Bajor Andor palackpostái

Április a bolondok hónapja. Ártatlan és kevésbé ártatlan tréfák ideje ez, még az időjárás is kiszámíthatatlan egész hónapban, mintha csak heccelni akarná naponta hét téllel, hét nyárral a tavaszba hiszékenyen belefeledkező halandókat. Mókás kedvű ismerősök ilyenkor hívják fel az embert kora reggel azzal, hogy eladó-e még a piros zongora, ez idő tájt küldenek patikába kániszmergát venni, vagy hívnak sürgető találkozóra a város egy kellően távoli pontjára, ahol aztán kaján üzenet vár, hogy szembesítsen: újfent, ki tudja, hányadjára, a bolondját járatták velünk.
Április bolondjának lenni nem feltétlenül jó érzés. Különösen igaz ez akkor, ha az állapot a hivatalos bolondidőn túl is állandósulni látszik, ha a világ kisebb-nagyobb dolgokban gyakorta fityiszt mutat nekünk. Egyetlen vigaszunk lehet ilyen helyzetben: ha nem vagyunk egyedül.
Bajor Andort olvasva az ember nincs egyedül. Nyilván sok szerző és könyv bírhat még ilyen hatással a gondolatok, értékrendek hasonlóságánál fogva. Ez a közösség azonban – legalábbis számomra – más. Sorsközösség is egyben. Mélyen empatikus és (kis)emberközpontú, az eszmények és az igazság pártfogója. Látjuk, érezzük, hogy nem csak mi állunk ügyefogyottan a nagy tréfacsinálók által generált lehetetlen helyzetekben, kiszolgáltatva a gonoszság gúnyos nevetésében, értetlenül az ostobaság előtt – és ettől még a legelfacsarodottabb szív is megmelegszik kissé. Minden, ami apró és jelentéktelen, esendő és védtelen, antihősök, emberparányok, rendszerek fogaskerekében homokszemek – számíthat a figyelmére és rokonszenvére. (Ennek apropóján: nem véletlenül tolmácsolta éppen ő legzseniálisabban s hozta ezzel szerethető közelbe a magyar fülekhez és szívekhez Topârceanu sok tekintetben rokon lelkületű, vidám-szomorú költeményeit – versbéli kicsi tücskök vagyunk néha mindannyian.) Velük/velünk kacag és sír azon, hogy milyenek vagyunk, mik esnek meg velünk, milyen furcsa, néha abszurd vagy elkeserítő módon működik a világ, alakul egy-egy élet. A teljes kifosztottságban is tud még fogódzót, olyan értéket, amely abszolút és ami fő: elvehetetlen. Anélkül vigasztal, hogy elbagatellizálná az ügy súlyosságát, elkendőzné a fogyatékosságot, felmentést adna a vaskos módon viccelődőknek. Lírai groteszkjeiben nyugtalanítóan, nevetni- és sírnivalóan pontosan láttatja a visszásságokat, tökéletlenségünket, az ember gyarló oldalát. Aztán megmutatja, hogyan lehet legyőzni a velünk tréfát űző rosszindulatot, ostobaságot, szkepszist, hatalmat. Egyszerre szelíden és mérgesen, olyan belső erővel, amelyen nem fogtak sem a múló idő, sem a korszak mételyei.
Összetéveszthetetlenül sajátos és máig egyedülálló hang az övé, sok összetevő gazdag elegyéből gyúrva, fölöslegessé és értelmetlenné téve ezáltal bármilyen címkézést. Őt parafrazálva: hívhatjuk humoristának, költőnek vagy irodalmi villanyszerelőnek, a név egyremegy, a nevezetthez idomul. Bajor lényegét mindezek egyidejűsége adja, a – talán nincs is megfelelőbb szó erre – bajorandorság. A humorista Bajor megnevettet. A költő megszomorít, a csöndes humanista megvigasztal. A rózsából pondrót kiröntgenező, tragédiákat látó és láttató megriaszt és elkomorít, a filozófus továbbgondolásra késztet. Irodalmi villanyszerelőként ideológiai, emberi, lelki, művészi sötétségben botorkáló korban csavar be új villanykörtéket, világít meg utakat a felszikrázó gondolattal, humorral, költészettel. A nyelv mestereként a mondatok barázdáiba olyan leleményeket rejt, melyek örömteli meglepetésekként fordulnak ki a sorokat figyelmesen, kissé mélyebben szántó olvasói attitűd nyomán.
Nem csoda hát, hogy amióta az olvasólámpa axis mundivá nőtt számomra, Bajornak meghatározó szerep jutott a világot benépesítő és alakító tényezők között. (Még egy képet is őrzök róla az asztalom fölött, noha nem szokásom fotókkal körülvenni magam. Éleslátását rejtő csillogó szemüveg, bátorító vagy elnéző félmosoly, háta mögött tömött sorokban az irodalom.) Pedig nem idézhetek fel semmilyen közös személyes emléket. Évtizedek és kilométerek választottak el tőle, tizenegy kötete jelent meg, mire én egyáltalán megszülettem, abban az évben éppen kettő is, az egyik a Beszélő Tükör-sorozat meséket, karcolatokat felvonultató Hóvirágméze, a második könyv, amit a Bátor egér élményein felbuzdulva olvastam tőle. A kötet címadó elbeszélése még a gyerekkor ködén is átdereng: a hóvirágok alvó hagymáját költögető apró csergőóra képe és a hóvirágméz elképzelt, valószerűtlenül selymes íze, melynek létezéséről akkor még nem is tudtam talán, mit higgyek. Most, ahogy újraolvasom, a bajori bravúrt (is) látom benne: már a gyerekekben is készíti, edzi az ugrásra kész szellemet, sistereg a humor, nyelvi játék, s e görögtüzek fényénél itt-ott kozmikus kérdésekre pillanthatunk rá. Nem mellékesen, az író is elárul egyet-mást magáról: hogy az egész városban senki másnak eszébe nem jutott nemcsak keresni a titkok nyomára vezető hóvirágmézet, de egyáltalán sóvárogni utána. Ez a sóvárgás kísérte felnőtt korában is, a megőrzött gyermeki rácsodálkozás, naiv szemléletükkel való azonosulás és a mindent megfejteni akarás jótékony feszültsége. Hasonló kettős beszédmód ad több olvasat számára érvényes, finom iróniába kódolt kritikát a kötet egy másik karcolatában, az Áprilisban is, tréfák, lehetséges és lehetetlen igazságok témáján keresztül egy olyan világról, ahol épeszű gyerek nem hihet abban, hogy a tengeren felnőttek szándékosan elsüllyesztenek hajókat, amikor ezzel szemben gyerekeiket elfogják és megrakják, ha a folyón fölfordít egy csónakot. Ugyanígy felnőttes lódításnak kell tekinteni azt is, hogy a jóságos és szelíd Józsi bácsi ifjú korában árokból lövöldözött hónapokig általa ismeretlen személyekre és azok visszalövöldöztek rá. Beugrani csak olyan ugratásnak lehet és érdemes, aminek értelme van. Mintha a történet gyerekre fordított változata lenne a kesernyésen bizakodó Április bolondjának, ahol már kimondja: nemcsak lehet és érdemes, de kell is hinni eltökélten abban, ami méltó arra, a lehetőségben, hogy a tréfa egyszer komolyra fordul, minden beteljesülésre készen álló szépségben és csodában, legyen az szerencsepatkó, égen szálló fényes darucsapat, tündérkirály, a világűr meghódítása vagy a rák ellenszere. Hinni a sorozatos kudarcok ellenére erkölcsi győzelem és egyfajta felelősség is egyben: talán minden, ami jó, a te hitedre vár.
Ilyesfajta üzeneteket rejtett palackpostáiba Bajor Andor, bátyja minden csillagnak és öccse minden semminek, aki immár 25 éve zümmögi egy habos bárányfelhőkkel teli égi fürdőkádban, hogy lalla falevele, trallala fülemüle. Zümmögjük mi is. Hunyorítsunk gyanakvóan a világ látszólagos tökéletességére, és kapaszkodjunk apró, elorozhatatlan örömeibe. Hiszen tréfa az egész. Néha csiklandós, sokszor kegyetlen. Csak győzzük humorérzékkel és hittel. Kacagjunk, ha kell, a könnyeinken át is, és reméljük a legnagyobb zimankóban is az új tavaszt, mert – ahogy még a Kerek perecben írja egy helyütt – a téli hidegben is a pesszimizmusra hajlamos verebeknek szokásuk megfagyni.