Békebelivé élni a csodát

„Lektürizálni” Kafkát, Joyce-ot, Titót, egyben a Lyme-kórt vagy a pszichoanalízist: maradhatna közömbös a könyv, amely a fenti tétekben játszik? Bár ez a jellemzés ugyanolyan nagyvonalú, mint Hajdú Farkas–Zoltán Békebeli 1913 című lektűrjének alapbeállítódása, ténykezelése, valójában összefoglalja a szöveg néhány karakterisztikus vonását. A széles körű tájékozódásuknál fogva szerzőjüket akár új „Innen-Onnan”-istának mutató, gyakran humoros hangvételű, könnyed „jegyzegetések” az első világháború felforgató tragédiáját megelőző utolsó békeév – itt eredeti értelmében vett – krónikájává állnak össze, mely kihívóan olvastatja magát.

Hajdú Farkas–Zoltán közben persze elsősorban a bölcsészettudomány doktora, író és műfordító. Így nem meglepő, hogy a „személyes mércém alapján” végzett válogatása („ahogy agyam és szívem írás közben éppen diktálta”) irodalmi témákkal súlyozottan foglalkozik. Műfaji mintaként (ha érvényben van egyáltalán ez a megjelölés ebben az igen sajátos esetben), fontos inspirációként Florian Illies 1913 – Der Sommer des Jahrhunderts [1913 – Az évszázad nyara] című könyve szolgált – tájékoztat a Befejezés. Nem lehet eltekinteni ugyanakkor a ténytől, hogy a Békebeli 1913 a „-né című regényfolyam” második darabjaként született. Ez a meghatározottság az olvasás további horizontjait nyitja meg. Magyarázza például a szerző „talált tárgyak” iránti szeretetét (lásd még a ready-made-ről szóló egyik Duchamp-epizódot), hiszen például az első kötet, A homályban maradás ösztöne alapszövetéül egy budapesti ószerről előkerült családi levelezés darabjai szolgálnak. A -NÉ II alapköveinek jelentős része a Nyugatból származik, a választás indoklása elvitathatatlan: „1913-as számaiban jelen van a magyar irodalom akkori színe-java – (...) a jövendőbeli kánon.” (Fontos megjegyezni, hogy a későbbiek nem hagyják szó nélkül a periféria kitüntetett szerepét sem.)

Még izgalmasabb ugyanakkor az első regény szereplőinek a második lapjain való helyenkénti feltűnését figyelni: ez a játék a valóság-fikció érdekes dialektikáját eredményezi. Például ilyenkor: „Június 26-án Heinrich Haissigot, A homályban maradás ösztöne című regény egyik főszereplőjét kinevezik az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészete írnokának.” A kapcsolatot Ipse nevű mellékszereplő is erősíti, aki gyanúsan sok tekintetben megfelel az életrajzi szerzőnek (ilyen „tekintet” szülőhazájuk vagy születésnapjuk). Tulajdonképpen tőle kell indulni a szálak felgöngyölítésekor: ő az, aki mesél, biztos hangjával akár a mindentudó elbeszélő hagyományát is megidézve, átlátva idők, terek, művészeti ágak szövevényeit. (Közben felvetődik a filológusoknak nem mellékes kérdés, meddig vihet az alapos könyvtárazás, tényleg lehet-e például dokumentumokból tudni, min gondolkodik Karl Kraus, „ha éjjel végigoson a sötét, hideg folyosókon, hogy bebújjon kedvese meleg ágyába”.) Az ő személyes kapcsolódása határoz a másik alapvető forráscsoport, a Csíki Lapok XXV. évfolyama beemeléséről. Ennél az indoklásnál fordul komolyra az egyébként gyakran ironizáló hang – amelyet Vidák Zsolt bélyegeinek (pardon, Entschuldigung, sorry: a Kaiserliche Königliche Österreichische Post, US Postage, Postes France, Deutsches Reich és a Magyar Kir. Posta kiadványai) ábrázolásmódja találóan kísér. A szülőföld tehát a csíki származású, Heidelbergben élő Hajdú Farkas–Zoltán könyvének vallomása szerint „minden menekülőnek éppoly fontos, mint az írónak (...): az anyaöl, amelytől elmenekülhetünk, de soha sem [!] szabadulhatunk.”

Így élvez privilégiumot mindaz, ami Csík környékén történik. A könyv természetesen a hónapok szerint szerveződik, melyeket mindig egy kép–mottó-kettős, kvázi embléma vezet be; közülük több is foglalkozik hazai történésekkel, szenzációkkal és álhírekkel, így például a Mozi, mozi, mozi! vagy a Medvés történet. A kivételesség abban áll, hogy a térzene a szeredai jégpályán vagy a Csík vármegyei Római Katholikus Tanítóegyesület elnökének pályázati kiírása ugyanakkora figyelmet kap, mint a British Antarctic Expedition, esetleg Nofretete mellszobrának Berlinbe szállítása – olyan események, melyeket rendszerint szélesebb köztudat tart számon. A Békebeli 1913 szereplőgárdájának jelentős része világhírű egyébként, mint az például „az igazi olvasóknak” szóló névjegyzékből is kitűnik. A találomra kiválasztott C betű listája: Camus; Canetti; Carra.; Casals; Cassirer; Cézanne; Chagall; Chanel; Chaplin stb. – nem egészen ismeretlenek... Ezt a „kiegyenlítést” így mikrotörténetírásnak, netalán a demokrácia érvényesítésének is lehetne nevezni, a „Wild Wild East” és Nyugat közötti vélt vagy valós különbség (például a perspektívát illetően: „Nietzsche übermensche csíki szemszögből”), a félreértések és torzulások folytonos reflexió tárgyai.

Olvasót próbára tevő, ahogy a szolid elválasztójellel, mondhatni egyetlen lélegzetvétellel tagolt szövegek a léptékváltásokkal operálnak. Amikor Lukács János csíkszentsimoni lakos (verekedésben levágott) mindkét hüvelykujja után közvetlenül Joszif Sztálin bécsi bemutatkozása következik, olyankor a lektor a könyvbe kapaszkodik, nehogy lemaradjon egy fordulóban. Várakozás, meglepetés, kataforák játéka érvényesül; vannak egyszeri aktorok és olyan figurák is, akik a mikronarratíva főhősei a kötetegészen belül, így például Ady vagy Kokoschka. Az egyes jegyzetek néha a lektűr saját világán belül pár hónappal későbbre irányítanak, máskor anakronisztikusan, jövőbe látóan hatnak, 1913-ban még homályban rejtőző ismeretekről szólva (hála Ipse sajátos perspektívájának), helyenként pedig úgy működnek, mint egy hivatkozásgyűjtemény, explicit („a beszédet különben érdemes elolvasnia mindenkinek” – Nyug, 1913/5.) vagy implicit formában. Utóbbi esethez a recenzens valójában a könyv egészét sorolná, számtalan továbbutaló művészet-, kultúr- és irodalomtörténeti kuriózummal. Az elbeszélő különös adottsága a hajmeresztő vagy ínyenc konstellációk regisztrálása: „A xx. század két nagy zsarnoka és egyik legzüllöttebb diktátora – Sztálin, Hitler és Tito – együtt a jeges bécsi februárban”; „Kafka, Joyce, Musil, ahogy késő délután a trieszti kikötőben kávéznak…”

Vakmerő lenne megválaszolni a kérdést, véletlenek-e ezek az együttállások („a véletlent alázatosan gondviselésnek nevezik”). Majdnem annyira vakmerő, mint az a hang, melyet Hajdú–Ipse a különböző kánoni figurákkal és tényekkel szemben használ (engedjük meg: megenged magának). Nyelvezete, kihasználva a műfaj adta szabadságot, erős, képszerű, nem ritkán szubjektív. Azon túl, hogy nyíltan vállalja kedvenceit, színez (pl. Ady „nyüszítő” reakcióját vagy a „sárga irigységet” egy Dohnányi–Enesco–Casals-koncert kapcsán), minősít („de Alma egy kígyó”, „helyesen írja”), összefoglal (akár „kötelezők röviden”-stílusban), szójátszik („-fi/-fy, értsd utód”), bizalmaskodik (Thomas Mann per „régi ismerősünk”).

Bár a könyv a Jules Renard-mottót – „A világosság az író udvariassága” – következetesen érvényesíti, a „további források” szakszerű jegyzékével zárul. Ez a kettősség érvényes az elbeszélésmódra is: kíváncsiskodó tónus és folytonos reflexió különböző, akár episztemológiai jelenségek kommentálásakor – a mesélő maga is érzékeny olvasó.
Hajdú Farkas–Zoltán Békebeli 1913 című könyvének szép kivitelezése szintén arról a nosztalgiáról beszél, mely a mű egészét meghatározza (mintha a korrektorok fáradnának el kissé a vége felé). És hát „maga a regény is az időről szól”, az alapvető tét mégiscsak az, sikerül-e ezt a „csodát” itthon és idegenben termékeny rejtéllyé, korokat szervesen összekötő közeggé, főleg pedig békebelivé élni.

Hajdú Farkas-Zoltán: Békebeli 1913. Bookart, Csíkszereda, 2014. Vidák Zsolt bélyegeivel.