Bádogember és társai – Szabó András legfrissebb grafikáiról

Szabó András marosvásárhelyi születésű, Kolozsváron élő és dolgozó grafikus munkái nem ismeretlenek sem az olvasók, sem pedig a helyi művészetkedvelő közönség számára. Bár korábban a nagyjából évente megrendezett műteremgaléria-kiállításairól és azok laza, kissé dekadens hangulatáról, bizarr szörnyektől és barokkosan zsúfolt ember-állat motívumoktól hemzsegő képeiről tudósítottunk, idén a művész legfrissebb munkáival csak a közösségi média oldalain jelentkezett, amolyan karantén-kiállítás formájában.
Bár újabb képei részben követik a korábbi munkák sorozatszerű felfogását, a művész mindennapi életéből kiragadott részletek, emberek és helyszínek ábrázolásával, ugyanakkor szakítanak is azokkal. Az általa kifejlesztett egyedi, visszakarcolásos eljárással megalkotott képeken most főként hétköznapi tárgyak részleteiből montázsolt robotszerű lények tekintenek vissza a nézőre a fekete háttérből misztikusan kirajzolódva. A sötétségből kibontakozó figurák javarészt ugyan mellőzik az emberi formát, de a szerszámdarabokból, tengelyekből, különböző csövek és bádogdobozok részleteiből összeállított alakok testtartásukban, gesztusaikban kísértetiesen magukon viselik az elmagányosodott ember emlékét. Erre a ránk nehezedő magányra még inkább ráerősít a vanitas jellegű, tálcán tartott koponya motívuma, amelynek nyomasztó erejét a holdfényes, kietlen udvaron ábrázolt pár (a művész barátainak) képe sem oldhatja fel. A korábbi szamurájokat és harcosokat megjelenítő képeinek sora most egy-egy férfi és női, teljes harci díszben álló alakkal bővült, amelyek bár antropomorfak, ágaskodó szarvaik, illetve a férfiarc helyett megjelenő szamárkoponya inkább egy bizarr őskori termékenységkultusz szobrainak parafrázisát juttatja eszünkbe. Gyöngyökkel és hímzéssel gazdagon díszített, a legapróbb részletekig kidolgozott ruházatuk – amely egy jelmeztervezőnek is büszkeségévé válhatna – mind a művész kreativitását és kézügyességét dicséri.
A magányos bádogemberek sorát néhány életképszerű alkotás töri meg, a művész megszokott stílusában: misztikus belső térben, ellenfényben ábrázolt játékbaba és riadt őzek találkozása egy pillanatfelvételben; arc nélküli, bukósisakos térdeplő nőalak, amelyről nem tudjuk eldönteni, hogy éppen adni vagy pedig kérni szeretne; egy kétgyermekes család képe nyaralójuknál, ahol a művész jelenléte csupán voyeurként, árnyéka révén válik érezhetővé; illetve egy 2003-as fénykép után készített önarckép az aktuális helyzetre reflektálva, a Karantén-Kid, a régi díványon álló, éppen rúgni készülő művész time-lapse ábrázolásával.
Szabó András 2010-es Clasic/Galactic című, a Korunk Galériában megrendezett kiállítása kapcsán vallotta magáról egy interjúban: „Emberi nyomtatógépnek tekintem magamat: mivel nincs megfelelő méretű nyomdám, kénytelen vagyok magam létrehozni a képeket” – ugyanakkor hozzáfűzte, hogy munkái érzelmi világát tartja elsődlegesnek a sajátos technikával szemben (forrás: Transindex). Úgy érzem, e kijelentés legfrissebb alkotásait is találóan jellemzi, amelyeken bár elképesztő precizitással kidolgozott, fotórealisztikus részletességgel ábrázolt szimpatikus bádogemberek sorával találkozunk, mégis a képek rezignált, magányos hangulata fogja meg leginkább a nézőt és azon kapjuk magunkat, hogy időérzékünket vesztve csak bámuljuk és bámuljuk őket, ismételten valami aprócska újdonságot fedezve fel a részletekben.