Belehelyezkedni a bírósági felvételek csendjébe

Mire következtethetünk egy zuhanásból? Mennyi düh után válhat vággyá a gyilkolás? Van-e a sikernek lelkiismerete, és kötelességünk-e elszámolni bármivel is? Ezekre a kérdésekre is keresi a választ az Egy zuhanás anatómiája, Justine Triet negyedik nagyjátékfilmje, amely tavaly Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, idén pedig a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díjával jutalmazták.

Sandra (Sandra Hüller) és Samuel (Samuel Theis) a francia Alpokban élik mindennapjaikat, együtt nevelik látássérült fiukat, Danielt. Mindkettőjük szenvedélye az írás, de csak Sandra ér el benne sikereket. Egy interjú után, amit a férj hangos zenéje miatt halasztanak el a család lakásán, a férfi kizuhan az emeleti ablakból és szörnyethal; azonban idővel egyre több bűnjel kerül elő, közel nem biztos a baleset kétségbevonhatatlan ténye. A két karakter között a feszültség egyértelmű, annak ellenére is, hogy csak egyszer láthatjuk őket közös jelenetben. De mégis minden pillanatban ott a kétely, hogy a kettőjük által táplált konfliktus okot adhatott-e valami ennyire végzetes bekövetkeztére? A néző látja a bűntény bizonyítékait, és mégsem tudja hidegvérrel azt mondani, hogy megvan a gyilkos.

A nő számára az egyetlen védhető magyarázat férje öngyilkossága. A családot gyászában zaklatja a gyilkosság vádja, mégis lehetetlen Sandrát bűntelennek látni. Kettős, kiélezett helyzetet mutat be így a film: hisz vagy egy felépülni kívánó család vegzálásába, vagy egy gyilkosság sikeres elsimításába nyerhetünk betekintést. Kimért ritmusában a film is mélyíteni kezdi alapfelvetéseit, a célokat intenciókkal árnyalja, amivel erősen megváltozik karaktereinek megítélése. Lehet-e önfeláldozás az odaadó szülői szerep, ha az csak kifogás a vágyott munka el nem végzésére? Lehet-e a nő család utáni vágya őszinte, ha ő legszívesebben csak előrehaladna a pályáján?

Egyre jellemzőbbek azok a filmek, melyek megkérdőjelezik és problematizálják a politikai korrektség alapvetéseit. Ezt az analógiát követve, a Tárral ellentétben itt nem az oldalválasztás elhagyásával nehezedik rá a nézőre a feszültség, hanem a film egy általa képviselt igazságot állít, melyre a nézőtől várja a reakciókat. A lényeg sokszor ugyanis nem az igazságszolgáltatásban, hanem a jog bevett menetének lebonyolításában van. Még akkor is, ha nem születik helyes végkövetkeztetés, az ítéletnek és az addig végbemenő procedúrának meg kell történnie. A tényfeltárásban nem létezik kegyelem. A rendőrség mindent megkérdőjelez, a halálesetet aláfestő zenét a család jelenlétében többször visszajátsszák, újraszimulálják az esés menetét, zavart okoznak az eljárással egy meg nem értett családi csendben. Többszöri megnézésre egyre erőszakosabban hat a beavatkozás kegyetlensége. Erős konfliktust viszont az ad, hogy ha kiderül a gyilkosság ténye, minden szükséges vegzálás lényegében tényfeltárássá alakul át.

Ahogy a férfi karaktere is kissé a homályban marad, az írói hírnév is a háttérbe szorul. Sandra jellemábrázolásában az egyént látjuk, mindenféle befolyás helyett; egy alkotót, aki szépen lassan egyedül marad. Az írói habitus által és a véget nem érő tárgyalások sorozataival Justine Triet és Arthur Harari rámutatnak valóságunk törékenységére: az autofikció szépen lassan tárgyilagos bizonyítékként mutatkozik, a kreált és a valós között elmosódik a vékony határ.

A „miben akarok hinni” nem csak a néző, hanem Daniel kérdése is egyben. A fiúnak egy baleset következtében sérült a látása, ennek felelősségét apja hordozta nap mint nap. Legjobb barátja a közlekedését segítő és testi épségét védelmező kutyája, Snoop. A fiúnak hiteles tanúságához édesapja és édesanyja kapcsolatát kell helyes fénytörésben megítélnie. Azt a kiélezett pillanatot éli át, melyben vallomásával saját életét is befolyásolni képes, viszont ha nem tud megbizonyosodni egyféle narratívában, még az elengedés folyamatát sem kezdheti el. Daniel látássérültsége is csak tovább árnyalja a szemtanúsághoz köthető viszonyát, egy szimbolikus síkba emeli így a film karakterét. Keresésében nem létezik érintetlen szentség, belső vívódásában a teljes nyugalomnál kevesebbel nem éri be.

„Nagyon tisztán látlak, csak nem áldozatnak” – mondja Sandra. A közös életükben vállalt kompromisszum a beszélt nyelv síkján válik igazán abszurddá. A német (Sandra) és francia (Samuel) karakterek találkozási pontja az angol lenne, ha nem érezné ezt kompromittálónak a férfi. A film egyik fő motívuma az a dadogás, amit minden ember tapasztalt már, ha számára kevésbé ismert nyelven kellett megszólalnia. Sandrát alig hagyják beszélni azon a nyelven, amely által pontosan kifejezhetné magát.

Többször is játszik a film a hangfelvételek, emlékek és fikciós művek újraértelmezésével, ezzel azt a benyomást keltheti, hogy minden dokumentálatlan igazság elhanyagolható. Egy ihletforrásnak szánt felvételből súlyos bizonyíték, egy szubjektív, prózai elbeszélésből a vád gyanúja válik. Justine Triet így bemutatja azokat a radikális kontextusbeli deformációkat, amelyek akkor jönnek létre, ha egy adott anyagot más megvilágításba helyezünk. Ahogy Sandra Voyter könyvéből is idézik: „Az én feladatom a nyomok eltüntetése, így a fikció elpusztíthatja a valóságot.”

Képesek vagyunk-e saját érzelmeinket bizonyítani, vagy egy kívülálló számára minden csak feltételezés? Sandra alapfeltevése (hogy talán baleset történt) védhetetlen, ha ártatlanságát tisztázni kívánja, muszáj kissé bemocskolnia férje emlékét, hogy nézőpontja védhetővé váljon. Olyan ferdítésekkel kell élnie, amelyek Daniel hitét is erősen megkérdőjelezik az édesanyja ártatlanságában. Válhatunk-e igazzá mások bemocskolása által?

Többször is belehelyezkedünk törvényszéki felvételekbe, dokumentációkba, ami a filmnek teljességérzetet ad, elhiteti velünk, hogy minden nézőpontot meghallgattunk. Hisz a film egyik célja, hogy véleményünk legyen a minket körülvevő folyamatokról. Sandra Hüller játéka átütő, Milo Machado-Graner Danieléről alig hisszük el, hogy nem saját magát alakítja ekkora természetességgel, és Samuel Theis apája, hiába alig látjuk a vásznon, mégis tökéletesen összeáll, állandóan érezhető sajátos jelenléte.

Az el nem készült, folyton újított ház metaforájává válik közös életüknek. A film erős kérdésfelvetései és az ezeket leíró jelenetek késszé csiszolják az alkotást. Direkt válaszokat soha nem adva hagy gondolkodni, és hiába hirdetnek ítéletet, a nézőnek jogában áll mást gondolni, hisz soha nem kényszerítették bele előkészített narratívákba.

‍

Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d’une chute), francia filmdráma, 151 perc, 2023. Rendező: Justine Triet. Forgatókönyvírók: Justine Triet, Arthur Harari. Operatőr: Simon Beaufils. Vágó: Laurent Sénéchal. Szereplők: Sandra Hüller, Swann Arlaud, Milo Machado-Graner, Samuel Theis, Antoine Reinartz, Jehnny Beth, Saadia Bentaïeb, Camille Rutherford, Arthur Harari.

‍