Bejárni telek sivatagait

Bogdan Vladuță munkája
Nem mondhatjuk, hogy mentségünk akad rá, ha el nem indulunk.
Sort sor alá szorítva, lépést lépésre emelve, létrákon felfelé bukdácsolva, lajtorjákon lengve próbálunk előre jutni, abban, amit térnek hívunk, a különös dimenzióban, amit időnek, a kettő kevercsében, amit történelemnek nevezünk. Tesszük mindezt úgy, hogy szinte már elfelejtjük: Nílusok és örökkön vöröslő tengerek közötti szent csatornáinkat újra és újra meg kell tisztítanunk.
Mert ami több ezer éve működőképes, csak akkor marad meg művelt maradékainknak, ha műanyagokkal nem zárjuk el hosszú időkre. Szavaink is csak akkor jutnak át a másikig, ha kellő lendülettel, bölcs visszafogottsággal, jó levegővel ejtjük ki őket.
Mert amikor már csak néhány hét marad hátra az év legfényesebb pontjáig, legsötétebb éjjeléig, akkor hirtelen rádöbbenünk, hogy ott élt bennünk egész évben e várakozás, váratlan fordulatok, bástyaszilárdnak tűnő percek forgatagában, Észak vizeitől Tűzföldig tartó, talán csak elképzelt vándorlásainkban, melyeknek elképzelt volta semmit sem változtat a puszta tényeken.
Mert mégiscsak végig kell lépdelnünk a szívünkhöz mért idők felszikrázó nyomvonalán, jászolokat, istállókat kell meglátogatnunk, kufár hétköznapok, fáradttá merevült ünnepek szakadékai közt is.
Kinti dicsőség, világ hatalma nem mozdítja el a benti jelzésrendszer szilárd pontjait. Ha tudunk pontos cél szerint haladni kanyargó úttalanságok közepette, ha a fentire itt lent már készülnek válaszaink, ha képesek vagyunk elindulni és – bejárni telek sivatagait, félretolva a szavak függönyét.