.svg)
Beköltözni egy felhőbe: megfelhősíteni magam, felhősnek lenni a másik felhővel, egy felhő pamacsain keresztül szívni magamba a levegő páratartalmát, nem alulról, hanem szemből látni a felhőtársakat, és a lent futkosó emberek alakjába képzelni más képeket. Mondjuk a nőkébe Évát, a férfiakéba Ádámot, a tölgyekébe pedig szociális érzékenységet. Szallós Kis Csaba versei abban segítenek, hogy egy másik végéből ragadjuk meg a világot és a valóságot: olyan emberit és nem emberit ötvöző képekkel, amelyek felszámolják a humán és nonhumán közötti határokat, így lesz a földnek érrendszere, a felhőnek húsa, a szobanövényeknek temetése és purgatóriuma, a bordából pipacs, a lapockából pedig búzavirág. A kortárs művészetben egyre nagyobb teret hódító ökokritikai olvasat a versek többsége kapcsán aktiválódik, azonban a felelősségvállalás és a növények irányába törlesztendő adósság mellett kérdésként tevődik fel, hogy mi az az új, ami mégis egyedivé teszi ezeket a műveket?
A testi tapasztalatok transzponálása egyik vonatkozási rendszerből a másikba maga után vonja a mikro- és makrokozmosz egymásba fűzését, így a legkülönbözőbb hely- és időélmények kerülnek egy szövegtérbe. Mivel számos különböző perspektívát (a tölgyfáét, a repülni vágyó krokodilét vagy a minket kereső Istenét) mozgósít, a megszólaló pozíciója gyakran felismerhetetlen, valamiféle testetlen lebegtetés, kiterjesztett figyelem jellemző rá, csak az irányt tudjuk betájolni: onnan és abból szól, amit témául választ. Az egységes hangon megszólaló, s ezáltal könnyen felismerhető lírai hang a létezést a maga természetességében mutatja meg. Azt, hogy „növények nyílnak majd belőlünk”, nem sztoikus belenyugvással mondja, sokkal inkább kíváncsisággal és várakozással, valamiféle derűs teljességképet vizionálva.
Demokratikus versek Szallós Kis Csabáéi: a szövegek egyrészt mindenféle hierarchiát bontanak, néhány kifejezetten kísérleti jellegű, a különböző írásjelek beemelése olyan korábbi vershagyományokat juttatnak eszünkbe, mint például az avantgárd összművészeti törekvése. Ez a folytonos kutatás (témák, formák, Isten után) tesz egyes szövegeket reflektálttá. A lírai algebra képlete szerint egy nagyobb, mint egy, a szó lehet több a szónál vagy kevesebb a jelentésnél, esetleg kisebb vagy egyenlő, mint a hangzás. A legbanálisabb, leghétköznapibb tapasztalat, mint a hajnali körútja a kukásautóknak is szolgálhat kiindulópontul, s a versek egyik nagy erőssége, hogy úgy alakítják, esztétizálják ezeket az élményeket, hogy bárki tudjon kapcsolódni hozzájuk. A rövid, mondatnyi részletek – a legjobb kifejezés talán az, hogy szösszenetek, foszlányok – a végletekig préselve hordják magukban az epikai magvakat. A redukáció egy másik eszköze a hiány, a versbeli én az üres részeket, a formailag is jelzett hiátust képes tartalommal megtölteni, ugyanolyan beszédesként működtetni a szövegekben, mint a hangzó szavakat. Tömörségük, kiegészíthető jellegük révén a rövid, haikuszerű versek könnyen válhatnak felszínessé vagy giccsessé, azonban Szallós Kis Csaba humora – mely a versek egyik központi eleme is – a játékosság, a báj és könnyedség érzetét kelti. Kérdés, hogy ez a humor elég-e, s ha igen, meddig? Segít-e bontani a szellemesség bizonyos műfaji vagy tematikai kereteket? Mennyire veszik komolyan a szövegek magukat és az olvasóikat? Nekünk mennyire kell komolyan vennünk őket? Hol a határ poén, vicc és humor között?
