Barbi

Szeretem ezt a 102 lóerős gépet. Simán elsuhanok vele az autók között a dugóban. Ilyenkor érzem a hátamba fúródó irigy tekinteteket. Már mennének haza és szürcsölnék a Martinijukat, innák a sörüket, de nem lehet, mert a körúton araszolnak.

Szeretem, hogy ezüstösen csillog dukkója, és amikor meghúzom a gázkart megbízhatóan, érdesen morog fel a motorja.

Szeretem, ahogy bedől a kanyarban. Főleg a pilisi kanyarok jók, ott lehet élvezkedni.

Szeretem, amikor felgyorsít 180-ra és összeszűkül a tér. Fénysebességgel rohannak a fák és a bokrok mellettem. Végül annyira beszűkül minden, hogy csak az egyre gyorsabban felém rohanó fehér csíkokat és az aszfalt végtelennek tetsző szürkeségét látom.

Szeretem, mert megbízhatóbb, mint egy ember. De a nőknél tuti megbízhatóbb.

– Figyelj, Szandi, hol rontottuk el? – kérdezem a kihűlőben levő közös ágyunk szélén ülve.

– Ott, hogy a motorodba vagy szerelmes – mondja foghegyről, miközben az egyik kezével megfogja a bugyijait, aztán egy apró mozdulattal átdobja a másikba, majd laza csuklóval behajítja a bőröndjébe.

– Régen szerettél motorozni velem. Igazából tényleg nem értem, hogy mi a baj – mondom megrökönyödve.

Megáll a pólók hajtogatása közben. Felegyenesedik, színpadiasan csípőre teszi a kezét, rám mered, mint egy westernfilm főhőse a párbajozás előtt. Majd kissé előrehajol, így majdnem összeér az orrunk.

– Nagyon dögös motoros pasi voltál. Figyelmes is, és lested minden kívánságomat. Örökbe fogadtuk Tomit. Ruhák, ékszerek, vacsik, utazásdömping. Most viszont már fél éve arra várok, hogy legyél velem kedves. Fél éve arra várok, hogy vegyél egy kurva gyűrűt. De te minden szabad idődet a motorral töltöd. Én egyre láthatatlanabb vagyok. Csak néha egy kellék a hátad mögötti ülésen, egy kiegészítő figura a Hornetten.

– Van valakid? – kérdezem.

Ezen felröhög, majd pimaszul azt mondja: – Még nem tudom.

Mered rám még néhány másodpercig pár centiről, arra vár, hogy felfogom-e, amit mond. Aztán felegyenesedik. Még mindig csípőn van a keze. Szép lassan elfordul, és most a szoknyáit kezdi pakolni.

Nem szólunk többet, úgy érzem, hogy ez a pillanat így teljes. Akkor látom utoljára, amikor felhúzza a magas sarkú szandálját, megigazítja topja alatt a kerek seggén feszülő miniszoknyáját, és riszálva kimegy a lakásból. Közben a gurulós bőrönd kereke fekete csíkot húz a nemrég felcsiszolt és lakkozott parkettán.

Aztán durrr, bevágja az ajtót.

Hanyatt vetem magam az üres duplaágyon. Előveszem a mobilomat, nekiállok pörgetni a haverok számát. Mire a z-ig eljutok, már rájövök, hogy igazából egyikkel sincs kedvem találkozni. Elmondani, hogy szar az élet, mert Szandi most hagyott el, és hallgatni a jobbnál jobb életvezetési tanácsokat. Aztán meg be akarnak majd fizetni a felejtős körre egy drága kurvához.

Inkább megnézem, hogy ki mit rakott ki a fészes üzenőfalra. Ahogy pörgetem, egyszer csak előugrik az állatkert hirdetése, állatgondozót keresnek a Parasztudvarba. Erről apám ugrik be és a gyerekkori emlékek.

Az udvarunkon volt egy ócska garázs, amit kipofozott az öreg, és kialakított belőle egy zenés játszóházat. Mi csak diszkópajtának hívtuk. Mindig is utáltam, mert igazából magának csinálta. Soha nem hallgattunk ott zenét, soha nem is táncoltunk ott az öcsémmel. Péntek esténként ő vette birtokba a garázst, mert ekkorra lett elege a megrendelőkből és a gázszerelésből.

A vodkától bátorra itta magát. A magnón bömböltette a Neotont, nekünk meg énekelni kellett vele a Hegyirablót. Közben a szomszédok őrjöngtek, hogy halkítsa le azt a szart. Apám meg foghegyről csak annyit közölt velük, hogy a gyerekeiért mindent megtesz, és még egyébként sincs 11 óra.

Tényleg mindent megtett értünk, de közben úgy viselkedett, hogy a pofánkról leszakadt a bőr. Pénz volt bőven, mert jól fizetett a gázos meló, anyám is megkapott mindent. Ruhát, cipőt, utazást, csak a gyengédség hiányzott a kapcsolatukból. Bármit megtehettünk, csak egyet nem, nem tarthattunk állatot. Egy nyamvadt ebihalat sem engedett apám.

Éppen ezért teljesen odavoltam minden lábatlan, két- vagy négylábúért. Jobban szerettem őket, mint az embereket. Kenyérmorzsával etettem a galambokat, az uzsonnám maradékát elvittem a szomszéd kutyának. A házunk melletti tóban úszkáló halakat meg órákig tudtam bámulni, egyet-egyet meg is simogattam.

Aztán később éppen ez az állatszeretet ragasztott minket össze Szandival. Egy házibulin ismertem meg, és hajnalban megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve velem sétálni az állatkertben. Nagyon lelkes volt, így másnap reggel a bejáratnál találkoztunk. Akkor lett igazán mély a kapcsolatunk. Etettük a Parasztudvar lakóit, vittünk zoocsemegét a zsiráfnak. Perecet és kürtőskalácsot nassoltunk, majd délben megkajáltunk az étteremben. Délután pedig benéztünk a majomházba, aztán a vízilovakhoz és a kígyókhoz. Később még beugrottunk egy kávéra a sütibárba. Szandi persze megkapta az imádott dobostortáját.

Szinte egyszerre láttuk meg a szurikátáknál a hirdetményt, amin az állt, hogy örökbe lehet fogadni az egyik kölyköt. Így lett nekünk Tomi. Minden évben küldtük neki a szerződés szerinti adományt, és sokszor látogattuk.

Amikor apám meghalt, annyi pénzt hagyott ránk, hogy dolgoznom sem kellett volna. Az embereket továbbra is rühellem, de az informatikus végzettséggel sikerült olyan munkahelyet találnom, ahová nem nagyon kell bejárnom. Az emberkerülés miatt busszal, villamossal sem járok. Az autót meg azért utálom, mert úgy érzem magam benne, mint egy konzervdobozban. A motor, az viszont más.

Érzem, hogy most is arra van szükségem, hogy elhúzzam a csíkot a motorommal.

Leveszem a bukót a polcról. Nemrég tetettem rá ezüst szarvakat, ettől úgy nézek ki, mint egy félelmet nem ismerő viking harcos. Mire kiérek a garázsba, már csak az üresség van bennem. Próbálom felfogni, hogy hét év után elhagyott Szandi.

Az egyetlen ember volt, akit el tudtam magam körül viselni. Imádta a kínai kaját, mindig elvittem a legdrágább étterembe. Szerette a sütiket, mindig a legjobbat kapta. Ha utaztunk, örökké az első osztályra vettem jegyet, hogy elférjenek a hosszú, formás combjai. Persze voltak veszekedések, néha féltékeny volt egy-egy luvnyára, de ez sosem volt komoly. Egy nyaklánccal vagy egy karkötővel ki tudtam engesztelni. Melóznia sem kellett. Azt hittem, hogy jól megvagyunk.

Az állatokon kívül abban is hasonlítottunk, hogy neki sem volt boldog a gyerekkora. A szülei külkeresek voltak, így állandóan külföldön dolgoztak, de persze amit lehetett, megadtak a lányuknak. Aztán Szandit hatéves korától a vidéki nagyanyja nevelte, mert a szülei úgy érezték, csak így lehet állandóság a lányuk életében.

A rigorózus öregasszony minden reggel 5-kor felkeltette, és a lánynak mennie kellett állatot etetni, ganézni, vizet hordani. Nyáron ez még elment, télen azonban utálta csinálni, mert ráfagyott a fémvödör fülére a keze. Az ilyen reggelek után rendszeresen el is aludt az órákon.

Aztán felkerült Pestre a külkerre, ahol a csajok nagyon drága göncökben jártak. Neki is tetszett ez az élet. Akart magának ­Gucci táskát, Nike cipőt, arany és ezüst ékszereket. Az egyik barátnője befűzte, hogy legyen escortlány, tegye fel a képét egy zárt csoportba. Nem kellett sokat várnia, szinte másnaptól folyamatosan bővülő, külföldiekből is álló ügyfélkörrel kezdett dolgozni.

Volt, akit csak kísérni kellett egy vacsorára, más a bulizás után dugni is akart. Persze minden szolgáltatásnak más-más volt a tarifája. Szandi berendezkedett erre az életre, és közben tanulni is volt ideje, végezte a fősulit. Az angolt perfektül nyomta, a német is nagyon ment neki, a francia már egy kicsit nyögvenyelősebb volt. Tanulta a statisztikát és biflázta a külkerismereteket.

Az államvizsga előtt ismerkedtünk meg. Amikor az állatkertes randi után elmondta, hogyan szerzi a pénzt, csak annyit mondtam neki, „ha velem akarsz maradni, akkor csak velem lehetsz kedves”. Visszagondolva, talán azért is választott, mert érezte, tőlem mindent megkaphat, amit több éven át egy rakat fasziból tudott csak kiénekelni.

Ahogy sorjáznak az emlékek, elkezd lüktetni a halántékom a sisak alatt. Már tudom, hogy a száguldás fogja meghozni a békét. Elindulok az M0-ás hídon át a Pilisbe.

Robogok, mint egy modern lovag. Nincs dárdám, sem kardom. Nem is kell. A motorosok nem így küzdenek meg. A piros lámpánál állnak egymás mellett. Néha odanéznek a másikra, méregetik a motorját, próbálják kitalálni a gép teljesítményét. Aztán, aki a zöldnél előbb húzza meg a gázkart és engedi fel a kuplungot, az elsőnek indul el, a jutalma pedig a képzeletbeli trófea. Csak egy kicsi odafigyelés kell, és akárhány elsőséget be tudok gyűjteni egy nap a háromfokozatú gyorsváltós Hondával. Sokszor sikerül is, csak van, amikor a rohadt Suzukik gyorsabbak. Nem biztos, hogy a motor jobb, lehet, hogy az ellenfél ref­lexei jobbak aznap.

De most ez sem érdekel, csak a kanyarokat látom. A mellettem elsuhanó, szinte csak ballagó autókat.

Aztán a királyi vár felől gurulok be a város felé. Nincs kedvem még hazamenni, bosszantom kicsit a négykerekűeket a körúton. Ahogy állok a piros lámpánál, meglátok az egyik boltban egy lányt. Szőke hajú, hosszú combú, kék szemű. A frufruja alól hívogatóan mosolyog. Kicsit emlékeztet Szandira, de ezt gyorsan elhessegetem. Inkább elfordítom a fejem. Nem akarom, hogy érezze, mennyire bejön.

Közben zöldre vált a lámpa, és elindul a sor, én meg elkezdek cikázni a sok araszoló gyökér között. Gusztustalan, ahogy a kipufogók okádják ki a mérget, miközben a hírekben azt harsogják, hogy közeleg a világvége a káros anyagoktól a klímakatasztrófa képében. Némelyiknek bizarr módon hörög a hátulja. Mintha egy, a végét járó gorillát gyömöszöltek volna be a csőbe, és a szerencsétlen most ott zihál a végítélet órája előtt.

Ezen felröhögök, de közben meg a szőkét nem tudom kiverni a fejemből. Nagyon dögös volt. Vissza kellene mennem, hogy kicsit jobban megnézzem a soha nem fáradó mosolyát. Esetleg megérintsem a vékony kezét.

Aztán már csak azt érzem, hogy egy láthatatlan kéz jobbra húzza a motort, és befordulok a körúton egy szűk kis utcába. Aztán megint jobbra, és megint. Ott állok a lámpánál balra villogó indexszel. Ekkor már nem gondolkodom semmin, alig várom, hogy visszaérjek a lányhoz.

A motorral könnyű parkolni az üzlet előtt. Érzem, hogy lüktet a halántékom, dobog a szívem és izzad a tenyerem, úgy, mint amikor először randiztam Szandival. Benyitok az üzletbe. Folyik rólam a víz. Még mindig ott ül, és mosolyog. Egyenesen rám néz, és hívogat a kinyújtott kezeivel. Nem bírok ellenállni a kék szempárnak, a szőke hajzuhatagnak, a kerek melleknek, a hosszú comboknak. Már ebben a pillanatban tudom, hogy elveszem.

Nem ellenkezik, csak biztatóan mosolyog. Ahogy kiérünk az üzletből, azonnal felültetem a hátam mögé. Vigyáznom kell a felszállásnál, nehogy véletlenül megrúgjam. Minden simán megy, az első kanyarokat profin veszi, bár az is igaz, hogy próbálok óvatosan közlekedni. Egy halk nyögés, sóhaj, pici sikkantás sem bukik ki belőle. Szótlanul utazik mögöttem, nézi a házakat, a járókelőket, a körúti teraszok vendégeit, akiknek beszélgetése hullámzó mormogássá áll össze az utca zajában. Úgy zümmögnek, mint a többnapos dög fölött keringő legyek.

Mire hazaérünk, engem már a végtelen boldogság jár át. Tudom, hogy Szandi csak egy epizód volt az életemben, Barbi lesz az igazi. Nincs szemrehányás, nem követelődzik, örül mindennek. Érzem benne a végtelen türelmet és a sztoikus nyugalmat. Mint aki megbékélt az élet végességével, és éppen ezért tisztában van a lehetőségeivel. Kiegyensúlyozottan tűri a nehézségeket, és hálásan, boldogan veszi tudomásul a jót.

Nem beszél, csak néz. Az igéző kék szempárral mond el mindent az ágyon. Ahogy ül, kicsit szétterpesztett lábakkal, nem is tudja, hogy mennyire szexi. Nem szabad lerohannom. Ez nem egy szimpla egyéjszakás dugásról szól. Mély, tartalmas, a kölcsönös megbecsülésen és tiszteleten alapuló kapcsolatra vágyom vele.

Úgy néz, hogy érzem, ő is így gondolja. Egyelőre nem tudok beszélni hozzá, csak szavak nélkül, a szemünkkel kommunikálunk. Nem akarjuk elrontani a meghitt pillanatot egy rosszul sikerült, félreérthető mondattal.

Végül nem bírok otthon maradni vele. Úgy döntök, hogy elviszem valahová. Leitatni nem akarom, egyébként is apám részeg estéi után megfogadtam, hogy kerülni fogom a piát. Egy kóla viszont jólesne most, mert kiszáradt a szám, így a közeli kocsmát veszem célba.

Barbit nem hívom be a gusztustalan, dohányszagú, ócska helyre. Fából készült bokszokat építettek a helyiség két oldalára. Hámlik róluk a lakkréteg, látszik, hogy már évekkel ezelőtt le kellett volna kezelni a fát. Bár, mondjuk ezeknek az illusztris, esti vendégeknek tök mindegy, hogy hol ülnek. Némelyik már félig vagy teljesen részeg.

Ezeknek az alig-fogú fazonoknak fél óra sem kell ahhoz, hogy a seggrészegség szintjére elérjenek. Hangosan, reszelősen röhögnek egy-egy haveri poénon. Aztán, ahogy az alkoholgőz oszlik a fejükben, alábbhagy a bátorságuk, és a lelkük rejtett bugyraiból kezdik kidugni fejüket a szorongás sötét, karmos démonai. Ekkor ordítanak fel, hogy „még egy kört”. A lány pedig a pult mögül azonnal ugrik, és viszi az újabb Unicumokat.

A pultos éppen akkor ér vissza a helyére, amikor rákönyöklök a pultra.

– Helló, egy kólát kérek – vetem oda neki.

– Szia, melyiket? – kérdi, és két dobozt nyújt felém.

– A szélsőt – mondom szenvtelenül, de csak néz rám, és tartja a dobozokat. – Tök mindegy, valamelyiket – mondom lekezelő hangsúllyal.

– Ok – leteszi a cukormentes kólát a szarvas sisakom mellé.

Ahogy szürcsölöm az üdítőt, lopva lenézek a hasamra. Talán csak nem azért adta, mert potrohot növesztettem az utóbbi időben? Nem látok semmi változást, még mindig csak néhány vékony hurka barázdálja elöl a törzsem alsó tájékát.

A lány a bárpult mögül kitartóan bámul. Kedves a mosolya. Jól néz ki a barna hosszú haján a piros pánt. Mindene megvan ahhoz, hogy csinosnak mondják. De nekem csak egy hatvankilós felszolgálólány rakott miniszoknyában, fehér blúzban.

– Milyen motorod van? – kérdezi.

– Menj oda és nézd meg – válaszolom neki.

Odasétál az ablakhoz és kinéz. Hosszan szemléli a járművet, próbálja kitalálni, hogy milyen motor lehet. Aztán látom, hogy döbbenten mered a hátsó ülésre, nehezen fogja fel a látottakat. Majd elkerekedett szemekkel visszafordul és megkérdezi.

– Ez a csajod?

– Igen – vetem oda, és visszabámulok rá.

– Nagyon vicces lehet így utazni – mondja, és ahogy mosolyog, közben látom, hogy apró, fehér, szabályos fogak sorakoznak a szájában. Úgy, mint Szandi igazgyöngy, szülinapi nyakláncának pici szemei. Mindent összevetve azért el tudnék képzelni a pultos csajjal egy zoocsemegés szombati napot.

Aztán rájövök, hogy nincs több mondanivalóm most. Felállok a bárpulttól, ráfűzöm a sisakomat az alkaromra, és közben felhajtom az utolsó kortyot.

Aztán durrrr, bevágom az ajtót.

Mikor odaérek a motorhoz, ránézek Barbira. Látom, hogy mosolyog, a türelme végtelen. Azt sem bánja, hogy megfeszül a lábán a szigetelőszalag. A kék szemeiből tudom, hogy megért engem.

Metz Edina Budapesten született 1968-ban, huszonkét éve dolgozik újságíróként, és valamivel több mint egy éve kezdett el novellákat írni. A Szótkérek.hu magazin alapító főszerkesztője.

‍