„Baráber-líra” (?)

Kettős problémakörrel szembesül, aki kézbe veszi (merthogy nagyon érdemes kézbe venni) Lövétei Lázár László Feketemunka címen közreadott, verseskötetként funkcionálni kívánó, verseskötet formában megjelentetett kötetét. Az első mondat bizonytalankodó fogalmazásában ott rejlik, hogy a vers, a líra, a versbeszéd, a verseskönyv külső és belső jegyei időről időre változnak: mainapság nem egy olyan radikális eltérés állapítható meg részint a kortárs líra egy részéről, részint a valaha éves összefoglaló, seregszemle-számba menő Szép versek kötetekről, hogy az olvasóban joggal merül föl: hol lelhetők a versszerűség, az orosz formalistáktól körülírni/körbejárni óhajtott irodalmiság határai. A másik kérdéskör, amelybe egy, a jelennél alaposabb, terjedelmesebb értekezés beleütközhet, Lövétei Lázár László költői pályájának megannyi fordulata, mindegyik kötet látványosan eltér az előzőektől, egyre újabb költői tartományokat készült meghódítani a költő, aki már első kötetével jelezte, hogy birtokában van a „mesterség” számos fogásának, technikai-verselési-stilisztikai nehézségekkel kész megküzdeni (a siker reményében). S egy átmeneti, kísérleti szakasz után különféle folyóiratokban kezdtek fölbukkanni a később Feketemunka címszó alatt összeállt, a költő eddigi pályájáról még nem ismert híradásmódok egy olyan életvilágról, amelynek mintha semmiféle érintkezése nem lenne azzal, amit akár a Lázár-kötetekből előtűnő „poeticitás”-nak lehetne minősíteni.

Távolabbról közelítve: nem új fejleménye a „nagyvilág”-nak, egyének, csoportok, néptöredékek kelnek vándorútra, hogy messze környezetüktől megélhetésre leljenek, a „munkabér”-t, a „munkaerő árá”-t (József Attila) – minthogy otthon képtelenek előteremteni – máshol, külföldön, a rideg idegenben keressék meg. Domonkos István agyonidézett Kormányeltörésben verse óta a vendégmunkáslét versbe szedése a magyar (nyelvű) irodalomban is polgárjogot nyert, az idegenbe szakadtak nyelvvesztése immár ismerőssé lett a magyar irodalomban is. Csakhogy Lövétei Lázár László baráberei, vendégmunkásai nem a nyelvterületről vándorolnak ki, nem az újonnan megtanulandó nyelv személyiségfosztó hatalma ellen kell(ene), hogy felvegyék a harcot. Az erdélyi falvak, Victor Hugo értelmében „nyomorultak”, akik a szegények között is a legszegényebbek, veszik kezükbe a vándorbotot, hogy Szentendre, Leányfalu, a Balaton újgazdagjainak bejelentetlen, alulfizetett, kizsákmányolt feketemunkásai legyenek. Lövétei Lázár László nem a magyar irodalomban számot tévő hagyománnyal rendelkező szociográfia írása céljából kereste meg, közeli családtagja révén érintettként, a barábereket, nem azért szólaltatta meg őket, hogy röpiratszerű írással döbbentsen rá, miféle új rabszolgaság szerveződött a korántsem „legokosabb” „huszonegyedik száz”-ban (Csokonaira utaltam), hanem megkísérelte a majdnem lehetetlent: egy jellegénél fogva költőiséggel sehol nem találkoztatható, kegyetlen, nem költői közreműködés következtében mélyen alulretorizált, szegényes szókincsű, keresetlen, ismétlődő kifejezésekkel élő beszédet rekonstruáljon, hogy innen merítve, helyenként e beszédet szó szerint felhasználva verses híradás szülessék a történelem, a láthatóság alatti életekből, élők beszédéből, akár felhasznált mondataiból, költészetként lehessen elfogadtatni, verses könyvnek érteni, ami első megközelítésben ellenáll minden efféle (költői) szándéknak.

S bár a (szabad)versformába tördelés eleget tesz a külső forma követelményeinek, a mottók párbeszédet kezdeményezhetnek az azokat követő sorokkal, a versben hangsúlyossá lett idézetek, szövegközi kapcsolatok, a sorokba rejtett utalások, valamint a beszélgetések anyagának megszerkesztettsége a belső formát közelíti a vers(szerűség)hez, mindez (önmagában) legfeljebb a virtuozitás egy változatával szolgálhat, olvasmányként lehet tanulságos, esetleg megdöbbentő, figyelemfelhívó, mégsem emelné ki ezt a verseskötetet az éves termésből. A kötet szorosabb értelemben vett tárgya kerülhetne az értelmezés középpontjába, kevésbé a megalkotottság, a költészetté alakítás hogyanja. Egyszerűbben: mitől versek? Nem pusztán a baráberek miatt, a kötet huszonhat és egy „pót”-vignettából és (fogadjuk el az alább kifejtendők iránti bizalom jegyében) valóban, igazi, nemcsak megdöbbentő, másképpen költői szólású versekből álló együttest, amely egy állandó feszültséggel rendelkező emberi drámasorozatról készített (nem egyszerűen látlelet, hiszen dráma, tehát dinamikus, meglepő fordulatokkal teli, robbanó érzelmeket rejteni kívánó, mégsem mindig tudó) folyamatos tudósítás. Melynek ugyan tárgya a többnyire keserves emberi sors, a sosem észre vett „mélyben élők” (Brecht) hétköznapja, de „tét”-je még csak nem is a túlélésé, hanem a létezésé. Úgy szólnak a megszólaltatottak, úgy idéz „hivatalos” szöveget, beszél el történést és történésdarabokat a szövegek „rendező”-je, közreadója, előbb meghallója és a mottók, a szövegközi utalások segítségével egy tágabb körben szemlélője, hogy a lefokozott életek és sorsok az örök szöveggel, a Bibliával is reflektálhatók legyenek. Ezek a reflexiók nem a többlettudással rendelkező, mert akár (a groteszk, szinte már abszurd hatást megcélzó „dekadens”, „szimbolista”, „anti­ro­man­tikus”, mégis a maga módján retorizáló) Baudelaire-rel szembesítő szellem-embere versalakító kedvének vannak alárendelve, hanem a megszólaltatottakat a maguk egyediségében, sztereotip reakcióik ellenére is személyiségükben értelmező beszélgetésből elvont beszámolói-közvetítői igyekezetéből származnak. A megszólalók lefokozott nyelvei (többes szám) jelzik, hogy sorsukba merülten (József Attila), az önfeladástól nem túlságosan távol is olyan létezők, akik a kényszerűségeknek kiszolgáltatottjai ugyan, de megőriznek valamit önmagukból (s ez a Krumplis gulyás párbeszédes formában közreadott, négy munkás eltérő beszédformáiban éppen úgy tetten érhető, mint a tulajdonneves címet viselő sorsbeszámolókban).

Az egyes versek vegyesnyelvűsége, a baráber és a közreadó, az emlékből előbukó idézet a „papunk”-tól és a mottók, intertextusok kontrasztja, a ritkábban kitűnő, különféle létezési területeket a gondolatritmusok árján egymás mellé soroló, idézőjelbe tehető „retorizálás” megteremti a pillanatokat, melyekben kimozdul a (vers)beszéd egyhangúságából, egyszólamúságából, és megsejteti egy végletekig eltorzult, nem egyszer hamis képzetektől vezérelt többféleség lehetőségét. A félelmek és elszántságok, a mindenáron munkavállalás és a helyzet kilátástalannak tetsző monotóniája, a sorsok egyformaságán áttetsző törekvés az elmondhatóságra (hiszen a közreadónak valamit mondaniok kellene kérdéseire) időnként mintha mégis volna felelet: a kötetzáró szöveg paratextusa Kempis Tamás Krisztus követéséből származik) egymásnak feszülnek. Egy ismétlések által tagolt beszéd hangzik föl végkicsengésképpen: „Lesz majd sztori is”, sőt: „Sztorizunk”, lefordítva, beszámolók, mi történt velem, velünk. Az intelem sem késik: ismétlődik a „Mondd meg nekik”. Kiknek? A kötetben megszólaltatottaknak? feltűnőknek mondja el? Mondja el „mindenkinek” (Karinthy)?

A válasz: a kötetegész. Az a fajta versbeszéd, amely rádöbbent: a nyelvtől immár nem lehet megfosztódni, mert eleve a végsőkig tömörített (nem feltétlenül minden esetben lecsupaszított) nyelv számukra a megszólalás eszköze. Persze, az érintkezésé, a beszámolásé is, melyből a közreadó kiragadja a lényeginek tetszőt, és szembesíti a maga kiegészítéseivel, olvasmányaiból vett és ideillőnek hitt mondataival. Miközben nem a költészet polifóniáját hiszi visszaadni, hanem a létezését, minden létezőét, bármily szókincs, mondatformálás birtokosa. Ebből a párbeszédre hívásból, a baráberek és meghallójuk/meghallgatójuk nyelvi találkozásából bomlik ki a följebb említett dráma, a nyelvé, az egyes emberi sorsoké, a 20. században ekképpen élni kényszerülteké. S bár nem összetett bölcseleti gondolkodás rejtőzik a szólók mögött, attól még megfogalmazódhat olyan dialógus, amely szembesülésének feszültségét viszi színre, a megszokott „költőiség”-gel mit sem törődve, a „deretorizáló” műalkotásnak nem kevésbé hátat fordítva, ebben a „baráberi” időben és térben is fölfedezi, amiből vers lehet, ami a beszéd meghallója közreműködésével félreérthetetlenül versbe kívánkozik.

Lövétei Lázár László kötete pályájának magasba ívelő szakaszából való.

Lövétei Lázár László: Feketemunka. Egy hónap. Kalligram, Budapest, 2021.

‍