„Bénázás a hazák között”

Az utóbbi időben, ha regényt olvasok, igyekszem reflektíven olvasni. Ez nyilván irodalmár hóbortnak tűnhet: a regény éppen attól regény, hogy elragad, bevonz, beszippant, létközeggé alakul az olvasás idejére – világot teremt, és összefüggő történetet mesél. Nem kell a megértéséhez mellé- vagy továbbgondolni dolgokat. Majd második olvasásra, talán. Akkor lehet elemezgetni. Először csak a teremtett világban való lubickolás van. Hogy miért állítom mégis, hogy reflektíven olvasok mostanában? Szeretem megfigyelni magamat, pontosabban azt: hogyan lubickolok (vagy épp nem lubickolok) én ebben a világban. Hogy mikor működik jól egy regény. És hogy tudjam eldönteni: ha valahol valami ziccer van, az vajon hibája-e a regénynek, vagy trükkös írói fogás, a határok feszegetése, húzd meg-ereszd meg játék.

Ennek fényében nem igazán voltam elragadtatva jelen regény felütésétől: „A táj élettelen, körvonalak és kemény formák nélküli. Szétfolyó szélek, egymásba omló elemek” (5.). A leírás folytatódik, főszereplő is keveredik a szövegbe, aki (igaz, csak részben) a szerző alteregója. A leírás hamar átcsap elmélkedésbe: „Állni, várakozni, egy helyben lenni régen lehetetlennek tűnt – megállni maga volt a kudarc” (5.). Majd: „ [M]it szerzett meg ő, vagy mit győzött le, míg megkerülte a világot” (6.). A helyzet az, hogy az első pár oldalon úgy éreztem, nem történt sem világépítés, sem történetfelütés, egyből töprengeni, elemezni, reflektálni szeretne a narrátor. Az első konzisztens narratív szál sem a regény jelenében játszódik, hanem egy jövőbeli konferenciához kapcsolódó levelezés történetét meséli el, benne nyelvi és nyelvészeti reflexiókkal, afféle pszeudoelemzésekkel (lévén a főszereplő, saját bevallása szerint, sohasem volt jó nyelvészetből, a vizsgákon is csak átcsúszott), melyekből aztán még jócskán kapunk a regény folyamán. Egyszóval ugrálunk. Alig érkeztünk meg egy helyzetbe, már egy másik kerül terítékre, azt elemzi a narrátor, vissza-visszautalva különböző múltakra. Az első efféle, már-már véletlenszerű ugrások során tudatosítottam először azt a töredezettséget, ami – bár az elején zavart – a regény szervezőelvévé vált. Illetve: regény? Fejezetenként előrehaladva bizonytalanodtam el. Jóleső elbizonytalanodás volt, nem tagadom. Regényként kezdtem el olvasni a könyvet. És regényként olvasva elég sok „hibával” találkoztam benne. De novellafüzérként olvasva ezek a hibák megoldódtak, nem állt már előttem a tökéletesen egységes történet imperatívusza, a világ lehetett ziláltabb (és nemcsak a szöveg által teremtett világ, de látszólag az ihletforrásvilág is), a karakterek minden következmény nélkül előbukkanhattak itt-ott, majd ugyanígy el is tűnhettek elvarratlanul, szóval minden rendben volt (?).

Novellafüzérként viszont kapcsolódási pontokat kellett találni, és ezzel nem is volt gond. Az egyik a már említett „rétegelt” múlt. Egy lehetséges – primer – réteg például a főszereplő orosz szakos bölcsészettudományi múltja. Mintegy ez képezi a „múltak múltját” a szövegekben, ennél lennebb nemigen ás a könyv. E bölcsészmúlt viszont tartogat magában annyi érdekességet, hogy érdemes legyen elidőzni nála. Hadd mutassak egy példát, amely az idegenségképzet szerintem sziporkázóan zseniális szemléltetése, s eközben az idegenség érzetének tökéletes esztétizációja, azaz az olvasóval való tényleges átéreztetése egyben: „[Brodszkij k]étszer is lehetőséget kapott Izraelbe emigrálni, de nem ment […] Világos, всё ясно, ha nem mész, akkor felrakunk ez első gépre, közölte a Hivatal, aztán tíz nap múlva betörtek a lakásába, és már fel is bőgtek a repülőgép motorjai. Brodszkij a feljegyzések szerint csak ennyit válaszolt: Я русский литератор. Orosz író vagyok. Ez a mondat azt jelentette, ott akar élni. A nyelvben” (404–405., kiemelés az eredetiben). Persze nem ez az egyetlen passzus, ahol orosz szöveggel találkozunk, sőt, már az első oldalakon felbukkannak orosz szavak, mondatok, azonban nem mindig egyszerű értelmezni őket: néhol le voltak fordítva, lábjegyzetben; néhol folyószövegben, mint fentebb a második példa; néhol csak sejteni lehetett, mi a jelentésük, mint fentebb az első példa; néhol fonetikusan voltak átírva, az eredeti cirill betűs változat meg sem jelent [(„…) nyomban haza akar menni, nem úgy haza, hogy a Povarszkaja utcai kollégiumba, vagyis a Korablesztroityelejbe, vagy hol lakunk most? Obscsezsityije, csattant fel, mint akinek már elege lett a rengeteg költözésből”, 176., kiemelés az eredetiben]. Szóval volt zavar bőven, különösen, hogy az angol nyelvű passzusok következetesen le voltak fordítva, lábjegyzetben, holott angolul ennyit mégiscsak ért a mai olvasó, de hát oroszul…? Következetlenség ez az összevissza fordítgatás, mondtam volna, ha nem egy többkötetes szerzőről és a Jelenkor Kiadóról lenne szó. Tehát rejtély volt ez, amit meg kellett oldanom. Kétség sem fért hozzá, hogy e nyelvi frusztráció (tudniillik, hogy érti is az olvasó, meg nem is, meg is magyarázzák neki az olvasottakat, meg nem is) utal valamire. Mégpedig arra a fajta hazátlanságra, amely nem tapintható, a nyelvi hazátlanságra, a másik nyelvben való idegenségre. S még a megadott jelentések esetében is érezni az idegenséget. Az otthontalanságot. Azt, hogy eredetiben ez más, ez több, mint amit a fordítás átad. Az oroszul való megszólalás lehetősége a könyv beszédterében otthonosságot képes teremteni. Olyan otthonosságot, melyből az olvasó ki van hagyva.

Egy másik lehetséges múltréteg a Fiú gyermekkora. A novellafüzér jelen idejében a Fiú (következetesen így, nagy betűvel)1 jelen szöveg szerzőjével lehet nagyjából egyidős, huszonéves fiatal felnőtt, ám vissza-visszatekintünk a gyermekkorába is. A történetek, melyekben a Fiú szerepel, többnyire metaforikusak, vagy valamilyen mélyebb, elvontabb, szimbolikusabb jelentést hordoznak. Ilyen például az a horgásztörténet, melyben a Fiú a kifogott amúrgébet – mely idegen, invazív faj, eredeti hazája Kelet-Ázsia, Európába pedig többek között Törökországból került – hazaviszi, ám végül vissza kell engednie a folyó holtágába: „A halat a kavicsos, sekély vízbe eresztik […] / – Mit csinál most? – kérdezi a Fiú. / – Örül. – feleli. / – Hazamegy most? / – Igen. Már otthon is van. / – De most nem Törökország az otthona? – érdeklődik a Fiú. / – Oda már biztosan nem megy vissza. Lehet, hogy ennek az apja és az anyja is itt született – magyarázza neki.” Az emigráció, hazátlanság kérdésének ilyen elemelése nem ritka Tompa könyvében. Végeredményben minden történet – legyen szó horgászatról, stoppolásról, cserediákprogramról vagy másról – a hazátlanságról szól, a beszorítottságról, a lehetőségekről, a kapaszkodókról s végeredményben a világmagyarázatok kereséséről. Arról, hogy haza az, ahol a világ eleve megmagyaráztatott. Ahol a jelentést nem kell erőnek erejével keresni. A főhős létállapota pedig – lévén író – éppen a keresés. S a mű önmagában éppen e jelentéskeresés olykor ironikus, olykor tragikus imperatívusza. Ironikus, amikor a keresés végeredménye maga a keresés elodázása: „Végül alig tudta megfogalmazni az eredeti kérdését, azt is kapkodva, az ebéd vége felé, a hit és pszichológia, vagyis a hit és a gyógyulás összefüggésének bizonytalan kapcsolatáról […] Ott az ebédnél ezt a kérdést nem sikerült jól feltenni, mert beleakadtak az első Létező akadályába, Isten, a Megváltó dolgába, így a hosszan keresgélt kérdésre egyszerű szavakkal tér rá. Aki hisz, jobban gyógyul?” (303–304., kiemelés az eredetiben). Tragikus, amikor a keresés végeláthatatlan, s az eredmény iránti remény sem adatik meg: „Azt tervezték, ezen a hosszú úton majd mindent elbeszélnek, ami hiányzik a történetből. […] Mindketten azt hiszik, hogy a látható világok választják szét őket, és az ellenkező irányba haladó történetek. Az elmentek irigysége a maradókkal szemben. A maradók irigysége az elmentekkel szemben” (248–249.).

Ami valóban nagyon erős hatást képes kiváltani az olvasóban, az véleményem szerint éppen az, hogy a hazátlanság, mintegy kényelmetlen létkiegészítőként, mindenhová betüremkedik, miközben az otthonosság érzete, a biztonság- és jelentéskeresés sikeres tereivé olyan nem konvencionális terek válnak, mint egy nyelv vagy egy személy. Ilyen nyelv az orosz, s ilyen személy a Fiú, az öreg Festő (akivel szoros viszonyba annak halála előtt kerül a főhős), az apa (aki halála után meg-megjelenik a főhős szeme előtt mások arcképébe összegyúródva, de csak addig, amíg a főhős saját szülővárosában tartózkodik), vagy a néven nem nevezett férfi, a „Másik” a spanyol üdülővárosban játszódó, Más partok című történetben: „Végül mégis megkapja a nyelvet. Megkapják és létrehozzák egyszerre a közöset a Másikkal” (343.). Egy szerelem története bontakozik itt ki, s olyan otthonosság van jelen a történet zárómondatában, mely – többek között a mondatból hiányzó helyhatározó révén – helyhez nem köthető: „Ők most vannak először” (358.).

Úgy hiszem, a múltrétegek folyamatos egybecsúszása, a rendre fel-felbukkanó szereplők, és a néha eltűnő, néha konkrétan avagy metaforikusan előbukkanó vezérmotívum, az otthontalanság révén Tompa Andreának olyan alkotást sikerült létrehoznia, mely nem is regény, nem is novellafüzér – úgymond műfajilag is otthontalan –, mégis képes élni a termékeny frusztráció eszközével: az olvasóval átérezteti a meg nem értettséget, a terektől és emberektől való elidegenedést, ugyanakkor jóleső kedvességgel tárja elénk azt is, hogy léteznek a világnak olyan dimenziói (nyelvek, emberek, emberi kapcsolatok), melyekben tértől és időtől függetlenül otthonossá formálhatjuk magunkat.

Jegyzet

1 Nemrég találkoztam valakinek azon felvetésével, mely szerint olyan szavak, mint apu, anyu (sőt, apa, anya) képesek lehetnek a nyelvben tulajdonnévként viselkedni: Apu lement a boltba. Nem tevődik fel a kérdés: melyik apu? Azt sem lehet mondani, az apu. Azt viszont igen, hogy a fiú. Melyik fiú? A Fiú. Krisztus-allúzió? Aligha. De akkor mi? Az egyediség, a fontosság jelölője? A távolságtartó közelségé?

Tompa Andrea: Haza. Jelenkor, Budapest, 2020.

‍