Barátnő

Bekopogott hozzám az ősz. Váratlanul, mint oly régen a kishúga, a tavasz.

Épp az életutamról beszélek. Én vagyok a nap legelső előadója. Álomhelyzet. Csak egy kicsit félek. Mondhatnám, inkább meg vagyok hatódva a velem szemben ülő nagyon sok gyönyörű nő láttán, akik érdekesnek, inspirálónak vélhetik az életem eddigi stációit.

Váratlanul ér a fuvallat. A mondandóm kellős közepén érkező döntésem, miszerint kihagyom a záró gondolatsort. A végkövetkeztetést. Micsoda csodaromboló ötlet. Levágni a lényeget. Nem kimondani hangosan. Csakis azért, mert belibbent az ősz, és a fülembe súgja vagy inkább búgja, hogy lehetnék tapintatosabb.

− Tapintatosabb? – hökkenek meg.

De igazából azonnal megértem.

A záró gondolatom így kezdődött volna: „Én abban hiszek, hogy az édesanyák, nagymamák, nagynénik, barátnők, szomszédnők, kolléganők,…’’.

És most nem lényeg, hogy mi lett volna a folytatás.

Látom a gyönyörű, ragyogó tekinteteket. Váratlanul megérzem, nem lehet közülük mindenki édesanya, nagymama, nagynéni. És ha csak egyikőjük a sor végén ismer magára, mondjuk ő csak barátnő, akkor bizony kevésnek fogja érezni magát. Lehet, nem most azonnal, de rossz napjain mindenképp.

Az én sorrendem a rossz. Azt sugallhatja, hogy a teljestől a kevesebbik felé haladunk. Pedig csak a könnyen megjegyzendőség okán álltak ilyen sorban a szavak. Silány kifogás ez is. Inkább elengedem őket, mint hogy finomabbra hangoljam a mondandómat.

Kétségtelen, mi, édesanyák, nagymamák mintha más időburokban lennénk. Nem is jut benne hely a gondolatnak, hogy eltelik ez is. Másodpercenként fogy. Aztán egyszer csak valahogy újból észrevesszük őket. A nem szülőket.

− Nem ezt adta az élet! – mondtad egyszer.

Ha nem féltettem volna a lelkedet, az örökbefogadásról beszéltem volna neked. Hisz tudom, csodálatos szülők lennétek.

De hallgatok. Érkezik hozzád tanács bőven, mástól. De megpróbálok aznap keveset mesélni a gyerekeimről.

Minap ráébredek, hogy te mostanában nem beszélsz igazán az édesanyádról nekem. Csak úgy felületesen emlegeted. Mosolyom kisodor egy könnycseppet a szemem sarkából.

− Vagy úgy, téged is megsuhintott az ősz! – állapítom meg szeretettel.

Lassan, óvatosan kezdelek el kérdezgetni. Szépen fogalmazott, kerek válaszaid távolról láttatják az anya–lánya léteteket. Mintha nem is lenne részetek benne, csak egy feltételezett világ kapuin koppintgatnék. Tovább kérdezlek, kedvesen, tudom, fáj neked, mert fájhat nekem. Mert nekem nincs, neked van. Mert én nem tudhatom, és soha nem is fogom megélni, hogy milyen a korban előrehaladott édesanyának a lányának lenni. Végül belátod, nem tudsz megóvni. Elhiszed nekem, hogy nem fog fájni. Mesélsz, épp ettől nem fáj, hogy mesélsz.

Aztán mégis. Nem az ünnepek, a közös élmények, az utazások, hanem a legegyszerűbb hétköznapi szembefordulásaitok hozzák a hótakarót a szívemre. Mert erre lehetetlenség előre készülni. Akkor hagy ki egy pillanatra a világ teljes mozgása. Csak egy szusszanatnyi mély csend marad.

Előtte te csak ennyit mondasz:

− Mindjárt jövök, csak épp megiszom egy kávét anyummal!

Pontosan tudom, hogy ezt teszem veled én is. Leginkább akkor, ha arról áradozom, hogy mennyire hasonlítotok a fiammal. Ugyanolyan színű a hajatok. Ha az öledbe kucorodik, hosszú hajadat a fejére húzza, meg nem mondható, hogy nem a sajátja. Egyazon árnyalat, tapintás, esés. Ti meg mosolyogtok, majd nevettek. Jó móka ez. Egy ismeretlen, ha titeket figyelne, biztos lenne benne, hogy te vagy az édesanyja. Ilyenkor pontosan tudom, hogy a te világod is megáll a forgásában. Valahol ott az ölelés és mosoly mögött lapuló ürességben, vagy majd egy fénykép hívja elő, amit tőlem kapsz erről a pillanatról.

Tizenéves korunk elején lettünk barátnők. Bár nem emlékszem, de biztosan beszéltünk arról, hogy milyenek leszünk. A negyvenes éveink végén. Te, akiben az anyai ösztönök oly korán hangot kaptak, hisz volt előhívója, az öcséd, akire oly könnyedén gondot viseltél. Mintha soha nem fáradtál volna. Még a hangod színe is változott, egy árnyalattal kedvesebbé, ha vele beszéltél.

Én teljesen más voltam, a család legkisebbje, mindig gyerek akartam maradni. Soha nem vettem a fáradságot, hogy elképzeljem az életet édesanyám nélkül. Hogy lehet olyan, hogy nincs. Hogy mi marad? Vagy mi lesz? Ilyen nincs.

Nézem magunkat. Elcserélt szerepeinket hetykén szórta ránk az élet. Mi meg éljük azt, ami jutott. Kihozzuk belőle a legtöbbet, szívvel, lélekkel, tudással és végtelen türelemmel. Figyelemmel és szeretettel kísérjük egymás életét. Ki is egészítjük, nyitva hagyva résnyire a kaput, hogy oldalazva ugyan, de betérhessünk egymás világába, ahol vannak gyerekeink és édesanyánk, ahol az ősz ugyan búgja a magáét, torpanásra késztet, óvatosságra, de segítségünkre jönnek a múltból a közös színek, ízek, mozdulatok, lesepernek mindent, csokorba kötve a meglevőinket, szeretetszalaggal átölelve, és így lesz az egész élhetően tökéletes.

‍