Belefáradni a félelembe – interjú Jenei Gyula költővel

A rend kedvéért rögtön az elején rögzítsük, hogy munkaviszonyban állunk: az Esőnél te vagy a főszerkesztőm. Ezért a lapról nem is foglak kérdezni, egyezzünk meg annyiban, hogy szép csendben a magyar folyóiratok krémjébe került. Számodra különben mit jelent a magyar irodalom krémje? És mit jelentett főiskolásként? Vannak állandó kedvenceid, vagy jelentősen változtak az ízléspreferenciáid az évek során?

A krémhez való viszonyom változó, régen azért torkosabb voltam. Bár a nagyon zsíros-vajas krémeket gyerekkoromban sem szerettem. Olvasni olvastam én mindenfélét, Pilinszkyt, Szilágyi Domokost, Ladányi Mihályt, Farkas Árpádot, de főiskolásként a tanárok és barátok hatására inkább a népnemzeti irodalomra kezdtem figyelni. Tehát a Csoóri Sándorék vonalára. A kezdeti verseimben ez a hatás érvényesült jobban: nagyobb lélegzetű, patetikus szövegeket írtam. A nagyobb lélegzetűt nem a terjedelemre értem. Később ezzel tudatosan próbáltam leállni, és az apró történetekre, a lefokozott versbeszédre összpontosítani.

Jó utat, Jenei! Ez egy újságcikk címe a Csongrád Megyei Hírlap 1990. január 24-ei számából. Akkor jelent meg az első köteted, Polner Zoltán pedig ezzel az írással kívánt jó szelet irodalmi vitorlabontásodhoz. Az első verseidet is ő közölte a lapban, Simonyi Imre ajánlására. Hogyan jutott eszedbe pont Simonyitól ajánlást kérni? Akkora tényező volt ő az idő tájt? Ma nem igazán beszélünk róla…

Az akkori barátnőm barátnője Simonyinak volt a szeretője. Így találtam rá a költészetére, és akkoriban merült föl bennem, hogy szakmabelinek is megmutatnám a verseimet. Először Simonyinak, aztán Csoóri Sándornak vittem az írásaimból. Simonyi címét az egyik verséből tudtam. Elutaztam hozzá, ő elolvasta az anyagot, és még aznap beajánlott Polnernek. Akkor jelentem meg először nyomtatásban.

Rajta kívül Körmendi Lajos egyengette pályakezdésedet. Róla se nagyon beszélünk. Van szerinted az őket övező csendnek valami köze ahhoz, hogy Simonyi is, Körmendi is lokálpatrióta volt?

Mindenképpen. Bár kérdés, hogy Körmendi mennyire egyengette a pályakezdésemet. Egy időben emberileg, családilag nagyon jó kapcsolatban voltunk. Egyszer össze is kaptunk, aztán kibékültünk. Lajos viszont mindenre azt mondta, hogy „jó az, fasza”. Akiben látott egy kis tehetséget, azt biztatta, ez volt a pedagógiai módszere. És nem mondom, hogy ez nem működött. Miközben persze pontosan tudta, hogy mi mennyit ér. A lokálpatriotizmusra visszatérve: Lajos tudatosan vállalta a vidéket. Eltökélten próbálta decentralizálni a „vízfejet”: könyvkiadót alapított Karcagon, írótáborokat szervezett Berekfürdőn, és így tovább. A Simonyié teljesen más történet. Ő valamikor az ötvenes években szorult ki a fővárosból.

Te egy kicsit sem bánod, hogy nem költöztél Pestre?

Nem igazán szeretem Pestet. Amikor hosszabb idő után fölkeveredek, mindig mellbe vág a nyüzsgés, a tömeg, és elveszetté válok. Túlságosan vidéki vagyok Pesthez. Egyébként meg alapvetően nem vagyok egy társasági figura, tehát ha a fővárosban éltem volna, akkor sem biztos, hogy az irodalmi életbe olyan nagyon belekevertem volna magam.

Mintha ugyanaz című válogatásköteted az első három könyvedből nem sok verset közöl. Nyilván ennek okai ott keresendők, hogy második pályakezdésedet a húsz évvel ezelőtt megjelent Grafitnap című kötetedre datálod. Miért pont arra? Mi történt akkor?

Valószínűleg valamiféle felszabadulástörténet lehet az. Említettem, hogy volt egy líraeszmény, amit kezdetben erőltetni próbáltam, amiről úgy gondoltam, hogy hozzám közel álló. De a korai szövegeimben talán kevésbé volt meg az a személyesség, ami most inkább jellemzi a dolgaimat. Azok általánosabb szövegek, ha úgy tetszik, közhelyes lírai cuccok voltak. Azt kellett elhinnem, hogy amit én érzek és gondolok, az mások számára is érdekes és érvényes lehet. Ennek a ráeszmélésnek az a története, hogy a kilencvenes évek vége felé, amikor apám meghalt, pszichiáternél kötöttem ki. Egy orvos barátunkat folyton szakmai kérdésekkel, vagyis a hipochondriámból következő újabb és újabb félelmeimmel zaklattam, s ő javasolta, hogy keressem meg az egyik kollégáját, akivel aztán asszociációs beszélgetéseket csinálunk, ami végeredményben belső képek felidézéséről szólt. A pszichiáter megkért, hogy ezeket a képeket rajzoljam le. De hát én nagyon nem tudok rajzolni… Kisebb huzavona után azt javasolta, hogy akkor próbáljam meg leírni őket. Végül ezt tettem, s azt vettem észre, hogy a kis írások versként szerveződnek. A pszichiáter szakmailag használta ezeket, s betette a dossziémba, én viszont utána még dolgoztam velük. Nagyjából ezek voltak a Grafitnap alapanyagai. Akkoriban történt egy jelentősebb váltás a versbeszédemben.

A Mindig más című kötetedre én úgy tekintek, mint az addigi költészeted szintézisére. Egyrészt újraírások, átemelések is találhatók benne korábbi köteteidből, másrészt a jellegzetes időkezelésének is vannak előképei, például a feltételes módban írt verseid. Az pedig, hogy már megtörtént dolgokról írsz jövő időben, végtére is azt az elbizonytalanodó beszédmódot juttatja el egyik tetőpontjára, amelyik már a pályakezdésedkor is felfedezhető volt a lírádban. De még a legújabb szövegeid is gyakran operálnak azzal a retorikával, hogy előbb állítanak valamit, aztán rögtön az ellenkezőjét is megengedik. Mintha alaptulajdonságod lenne a bizonytalanság. Tanárként lehet ebből a bizonytalanságból profitálni?

A diákok azt várják, hogy mondd meg nekik, amit tudni kell. De hát egy csomó bizonytalanság van a világban. Amikor tudományos kategóriákat állítasz fel, amikor rendszereket csinálsz, mindig lesznek elemek, amik nem férnek bele az adott skatulyába. A bizonytalanságok ott vannak a csillagászatban, a biológiában. Sokszor egy-egy élőlényt át kell sorolni másik rendszertani csoportba, mert új szempontok merülnek fel. Hány bolygó kering a naprendszerünkben, bolygó-e a Plútó? Épp a tegnap olvastam a Taigetosz-mítoszról: szó sincs arról, hogy a spártaiak a sérült, beteg gyerekeket ledobálták volna a szakadékba. Miközben generációk sora él ebben a hitben. Így tanulta. Egyébként meg honnan tudjam, hogy amit tegnap olvastam, az az igaz? Szóval, igen. Minden igaz lehet, s az ellenkezője is. A diákok többsége viszont a megfellebbezhetetlen tudást várja el a tanártól, azt szereti. Ami bizonytalan, azt bonyolultabb megtanulni. Meg minek is…

Sokáig dolgoztál újságíróként, most is több helyre írsz rendszeresen felkérésre jegyzetet, tárcát. Ezek gyakran provokatív írások, kapsz is értük rendesen az ismerőseid egy részétől. Meglepődsz a reakciójukon? Esetleg épp azért írsz ilyen szövegeket, mert szükséged van néha egy kis balhéra?

Valamikor jegyzetet írtam egy tehetségkutató verseny kapcsán: a zsűri a Jászság Népi Együttest és a Tisza Táncegyüttest hozta ki az élre, de a végső győztesről telefonos közönségszavazás döntött. A tiszások kampányolni kezdtek itt, Szolnokon, kimentek népviseletben az utcára, a piacnál táncoltak a szavazatok reményében. Arról írtam csak, hogy ez nem fair, hiszen egy kisebb település táncegyüttese kisebb szavazóréteget tud mozgósítani. Nem akartam senkit sem bántani, egyszerűen egy visszásságra próbáltam felhívni a figyelmet. Mindez a kilencvenes években történt. És képzeld, jöttek a fenyegető hívások a lakásunkra. A gyerekeink lent játszottak a téren, nekem meg csörög a telefon, bejelentkezik valaki, a nevét nem mondja, és elküld a kurva anyámba. Volt vagy négy-öt ilyen hívás. Amikor nem voltam otthon, bizonyára még több. Akkor tapasztaltam meg élesben, szenvedő félként, hogy a közvélemény furcsa jószág tud lenni. Nyilván az ismerősi körömben is vannak egy csomóan, akik másként vélekednek erről-arról, amiről éppen írok. Ők azt gondolják, én vagyok a hülye, én meg azt, hogy ők. Máshogy látjuk a világot. Ez természetes. Hogy néha annyira igaznak gondolom a véleményemet, hogy azzal már provokálok? Lehet. Ezek szerint én nem a kocsma mögé járok verekedni, hanem az online térbe.

„A díjak nem fontosak”, nyilatkozzák általában azok, akik éppen megkapták valamelyiket. Egyik tárcádban Körmendi Lajos posztumusz karcagi díszpolgárrá avatását szorgalmazod, szerintem pedig legkésőbb a Mindig más után neked is járt volna egy József Attila-díj. A meg nem kapott díjak vajon fontosabbak a megkapottaknál?

Sokáig nem is gondoltam, hogy valakinek eszébe jut díjat adni nekem. De igaz lehet, hogy a meg nem kapott díjak is számítanak. A díj vagy annak a hiánya visszahathat a munkára is, növelheti vagy csökkentheti az önbizalmat. A díjéhség bennem először az Esőre vonatkoztatva fogalmazódott meg tizenvalahány éve. Akkor már jó ideje csináltam a lapot, de rendszeres támogatás híján nagyon nehéz volt rá előteremteni a pénzt. Arra gondoltam, nem lenne rossz, ha a kamarazenekarok és egyéb társulások mintájára a szerkesztőség is kapna valamilyen helyi kulturális díjat, mert az talán egy kissé megemelhetné a státuszát a támogatók körében. Persze a támogatást sokszor azok adják, akik a díjat is. Ami a személyes részét illeti: egy díjnak örültem különösen, a Mozgó Világ Nívódíjának, amit Lator Lászlótól kaptam. Nyilván van néhány olyan városi, területi díj, amit előbb-utóbb megkap az ember, mert hát valakinek minden évben oda kell ítélni. Ha elég hosszú ideig élsz, egyszerűen nem tudod elkerülni. Igen, némelyik díj fontos, vagy fontos lehet. Akár a pénz miatt is. Az egyikből például felújíttattuk a lakásunkat. De az is beszédes, ha megnézed, hogy egy adott díjat kik nem kaptak még meg azok közül, akik biztosan megérdemelnék.

Egy 2014-es spanyol nyelvű kötet után most áll megjelenés előtt a Mindig más angol fordítása. De Dallasban már három éve is volt egy író-olvasó találkozód. Hogyan kerül egy nagykunsági költő Texasba?

Véletlenül. Egy kéttannyelvű gimnáziumban tanítok, noha nem beszélek idegen nyelven, s pár éve New Yorkból hozzánk került egy nyelvi lektor, Diana Senechal, aki semmit nem tudott magyarul, de nagyon eltökélten nekiállt tanulni a nyelvet. Nyilván utánanézett a neten a kollégáinak, rátalált a verseimre, és elkezdte őket fordítani. Diana rendszeres meghívottja, előadója Dallasban az úgynevezett Humán Intézetnek, és amikor már jó néhány versemet lefordította, megjelentette amerikai lapokban, az az ötlete támadt, hogy tartsunk ott író-olvasó találkozót, s meghívatott a feleségemmel együtt. Nagy élmény volt: olvastam a verseimet, tolmács segítségével beszélgettem az ottaniakkal. És hát a kultúrsokk. Én például akkor ültem először repülőgépen. A spanyol kötet után Ferdinandy György rendszeresen hívott bennünket, hogy menjünk Floridába könyvbemutatóra, de féltem, félek a repüléstől. Meg hát Ferdinandy is többször mesélt már a kertjük végében tanyázó csúszómászókról, alligátorokról. Azért van némi lelkiismeret-furdalásom, hogy hozzá nem mentünk, Dallasba viszont igen. Utóbbi nem rajtam múlt, a feleségem erőltette.

A carPEDIGnem nevű együttes több versedet is megzenésítette, nyilván passzolsz az ízlésükbe. Ők is a tiedbe? Egyáltalán milyenfajta zenét szeretsz? Sokan írnak zenére. Ez nálad is így van?

Az együttes vezetőjét, Karap Zolit régről ismerem. Diákom volt, az apja nagyon kedves tanárom, az apám pedig a nagyapjával barátkozott. Szóval, hosszú történet. Pár éve valami évfordulós ünnepség volt a kunhegyesi gimnáziumban, ott végeztünk mind a ketten, és a zsúfolt tornateremben Zoli az apjával, aki szintén gitározott, elénekelte a Milyen lesz című halálversemet, aminek a vége úgy hangzik, hogy „szaros pelenkában / nagydolog”. Zoli aztán mesélte, hogy el is röstellte magát, mert voltak ott öreg tanárok, akik, ugye, lassan akár érintettek is lehetnek a dologban. A carPEDIGnem később sok Dienes Eszter-verset megzenésített, tőlem is néhányat, meg másoktól persze. Nagyon szeretem a zenéjüket, egyáltalán a zenét is. Egyébként én az vagyok, akire mindig rászóltak, hogy „ne énekelj”. Az anyám, a feleségem, a gyerekeim, mindenki. Ennek ellenére szívesen hallgatok ezt-azt, de nem vagyok túl tájékozott zenei téren, naprakész meg főleg nem. Néhány együttes megragadt bennem, s inkább azokat hallgatom újra. Gyakran megy valami akkor is, amikor dolgozok. Egy időben komolyzenét hallgattam, mostanában inkább bluest és jazzt. Az a lényeg, hogy instrumentális legyen. Mondjuk, amiben nem magyarul énekelnek, azt már instrumentálisnak tekintem.

Legújabb könyved, a frissen megjelent Szabadulószoba a járvány alatt írt jegyzetverseidet tartalmazza, naplószerű kronológiában. A versekben sem titkolod, hogy hipochonder vagy, a szó maga is ötször szerepel a kötetben. És hát a viselkedésminta: örülsz, hogy nem kell kezet fogni, mert eddig is irtóztál tőle, ahogy a mások leheletétől is, és így tovább. Innen nézve a járványügyi intézkedések elvileg felszabadítóan hathattak rád. Oldotta a hipochondria okozta szorongásodat, hogy mindenki szorongott?

Nem tudom… A félelmemet ez valószínűleg nem oldja. Mert mitől félünk? Talán nem is a haláltól, inkább az oda vezető úttól, a meghalástól mint folyamattól. Az pedig nem kollektív élmény. Hogy milyen lesz az a félóra, az a pár nap vagy hónap. Esetleg évek. Azt nem tudjuk előre. Másrészt viszont mindenbe bele lehet fáradni. A hipochondriába is. A maszkviselésbe, a kézfogások utáni kézmosásba. A félelembe is belefáradunk. Egy idő után megszokja az ember, és tompulnak az érzései. Főleg, hogy közben öregszik is.

Mindjárt hatvanéves leszel.

Ha megérem…

Nyilván. Az esélyeid mindenesetre jónak tűnnek: a kötet tördelése után bár elkaptad a koronavírust, de a betegség lefolyása nem volt súlyos. Lesz folytatása a jegyzetverseknek, immár a megbetegedés tapasztalatával?

Nem lesz. A gyanúm szerint már másodszor voltam covidos, a betegségleírás mint olyan mégis hiányzik a kötetből. Először tavalyelőtt ősszel kaphattam el a vírust, de azt még ennél is enyhébben megúsztam, ha tényleg az volt. Most igazoltan voltam fertőzött, de olyan könnyen túlestem rajta, hogy abból kár lenne újabb feljegyzéseket írni. Három oltás után szinte csak egy két-háromórás, tompa, félálomban átélt lázzal és rosszulléttel letudtam. Persze a szorongás még így sem múlt el, hiszen ott vannak a lehetséges poszt-Covid-tünetek. Ezért most orvosi tanácsra pár hétig nem sportolok. Bár a mozgás szükséges lenne, mert ha kimarad, akkor jön a többi nyavalya.

Jenei Gyula 1962. április 19-én született Abádszalókon. Tizennyolc éves koráig Kunhegyesen élt, ott is érettségizett. 1984-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán magyar–történelem szakot végzett, majd 2006-ban a Szegedi Tudományegyetemen magyartanári diplomát szerzett. Szolnokon él, a Varga Katalin Gimnázium tanára. Az Eső című irodalmi lapot 1998-ban alapította, azóta főszerkesztője. Eddig tizenöt kötete jelent meg, többségében verseskönyvek, köztük egy tárca- és két interjúkötettel. Legutóbbi könyvei: Mindig más (Tiszatáj Könyvek, 2018), Légszomj (Eső Könyvek, 2020), Szabadulószoba (Eső Könyvek, 2022).

‍