Bagatellizáló emlékezet: drámaírói work in progress

Rettentő felháborodásomban még január közepén telefonáltam nagyváradi zsidó barátnőmnek, hogy tőle kérdezzem meg, a téma iránti érzékenység biztos forrásából: mi a véleménye arról a helyi közéleti cirkuszról, ami imádott városa Sucevei utcájának Zsidó deportáltak utcájára való „átkeresztelése” kapcsán robbant ki, és amelynek nem túl dicsőséges hullámait magam is szemrevételezhettem a sajtóban… Az enyémnél sokkal mérsékeltebb hozzáállása csupán azért nem lepett meg, mert mindig is ilyen kiegyensúlyozottnak ismertem őt, azonban nem tudtam visszafogni ellenérzéseimet, ami az észak-erdélyi zsidódeportálás történelmi tényei és a „jaj, de rossz nekünk egy ilyen nevű utcában lakni” jelenkori vélekedés, hozzáállás enyhén skizoid keresztmetszetében keletkeztek bennem. Mondtam neki ama beszélgetésünk végén, hogy szerintem a közvéleményt valamilyen módon érzékennyé kellene tenni egy körültekintőbb hozzáállás érdekében, ő meg mondta, hogy azzal nem lehet, ha a „célszemélyeknek” az összes hivatalos okiratukat újra kell cserélniük a történelmi tény előtti tisztelgés miatt…
Ettől a telefonbeszélgetéstől kilenc hónap távolságra, a „közös emlékezet” témájú, székelyudvarhelyi 12. dráMA Kortárs színházi találkozó utolsó napjának felolvasószínházi előadása/hangjátéka, amelyet a Tomcsa Sándor Színház társulata adott elő, éppen ezt a témát taglalta érzékenyen, kritikusan és az alaphelyzet valamennyi prózai részletével, kulturális-történeti-politikai-társadalmi háttérinformációival. Igen érdekes színpadi műnek ígérkezik – állapíthattam meg.
És azért csupán „ígérkezik”, mert Lovassy Cseh Tamás Bizalom utca című drámai szövege egy éppen készülő, tulajdonképpen most íródó munka (work in progress), amelynek amolyan teaser-féle első darabkájába kóstolhattunk bele Székelyudvarhelyen. Társadalmi szükségszerűsége azonban már így is egyértelmű, ezt saját tapasztalatommal is példázni tudom. „Borzasztó kellemetlen érzést kelt az emberekben ez az utcanév pusztán már a hangzása miatt is. Ráadásul ezek után mintha folyamatosan bűnösnek kellene éreznünk magunkat, mert egy olyan utcán lakunk, ahonnan embereket deportáltak, és amiatt is, hogy esetleg én is olyasvalakinek a lakásában lakom, akihez nekem ugyan semmi közöm sincs, de akit valamikor deportáltak. Ezeket a dolgokat jó lenne finomabban és diszkrétebben kezelni, hogy azok, akik itt élnek, ne érezzék rosszul magukat” – fogalmazott a tanárnő, majd így folytatta: „Természetesen semmi bajom azzal, hogy a zsidó közösségnek emléket állítson a város, de ne ilyen agresszíven”. Ez áll a sajtódokumentumban, amelyből a színpadi történet alapvetően kiindul, és ami bennem is előidézte a már említett felháborodást, de amely pontosan példázza azt, hogy 77 évvel a deportálások után mi is az utókor alapvető megközelítése. És akkor ehhez hozzá kell még képzelnünk azokat a „finom” és „diszkrét” közhelyekkel teletűzdelt beszédeket, amelyeket különböző közéleti személyiségek szoktak elmondani holokausztévfordulókon, és amelyek hozzájárulnak ehhez a torz és félrevezető múltidézéshez, amelyben milliók szenvedése „borzasztóan kellemetlen” és „agresszív” jelleget ölt a jelenkor számára.
Lovassy Cseh Tamás színpadi szövege első részének dokumentarista színházat idéző intrójában szembeszökő a kultúrkörünk divatos múltidézésének egy másik sajátossága: az emlékezés (itt negatív előjelű) szélsőségessége. Magyarán: arra emlékezünk „nagy tragédiaként”, ami a magunk szempontjából az, és ennek nagyjából nem sok köze van a történelmi tényekhez, inkább ahhoz van, amit ma gondolunk róluk. A relativizálás és bagatellizálás akkor kapcsol be, amikor „mások” történetének tragédiáihoz kell viszonyulnunk. Ez mutatkozik meg abban is, hogy a „Zsidó deportáltak” utcaelnevezés inkább kiüti a közvélemény biztosítékát, mint a „Zsidó mártírok” megfogalmazás, mert „mártírnak” lenni sokkal kedvezőbb, mint „deportáltnak”, holott a tényeket mindenki ismeri. És az alig harminc oldalt kitevő első rész végén rá kell jönnünk arra, hogy – az emberközeliség és az egyidőben, egyazon térben leélt életek dacára is – a zsidóság a „másik”, a „más”, az a közösség, amely a bibliai magaslatokban „kiválasztott”, a prózai jelenvalóságban pedig „különös”.
A dinamikus drámarészlet többnyire tömegszereplőt mozgató, felkiáltásokkal és verdiktumokkal tele, a kirekesztés ma is ismerős szólamait idéző szövegében mindkét jelleg egyszerre van benne: a „kiválasztott” másság és a „különös” másság is.
És ebben a fura, hangamalgámként fogyasztott kórusműben körvonalazódik egy gyerektörténet, amelyben felbukkan Évike – vélhetően Nagyvárad Anne Frankja, Heyman Éva, aki Auschwitzban halt meg 13 évesen 1944-ben – és az ő közvetlen környezete, amelyben a deportálásokat megelőzően már ott volt a majdani tragédia magva: a zsidóellenes törvények, oktatási kirekesztés és a mindennapi élet kis szeletkéiben megnyilvánuló diszkrimináció. A Lovassy Cseh Tamás által választott megközelítési mód teljesen hiteles abban, hogy a tömegszereplőket idéző kórusműből időközönként egyénítődnek, kimagaslanak hangok, hiszen ez egyszerre jelzi azt, hogy itt tulajdonképpen a többetnikumú, többvallású közösség a főszereplő, másfelől pedig a közös emlékezetben ezek az egyénülő hangok immár ugyanahhoz a memóriaszövethez tartoznak.
Ami a székelyudvarhelyi felolvasáson egyértelművé vált: ez a szöveg színpadért kiált, a replikákhoz nagyon kell a színpadi mozgás, de a rendezői elképzelés egyéb elemei is, amelyek egyfelől oldják, másfelől meg nagyon is alhúzzák, alátámasztják ezeket a dialógusokat. A cselekmény ritmusa még puszta hangjáték formájában is szédületes szimfóniát idéz, amelyben rengeteg a történelmi utalás, kulturális referencia, és a kirekesztés nyelvemlékeinek tömkelege is hátborzongató.
Bár itt még egyáltalán nem beszélhetünk kész műről, nem tudtam észre nem venni azt, hogy milyen magas labdát adott fel önmagának a szerző, hiszen ezt a grandiózusnak mutatkozó vállalkozást a továbbiakban kibontakoztatni és a kerekded, mégis nyugtalanító végkifejlet felé görgetni – elképzeléseim szerint – nem lesz nagyon egyszerű. Ami a bemutatott szövegrészből felsejlik, az az, hogy a szerző minél részletesebben át szeretné fogni a kirekesztés természetrajzát, mechanizmusait, illetve társadalmi és egyéni motivációit. És a megismertekből már az is kiviláglik, hogy amit a jelenkori emlékezet simán csak „borzasztó kellemetlen érzés”-ként fogalmaz meg, az tulajdonképpen egy teljes kultúra lépésről lépésre történt megsemmisülésbe taszítása. Ami viszont itt felettébb nyugtalanító, az az, hogy a nyelv mindmáig megőrizte azokat a megfogalmazásokat és szófordulatokat, amelyekből a veszélybe sodródottak akkoriban nem „olvasták ki”, mi vár rájuk: a végső kitaszítást, a deportálás egyre konkrétabbá váló lehetőségét. Mert a mindennapi élet kavalkádjában, kialakult és bejáratott gyakorlatában, amelyben jó és rossz egyformán jelen van – és ezt szépen példázza ez a rövid részlet is –, nincs rálátás az összképre, amelyből a helyes helyzetfelmérés és a veszély jelenvalósága is kirajzolódhat. Nyilván, Lovassy Cseh Tamásnak erről az ismert jelenségről, amelyet a társadalomfilozófusok és történelemkutatók azóta is elemeznek, és amelyet az irodalmi alkotások és a film is feldolgozott már különféle formákban, mást, újat és frisset kell mondania ahhoz, hogy ne csak „egy újabb holokausztdráma” legyen a végeredmény.
Mindazonáltal és a folytatás ismeretének hiányában – s még úgy is, hogy a szerző amolyan jegyzetként és kiindulópontként, nem pedig egy kész, önálló és élő anyagként tekint rá – külön élmény számomra erről a színpadi szövegrészletről írnom, gondolkodnom, amit mondhatni „megrendeltem” magamnak társadalmilag kilenc hónappal korábban.

Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Lovassy Cseh Tamás: Bizalom utca. A felolvasószínházi előadás időpontja: 2021. szeptember 25. Szereplők: Albert Orsolya, Bekő Fóri Zenkő, Jakab Tamás, László Kata, Nagy Xénia Abigél, Szűcs-Olcsváry Gellért.