Banánfák, mindörökké

Nyár dereka táján már sejthető, milyen termésre számíthatunk ősszel, ahogy a nap is megelőlegezi álmát. Amikor a fény végre fölszámolja az ághegyek magasába tolt helyőrségeit, és az éjjel csiszolatlan karmolásainak kibékíthetetlen egymásutániságával von fátylat létünk látható színtereire, szétárad a sötétség, majd a szív szendergő kamrácskáiban barátságot köt a vér testiségnek is becézett tulajdonságaival, megalkotva az álmok természetes közegét, ahol fölsejlenek a mindenség meg az üresség közti, a döbbenet csillanásától megvilágított rokonság dohos szálai. Mintha e kettő közé kifeszített függőágyakon ringatóznánk a pihenés okosan kiválasztott óráiban, párnákkal zárva le keserveink már-már fölszisszenő száját a vidámság szép lendületének megtorpanásakor, majd a közvilágítás embernek való világossága fölöslegessé válik, ahogy tulajdon fényeikkel bújnak elő világunk kistestvérei a lakások rései, a cserepek illesztései közül, az osztályrészül jutott, talpalatnyi teremtéssel, mikor tetőzik az álom, horgonyt vetve a közös emlékezet égre sorolt nadrágszíj-telkein. Mit eldob a test, fölveszi a lélek. Világot alkot az emlékezetből. A test meg a szellem szétugrasztott esszenciái külön-külön ízzel csábítanak minket, utóízük mégis hasonló, mi több, akár azonos is lehet, átível az anyag és anyagtalanság felajánlásain, majd otthonra lel és nyugalomra az emlékezésnek fenntartott tekervények időtlen szövetén. Fölkelünk. Tükörbe nézve elmerengünk, vajon kulcsszereplőként állunk még itt, az álom málladozó talapzatain, érdemtelenül bitorolva a prófétáknak fenntartott helyeket, vagy csak úgy, kongani a semmivel, csöngeni a semmiért; arcunk mögött a képzelet holtágaira ereszkedő ködben fölsejlenek a teremtmények távolodó integetései, addig csupán annak a tükördarabkának a foncsorán éltünk, ahol még tájidegen nyelvtani szerkezeteket őröl ki a szánk, és a madarak a tagadás bíborba őszült kakasának háromszori nekirugaszkodásával idézik meg a téli ünnepek csilingeléseit énekesebb létük tegnapjaiból, hisz egységnyi térben több vágy, több kívánság és több akarat is van, mint valóság. Ők hívják oda azt. Aztán elfordulunk, elválunk tükreinktől, mint lehetőség a ténytől, mint éjtől a hajnal. Így vagy úgy, a hajnalok, az ébredés kedvencei vagyunk.

Július vége felé, a Hét Szent Alvó ünnepének reggelén láttam, nagyanyám hideg vizes ronggyal borogatja homlokát, és gondot sóhajt maga elé:

– Istenem, mi lesz… Jani bátyád beteg – szólt, és a sóhaj felhőibe burkolt engem is.

Elindultam kifelé az udvarra, egy magasabb, derűsebb ég alá, mentemben még hallottam, odasúgja nagyapámnak: „csak hálni jár belé a lélek”, és akkor szelíden arrébb toltam a kétségbeesés alakzatait, mert nem azokban akartam megmártózni, hanem a friss levegővel sodródó jó tanácsok, ötletek örvényeiben, képtelen voltam elfogadni, hogy az a hatalmas lélek csupán hálni járjon szálfatestébe. Mi lehet Jani bátyámmal? Még élt emlékeimben, ahogy biztat minket, mikor elöntöttek a fáradtság mélyről feltörő, sötét nedvei hosszú kirándulásaink kapaszkodóin, még csak egy lépés, még egy, és még egy, mondta, aztán ellestük a testtől annak törvényeit, ha az majd elgyengül, élhessen velük a lélek, és olyankor már rég nem a lábaink vittek, pusztán annak a belső toporzékolásnak engedő akarat. Mit tehetnék én, hogy az ő lelke ne csak hálni járjon, és imádkozni a testbe, ahogy Kroner tisztelendő templomába járt egykor Prosek Baba, eleven szentként borítva árnyékát az oltárképek penészszirmaira, és hiába lengette be nagyanyám remek citromtortáját a kapun, kétszer is talán, mégsem sikerült őt kicsalogatnia onnan? Odébb toltam magamtól ezeket a képeket, ahogy a szobában, a játék tereinek helyet szorítva toltam odébb egy öregségében megvetemedett kávézóasztalkát, meg-megreccsenő lábacskáival, miket a 19. században még enyhén íveltnek vélhettek volna, most talán rokokó görcsnek neveznék, és még ugyanazzal a mozdulattal göngyöltem gyermekkoromat is két századvég fájdalmába, egyikből a nagyszüleim kanyarodtak ki, a másik felé én tartottam a remény fölháborító bizalmatlanságával, mert a bizalom akkor még nevetségesnek tűnhetett és távolinak, akár Decius császárnak a Hét Szent Alvó ébredése, majd áthaladtam a gangon, ki a kapun, és hosszú gyaloglásaim egyikére indultam a sugárutakról oldalbordaként elágazó utcácskákon, hogy szembemenjek a megoldások mindig késő, mindig ráérő sugallataival, mert láttam én, bal kezem tenyerének vonalain láttam, nincsenek messze, úton vannak ők is.

Különös fák szegélyezték azokat a mellékutakat. Nem a termetük vagy a színük tűnt különösnek, hanem hatalmas, sokszög alakú leveleik, mintha káposztás tésztának szabták volna ki őket egy saját világképpel sújtott derelyevágóval, meg a mögöttük lelógó, éretlen banánokra emlékeztető hosszúkás termések vagy inkább gyümölcsök. Ilyenek lehetnek a banánok kiskorukban, gondoltam, ezért el is neveztem a fákat banánfáknak, bár senki nem erősített meg ebben, sőt, ha olykor más előtt is volt merszem így nevezni őket, néhányan a fejüket rázták, páran mosolyogtak, a többiek meg csak annyit mondtak: igen-igen. Talán utóbbiak cselekedtek a legbölcsebben, hisz ez a dupla igenlés, így, sebesen egymás után hadarva, némiképp a folyamatok helyes irányba történő elmozdulására utalhattak meg a folyók megmásíthatatlan, törődött haladására, ahogy minden következő szakaszban ugyanaz a nevük, mint az előző métereken, aztán egyszer csak valahol megszűnik a név és más nevet kapnak, bár szinte semmi nem változik, csak élet és halál kérdő- és előjelei. Ezért aztán kitartottam a banánfa neve mellett, teremjenek bár hatszázmillió egyéb gyümölcsöt azok a fák egy köbméteren, a csak azért is folyókat térítő csökönyössége ugyanabban a térben hatalmasabb a számok köznapi irgalmánál. Ma már tudom, nem banánfák azok. És tudom azt is: ha beleharapnék ismeretlen gyümölcseikbe, mégis a banán ízét érezném a számban.

Ezekkel a gondolatokkal próbáltam kevésre őrölni magamban a szomorúság bármin fennakadó, szégyellni való darabkáit. Lépteim mellett a házak kutyái heverésztek a kapualjakban, naptól fényesre vasalt bundáikkal, aztán Bonomiék háza előtt lehajoltam megsimogatni Pufit, hátha sikerülne kitapogatnom a szendergés gondolatait, de csak egy hideg és makacs álmot éreztem, mintha épp akkor lehelte volna ki a lelkét a jámbor állat. Hirtelen fölegyenesedtem, és örömömben belecsókoltam a bal tenyerembe, amivel nemrég még a kutyát simogattam, és az öregség türelmes, áhítatszaga érződött rajta, és hálás voltam a vonalaknak, hogy Pufihoz vezettek. Amit kilehelünk, azt be is szívhatjuk. Értem én, a végén egyszerre leheljük ki az egészet, ám legyen, de addig is, minden lélegzet megmártózik bennünk, és magára ölti kendőzhetetlen minőségeinket, talán eggyel több arany-, ezüst- vagy ólomatommal gyarapszik, bármivel, amire szükség van néhány molekulányi ilyen vagy olyan emberhez, hátára veszi a derű és ború bacilusait, a jóság és gonoszság részecskéit, melyek súlya szerint dől a világ erre vagy arra, bár általában egy harmadik irányt választ, amit még el is kell nevezni, hogy ismerősként szólhassunk hozzá, bármi is legyen az, épp csak a közöny ne, ha kérhetem, meg a lemondás ványadt ujjú legyintései, akkor már inkább a jaj, a por és a reccs.

Ez lesz Jani bátyám gyógykezelésének alaptétele. A lélek visszacsalogatásának, helyhez kötésének és felfrissítésének stratégiai irányelve. Szökdécselve indultam az üzlet felé, zsebemben a napok óta kuporgatott aprópénz helyeslő csörrenéseivel, és hányaveti svunggal vásároltam luftballonokat, kb. húszat mindenféle színben, és azok az öröm gyöngyeinek tűntek nekem akkor, miket a világszép kisasszonyok sírnak ki szemükből, hogy a boldogság reszketeg tornyainak idelátszó repedéseit rakják ki velük az ebben jártas mesterek. Tudtam, egyedül nem leszek képes végrehajtani a tervemet, így beavattam abba a szomszéd Pelyhes Lacikát is, akinek a neve nem azt sugallta, hogy ő könnyű lett volna, csupán azért ragadt rá, mert folyton el-elmaradozott róla valami: hajszálak, ruhájának pihéi, korpa, lerágott körmének darabkái és talán bőrének apró foszlányai. Tartottunk is attól, egyszer még elfogy itt nekünk.

No, de akkor világos volt a cél: lelket kell gyűjteni. Lehetőleg jót. Ezért vásároltam a luftballonokat. Legyen hová kilehelni, mit beszívhat más. Édesanyámmal kezdtük a lélekerősítők gyűjtését, mert olyan természetességgel áradt belőle a jóindulat, mintha az lenne lelkének köznapi beszéde, s ott húzódnának a lét-nemlét kétségbeejtő mezsgyéi, ahol ő örök. Megkértem, fújná fel nekünk a léggömböket, mert labdázni szeretnénk, eltitkolva valódi szándékomat, „ennyivel egyszerre?”, álmélkodott, de azért felfújt tízet, akkor kicsit elszédült, keskenyek azok a mezsgyék, és azt mondta, kérjünk meg mást is. A következő tízet azok fújták fel, akikről feltételeztük, jó minőségű a lelkük. Meg a képzeletük. Kiszólni a feltámadás érveit. Kicsit még töprengtünk a kivitelezés módozatain, hogyan adjuk át Jani bátyámnak az erősítőt, de hamar rájöttünk arra is. Tudtam, ebéd után mindig szunyókál egy keveset a hátsó szobában. Majd csöndben odaosonunk és kiengedjük a léggömbök tartalmát az orra előtt, amitől felfrissül a lelke. Egyszerű. Bár nem odavalóknak tűntek azok a luftballonok akkor, olyanok lehettek, akárha a Tádzsról lemetszett geometriai és növényi ábrákkal írnák alá az Uffizi képeit, teszem azt, valaki a Trónoló Madonna alá illesztené: „téglalap, háromszög, rombusz”, vagy a Vénusz születése alá: „sokszög, tengeri herkentyű, virág”, megsúgva, hogy a művészi kiteljesedés csupán egy újabb homály, újabb bolyongás, amit egy másik homály követ. De akkor, mint sok egyéb, csupán az ártatlanság ablakkereteiben érvényes villanást, nagyon is megfelelőnek, sőt, természetesnek találtuk ezt is. Titokban szerettük volna megejteni az egészet, mert tudtuk, hiába lengetnénk meg Jani bátyám előtt a módszerbe vetett bizalmunk zászlóselymeit, nem lenne hajlandó követni utasításainkat. Úgy kell belélegeztessük vele a lélekfoszlányokat, hogy ne vegyen észre semmit. Ha ébren lenne, biztosan méltatlankodna és elkergetne minket. Nem tudom, miért gondoltuk, jó ötlet ez, vagy megfelelő „gyógykezelés”. Talán ott lehetnek ennek gyökerei, mikor rézkilincsű szobáink legnagyobbikában a megsárgult kiadványokat lapozgatva csodálatos, az utolsó részletekig kidolgozott illusztrációkra bukkantam. Az egyiken pompás ruházatú ember feküdt egy hatalmas ágyon, előtte meg ugyanolyan díszes ruhában egy másik ember aranyló gömbbel kínálta a fekvőt, hogy fogadná azt el. Mögöttük, a háttérben, rengeteg kisebb méretű alak nézte őket, hogy mi lesz a dologból, elfogadás vagy visszautasítás, de nem lehetett megállapítani, kik, talán a mahayana s a himayana szekértolói lehettek vagy az ó- és újszövetségre lépett emberek, de az is előfordulhat, hogy nem volt semmiféle gyökér, és a jött-ment ötletek kopogtak, de nem találtak meg, és mindez már ott volt a zsigereimben, csupán egy alkalmas pillanatra várva sodródtak a véremben oldott egyéb indulatok szilánkjaival, és a végtagjaim engedelmes csúszómászókként követték őshonos parancsait.

Aztán már szinte önmaguktól követték egymást cselekedeteink, mint amikor a valószerűtlen elfogadhatóvá, természetessé gyúrja magát a gyaur szem előtt tornyosulva ténnyé, a csordázgató szellem megkönnyebbülésére. Mikor nem látott senki, besurrantunk a nagynéném háta mögött, óvatos léptekkel egyenesen a hátsó szobába, ahol Jani bátyám szundikált ebéd után Jancsika s Juliska porcelánra festett arcai alatt, és sorra kiengedtük a léggömbök tartalmát az orra elé. Szépen haladtunk, úgy tűnt, egyre pirosabb az arca, és ütemes lélegzése is szép álmot mintázott, talán már a tizenötödik gömbnél tarthattunk, mikor Lacika valamelyik lerágott körmétől kipukkadt és hatalmasat durrant, épp amikor Jani bátyám orrához illesztettük azt. Azonnal fölnyitotta szunyókáló szemeit, és amikor megsejtette, miben is sántikálhatunk mi ketten, kiugrott az ágyból, és egészen a gangig kergetett minket. Felüvöltő félelmünkben nem álltunk meg ott, hanem átszaladtunk annak sötétjén, és meg sem álltunk a vöröses fényben égő paprikáig, paradicsomig. Ahogy egymásra néztünk, láttuk, boldogok vagyunk. Jani bátyámban a lélek kialudta magát, és most kipihenten űzi testét a láb dühös, a szív piros dobbanásaival.

Már esteledett, mikor végre visszatértem a házba. Rám néztek, de semmivel nem volt több abban a nézésben, mint máskor. Vacsora közben nagyanyám még elmondta, csoda, hogy ez a júliusi szárazság legalább annyi zöldséget megkímélt, amennyi az asztalon van, és a Temes vize is apad, és hogy a Hét Szent Alvó, valami efeszoszi germán ifjak voltak, akik mély álomba merültek egyik császár idején, és majd kétszáz év múlva ébredtek föl, már egy másik császár csillagai alatt, tanúbizonyságot téve előtte a lélek halhatatlanságáról és a feltámadásról, és aztán elaludtak ismét, immár örökre, de emlékszünk rájuk, mert az emlékezet ilyen, meg aztán, ha megszomjazunk vacsora után, nem kell a kúthoz kimenni vízért, mert folyik még a konyhacsapból is, igaz, csak lassan, cseppre csepp.

‍