Ballada a mulandóságról

Ott, ahol zord sziklák és izolációra ítélt, apró szigetek, smaragdzöld dombok és hideg óceáni partok zárják közre az ír lelket, lelassul az idő, és hamar burjánzásnak indul a kételyekkel teli gondolat: mi a tétje az ittlétnek, egyáltalán a bárhol-létnek? Martin McDonagh, az Erőszakik (In Bruges) és a Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) rendezője, (dráma)íróként sokadik alkalommal, filmrendezőként viszont először nyúl vissza ír gyökereihez A sziget szellemeivel (The Banshees of Inisherin). Ez a sajátos, folklorisztikus és tragikomikus elemekkel játszadozó narratíva, rejtélyes természete ellenére olyan hangot üt meg, amely kontemplációra ösztökéli nézőjét, bárhol is legyen széles e világban.

Pádraic (Colin Farrell) és Colm (Brendan Gleeson) barátok. Vagy legalábbis azok voltak, egészen addig, amíg Colm váratlanul közli Pádraic-kal, hogy többé már nem kedveli. Unciára pontosan ennyi A sziget szellemeinek alapszituációja. Egy hirtelen megszakított barátság története 1923-ban, az ír polgárháború idején, egy fiktív, Inisherin névre keresztelt szigeten. A jámbor lelkületű Pádraic nem érti, hogy Colm, a sziget morcos hegedűművésze miért is lépett ki ebből a barátságból. Aggodalma valós, hiszen Colm hiányában nincs, aki kitöltse a pásztormunkát követő hosszú délutánokat. Pádraic lánytestvére, Siobhan (Kerry Condon) inkább családtag, semmint barát, a hányattatott sorsú, ifjú Dominic (Barry Keoghan) nyújtotta kapcsolat pedig vérszegény árnyéka a Colmmal való nagy múltú barátságnak.

McDonagh két szélsőségesen makacs figura konfliktusán keresztül tematizálja nem pusztán a barátság, hanem az élet, a művészet és a (kollektív) emlékezet illékonyságát. A sziget szellemei annyiban lényegesen eltér a klasszikus elbeszélés kanonikus formáitól, hogy nem a magyarázatot helyezi fókuszba. Nem az számít, hogy miért ért véget a barátság. Az számít, hogy ennek egyre elhatalmasodó felismerése milyen, addig járatlan utakra tereli szereplőinket. Colm felülemelkedik a hétköznapi racionalitáson, hogy az egzisztencializmus magasságait és mélységeit járja be, ám mindeközben embertársai számára válik rémisztően enigmatikussá. Pádraic megbízható ismétlésekre hagyatkozó világa összezuhan, ami lassan eltorzítja az eredendően jólelkű, bájosan egyszerű férfit.

Ilyen árnyalt karakterfejlődésekkel a háttérben, A sziget szellemei emlékezetes alakításoknak is teret ad. Farrell és Gleeson az Erőszakik után ismételten remek duót alkotnak. A körülötte megjelenő állatokból, a vele önazonossá váló csökönyös szamárból és a tájból egyaránt partnert faragó Farrell karriercsúcsra érkezik Pádraic szerepében, míg a Colmot alakító Gleeson vérfagyasztóan kimért játékkal jut el a végletekig. Mindemellett kiemelendő a mellékszerepekben brillírozó Condon és Keoghan, akik figuráik révén két merően eltérő választ adnak arra, hogy miként lehet kilépni a sziget börtönéből.

A film eredeti címében feltűnő banshee az ír folklórban olyan női kísértetet jelöl, aki jajveszékelve üzeni meg egy családtag közelgő halálát. A sziget szellemei egy vészjósló idős nő képében idézi fel a banshee alakját, Colm szerzeményének címében is szerepel – az Inisherinnel jól összecsengő, s-h hangzás okán, de McDonagh nem egyszerűen a dramaturgiába építi bele a folklórfigurát. A banshee mintha a film teljes gondolatiságát falakon átszüremkedő szellem módjára szállná meg. Megjelenése önmagában nem halált, hanem a halál közelségét indikálja. Fontos különbség, ami a mulandóságra tereli a hangsúlyt. McDonagh rendezése nem kevés melankóliával és cinizmussal pedzegeti az emberi kapcsolatok és örömök múlékonyságát, és a művészetet is megfosztja sértetlenségétől, már ami a mű és alkotója áhított öröklétét illeti.

Mindazonáltal ez a metafizikai kérdésfelvetésekkel rokonítható világ attól lesz igazán mcDonaghi, hogy a súlyos témák és a felforgatóan nyers képek humorral vegyülnek. Az eseménytelenségbe és rutinokba szokott falu népe, annak abszurd önismétlése és kicsinyessége egyszerre komikus és végtelenül kiábrándító. Az árusasszonynak az a jó kliens, aki pletykát hoz, a rendőr elfelejti, hogy IRÁ-sok vagy Ír Szabadállam-hívek kivégzésére kell mennie a szárazföldre, a pap káromkodva üldözi el a bűnbánó lelket. Ahogy Honor Tracy Szép kis naplemente című regényében, a falu furcsa mikrokozmosza az elszigetelt környezet szimptómájaként jelenik meg.

Ahhoz, hogy a történet egyedüli tere, Inisherin szigete tünetegyüttessé váljék, Ben Davis operatőr egyszerre festői és fenyegető tájba keretezi szereplőit. A tájat uraló távolságok és síkok találkozása kisebbségi érzetet keltő óriástotálokban tárulnak elénk, a távoli látványokat befogadó széles látószög pedig mindvégig társa a film vizuális világának. A belterek örökös sötétsége természetes(nek ható), meleg fényekkel párosul, chiaroscuro-hatással ráerősítve a jelenetek drámaiságára. A sziget szellemei hangulatához Carter Burwell baljósan beszüremkedő filmzenéje is rengeteget hozzátesz, a visszafogott szerzeményeknek különösen jól áll, hogy közük sincs a hagyományos ír zenéhez, és így éppen az „eleve adottól” való elvágyódást sejtetik.

A sziget szellemei az idei Oscar-verseny éllovasai között szerepel, valóban megérdemelten. Az az enigmatikus, mégis meditatív hangulat, ami a filmet körbelengi, teret ad a nézőnek, hogy saját életének szabályszerű rutinjait és az általa megfogalmazott tételeket is madártávlatból kémlelje, netalán egy óceánra néző szikla pereméről. McDonagh eddigi legszerzőibb filmje magával ragadó ballada mulandóságról, felejtésről és persze azokról a barátságokról, amelyek formálnak minket.

A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin), színes ír–amerikai–angol film, 114 perc, 2022. Rendező és forgatókönyvíró: Martin McDonagh. Operatőr: Ben Davis. Vágó: Mikkel E. G. Nielsen. Zene: Carter Burwell. Szereplők: Colin Farrell, Brendan Gleeson, Kerry Condon, Barry Keoghan, Pat Shortt, Gary Lydon, Sheila Flitton, David Pearse.

‍