége: míg a svéd asszimilációs politika semmibe vette anyanyelvét, a finn nyelvi, kulturális és személyes kapcsolatok megerősítették benne saját nyelvébe vetett hitét. Iskolai tanulmányait svéd nyelven végezte, mert kisebbségi anyanyelvén nem biztosított számára a társadalom oktatást. Az első hat évet szülőfalujában, Kassában végezte, utána a járásközpontban, a pajalai reáliskolában tanult négy évet, majd a haparandai gimnáziumban folytatta tanulmányait. Már fiatalon nagy érdeklődéssel fordult a nyelvek felé: az iskolai tanulmányai részét képezte a latin, görög, francia, angol és finn nyelv, szabad idejében pedig elsajátította az orosz nyelvet. 1966–1970 között az Uppsalai Egyetemen tanult teológiát és finnugor nyelveket. Teológiai és filozófiai kandidátusi címet szerzett, majd 1979-ben bölcsészdoktorrá avatták a Stockholmi Egyetemen. 1979 és 1983 között a finn nyelv és irodalom lektora volt ugyanott. Írói munkásságáért a finnországi Oului Egyetem díszdoktori címmel tüntette ki 1998-ban.

1970 és 1984 között evangélikus papként szolgált, majd 1984-ben áttért az ortodox hitre, és 2004-ben ortodox pappá szentelték Párizsban. Megkérdeztem tőle egy 2024 májusában készült interjúban, hogy miért épp az ortodox hitre tért át. Egyik fő okként azt említette, hogy mivel lestadiánus környezetben nőtt fel (az evangélikus egyházon belüli konzervatív irányzat), nem érezte igazán magáénak az evangélikus vallást. Az ortodox szellemiséggel könnyebben azonosult. A másik fő ok az orosz irodalommal és a Szovjetunióból elűzött párizsi filozófusok társaságával való közeli kapcsolata volt. Överkalixban ortodox templomot építtetett, és ott szolgált 2004–2024 között.

Már 1967-ben Uppsalában elkezdte a meänkieli nyelv és kultúra felkarolására irányuló munkáját. Néhány hasonló gondolkodású értelmiségivel egyesületet alapított a Tornio-völgy kulturális és nyelvi felélesztése céljával. Tették ezt egy olyan társadalmi kontextusban, amelyben a svéd nyelvű központ semmilyen értéket nem tulajdonított a más nyelvet beszélő perifériának.

Pohjanen írói pályájának kezdetét 1961-re datálja, bár első regénye, svéd nyelven, 1979-ben jelent meg. Tudatos választása volt, hogy írói pályára lép, mivel rajongott Dan Andersson svéd költőért, és példaképének tekintette, amint egy 2014-ben készített interjúm során elmesélte. Első versét, melynek címe Ex oriente lux (Keletről fény jön), latinul írta 17 évesen. Második versét, Jag är född utan språk (Nyelvtelen születtem) címmel, ugyanabban az évben írta svédül. Ezt azzal magyarázta, hogy ekkor még nem találta meg a saját nyelvét. Akkoriban magáévá tette a többségi társadalom ama ideológiáját, hogy Svédországban svédül kell boldogulni. A nyelvnélküliség mint az anyanyelvtől való megfosztottság, valamint az identitáskeresés gondolata sokszor és sokféle műfajban megfogalmazódik nála, s ez a hiány, illetve a hiány okozta kisebbrendűségi érzés alapvetően meghatározta mind írói, mind közéleti pályáját.

Sors- és nyelvfordító volt számára az az 1985-ben Stockholmban megrendezett nemzetközi irodalmi szeminárium, amelyen alkalma volt más olyan kisebbségi írókkal is megismerkedni, akik hozzá hasonlóan „nyelvtelenek” voltak, és egy anyanyelvüktől különböző nyelven kényszerültek alkotni. Nagy élmény volt számára Salman Rushdie-val is találkozni, aki elmesélte, hogyan írta első regényét angolul, miközben saját nyelvén gondolkodott. Ettől kezdve Pohjanen vállalta a különutas hivatást a Tornio-völgyi irodalomban, amelynek képviselői számára a svéd a domináns nyelv. Kiválóan ismeri és sokféle kontextusban használja anyanyelvét, és a transzilvanista írókhoz hasonlóan kiemelt jelentőséget tulajdonít neki. Ő írta az első meänkieli regényt (Lyykeri [A luger], 1985) és az első meänkieli színdarabot (Kuutot [Kuuttóék], 1987), amelyeket sok más műve követett. Azok alapján, amiket eddigi kutatásaim során felmértem, huszonnyolc regényt és novelláskötetet írt svédül, tizenhetet meänkieliül és ötöt finnül. Versesköteteket is megjelentetett, hármat svéd nyelven, egyet finnül, kettőt meänkieliül, és hat kötete két-, illetve háromnyelvű. Ezek mellett többnyelvű operalibrettókat, esszéket, tárcákat, filmszöveget is írt.

Pohjanen úgy határozza meg a meänkieli irodalmat, hogy annak meänkieli nyelvűnek kell lennie, s ebben merőben eltér a fenno­skandiai gondolkodástól, amely szerint a kisebbségi irodalom egy adott kisebbség nyelvén írott, vagy az illető kisebbséghez tartozó személy által más (leginkább többségi) nyelven, de saját nyelvi-etnikai csoportját érintő témáról írott irodalom. Pohjanent sokkal inkább a transzilvanista írókkal rokoníthatjuk, akik teljes tudatában voltak annak a hatalmas felelősségnek, amelyet anyanyelvük használatával, ápolásával és presztízsértékének magas szinten tartásával magukra vállaltak. Pohjanen mögött viszont soha nem állt olyan támogató (olvasó)közönség, mint a transzilvanista irodalom esetében, a nagyfokú nyelvi beolvadás miatt.

Amikor anyanyelvéről szól, hangja líraivá válik, függetlenül attól, hogy milyen műfajban ír. Egy olyan környezetben, amelyben folyamatosan ki kell állni a nyelvi jogokért, érthető módon a harcos retorika és a szakralitás szférája is jelen van kifejezésmódjában. Ahogy Reményik számára a nyelv „szent kehely”, Pohjanennél a megváltás eszköze: „A mi nyelvünkön kívül nincs megváltás! És ebben a nyelvben, a hit és nemes eszmék nyelvében én is otthon vagyok, mintha Istennek emlékezete is csak miattunk volna” – írja A csempészkirály fia című önéletrajzi regényében.

A májusban készült interjúban többek között terveiről kérdeztem. Most éppen hatodik operája szövegkönyvének (Kvénföld) a véglegesítésén dolgozik. Hosszabb távú tervei közé tartozik egy újabb regény megírása, Hangok Mannerheim sírjáról címmel, Claude Simon stílusában. Arra a kérdésre, hogy miként látja saját életművét, ezt válaszolta: „Én az életművemet saját elhivatásomnak tekintettem és tekintem, s folytatni kívánom mindaddig, amíg az erőm engedi. 80 évet töltök ezen a nyáron, és jó erőben vagyok.”

Pohjanent jobban ismerik prózaíróként, mint költőként, bár versei esztétikai és gondolati értéke kétségbevonhatatlan. Ezúttal is, mint tizenöt évvel ezelőtt, verseinek magyar nyelvű fordításával köszöntöm a meänkieli páratlan mesterét, és egyúttal egy földrajzilag távoli, de lelkiségében közeli tájra vezetem el az olvasót.

‍