.svg)
Szilágyi Máté-Sámuel
Szeptember 7., szombat / 3. nap
A szombat első programpontja az E-MIL közgyűlése, ahová nekünk, senioroknak és senioritáknak még eszünkbe se jut belépni, ellenben ez az idő tökéletes arra, hogy felkészüljünk az esti felolvasókörre, ami, ha úgy vesszük, első hivatalos bemutatkozás többünknek. Szükséges is, hogy szövegeinket megfelelően gondozzuk és válogassuk ki erre az alkalomra. Közgyűlés ide, közgyűlés oda, a tapasztalt szerzők által mégse voltunk magunkra hagyva: egyfelől Lövétei Lázár László műhelyén már elvégeztünk egy alapos szerkesztést, másfelől nekem személyesen Nagy Attila adott olyan könyvet, ami nem hagyta, hogy a fennmaradó időben unatkozzak. Senior Ferencz-Nagy Zoltán barátom ezalatt képeket válogatott és más egyéb mellékprojektjein (vagy főprojektjein) dolgozott, merthogy ezekre is maradt időnk, nem csak a versek csiszolására. Annyira különutaskodott még minden korombeli ezen a délelőttön, hogy nem is gondoltuk volna, hogy estére minden megváltozik.
Azt hiszem, ehhez kellett egy kirándulás a Varjúvárhoz. Az erdélyi fürdővárosok előkelő erdőszéli villáit és egy mesebeli kastélyt ötvöző Kós-rezidencián szívesen időzünk, Nagy Zalán, Szántai János és senior Szélyes-Pál Dániel saját verseket olvasnak fel itt. Érdekes megfigyelni, mintha a három versnek lenne közös metszete, ami pusztán egy benyomás marad, mivel lehetetlen hallás alapján teljesen befogadni a szöveget. A tartalmi vélt átfedések mellett van egy formai is, rajtuk mérjük le, hogy hány vers fog beleférni az esti felolvasáson kapott tíz percünkbe. Hazafelé baktatva már az útkeresés a fő téma, ami tulajdonképpen egész este alatt sem változik. Most az erdélyi magyar irodalom jelenében és jövőjében matatunk, járatásó vakondokként, Szántai Jánossal, Kassay Annával és Ferencz-Nagy Zoltánnal. Ekkor már úgy sejtem, körvonalazódik valami, egy biztos, részemről egyre világosabb, hogy a legjobbat az tesz az irodalomnak – és ez nem kerül pénzbe – ha a kortársak között kapcsolat van. Ha nézeteltéréses, ha súrlódásmentes: de legalább élő. De most nincs idő ezen gondolkodni, mert az esti műhelyt hamar le kell zongorázni, még hátra van három szerző: Kassay Anna, Nagy Dóra és Hochhauser Ronald. És még egy örömpörkölt, amit Király Zoltán és Szenkovics Dezső vezérletével örömfőztek távollétünkben az otthonmaradottak. Jelentem, a pörköltön érződött a szakácsok derűje.
Az esti műhelyen döntjük el végülis, hogy nem hagyjuk meghalni ezt a rögtönzött alkotóközösséget, létrehozunk egy önszerveződő műhelyt is egy általunk választott formában. Ha már írói hagyatékok, mi ezt kaptuk az elődeinktől: sose maradj elszigetelt író. Egy-egy közös alkotói hétvége ösztönöz is, miközben helyet ad a játéknak. Ez a tábor nem fog véget érni, csak akkor, ha majd a következőben visszatekintünk az elmúlt évre és mérleget vonunk a kitűzött célokról. Egyelőre ezek csak tervek, amik itt fogannak a műhelyasztal mellett, de egyértelmű érdeke mindannyiunknak egyben tartani a csapatot: a senioroknak és senioritáknak, ahogy Ferencz-Nagy Zoltán bemutat minket az esti felolvasókörön, ahol az irodalmi intézmények, szervezetek láthatóságáról és pályakezdési lehetőségekről esik a legtöbb szó. Felolvassuk két-két szövegünket, bár hármat választottunk ki, és pont a legütősebbeket hagytuk a végére. Furcsa félkamasz gondolatokkal és félkamasz versekkel debütálni értő és kritikus közönség előtt, de úgy érzem, tisztességgel megállom a helyem, legalábbis, miután véget ér, mindenki kedves, közvetlen és érdeklődő. Megkérdezem Szélyes-Pál Dánielt, hogy összevissza beszéltem-e, azt mondja, nem, ez megnyugtató.
Aki nem élte át ezt a szombatot, az úgyse tudja meg, hogy milyen, én csak arra szeretném ösztönözni a Méhes György Tehetségkutató Pályázat jövőbeli résztvevőit, hogy gyakorolják sokat az írást, mert megéri ebben a világban csavarogni.
Hochhauser Ronald
Szeptember 8., vasárnap / 4. nap
Bár a tábor hivatalos lezárása megtörtént a felolvasást követően, mindig örülünk, ha van egy utolsó nap, amikor tábori környezetben pihenhetjük ki a késői beszélgetéseket, kapcsolatteremtéseket, a kihagyhatatlan bográcsot, valamint a Méhes György Tehetségkutató Pályázat senior díjazottjainak esetében az első nagyobb felolvasási lehetőséget. Ahogy az egész tábor, az utolsó nap sem telt sietséggel; szinte az esemény szállóigéjévé vált a „Bárhova is menjünk, én nem fogok sietni” megjegyzés. Végérvényesen ez nem csak azt jelenti, hogy mindenki szívesen maradt volna még a hétvége csúcspontjára kialakult társaságban, hanem tanulsága lehet mindannak, amit az idei tábor képviselni szeretett volna: legyen szó az írói hagyatékok gondozásáról, a fiatal írók felkarolásáról vagy éppen a kitartó jelenlétről a kreatív írási folyamatban. A tábornak valójában addig nem lesz igazán vége, ameddig a következő el nem kezdődik. Addig is a társaság külön utakon széled szét, tervekkel, ötletekkel és kellő bátorítással. Lesznek bizonyos dolgok azonban, amelyek időnként kollektíven idézik majd vissza mindannyiunkban a Sztánán töltött időt: jelenjen meg az akár egy kolozsvári buszsofőr képében, aki feleleveníti a pénteki Cancer Culture Collective koncertet, a nagyszülők Kriterion-kollekciójában vagy egy elfelejtett fiók tartalmában, amelyekből előhalászhatunk szövegeket, amelyekre sokáig rá sem mertünk pillantani.
