Bab és babér – Epilógus (II.)

(a szöveg első része itt olvasható)

III. A költő választottjának válasza

Tudniillik.

Az egykori, útkutató zarándoklatunk folyamán végbemenő s viszontagságosságukban is igencsak fölemelő eseménysorozatoknak volt ugyanis egy másik, mindent kinyitó s mindeneket megvilágosító tolvajkulcsa is, mint amazon nevezetes Virág…

A már elmesélt történések e titkos rúgója viszont csak és csakis a Költő számára működött, s valójában látszólag csupán egy olyan fölöttébb mindennapi s profán maroktelefon alakjában anyagiasult, amelyet a Költő a sok mindent megtapasztalt és ezért sohasem lyukas zsebében hordozott váltig.

E rejtélyes, Második Kulcs pedig a Költő Egyetlen Szerelme volt.

Akkortájt a Költő földi életének égi értelme Deutschland-Deutschland-über-alles-ben tartózkodott filológiai tanulmányait elmélyítendő, s eme tényből kifolyólag babadagi útkeresésünk folyamán a Költő lépten-nyomon Németországot hívta a már-már egyenesen tán a Vénusz bolygóval is sima kapcsolatot létesítő mobilján, s bizony egyik lírai beszélgetés sem végződött rövid ötven percnél kevesebb idő alatt.

Mivelhogy Költőnk a rögtönözve ihletődött, Istennő-magasztaló poémáiból, az egyetemleges, mindent mozgató s a Dante-i Lélek-Rózsát dicsőítő, Odin-i és odüsszeuszi Ódáiból, valamint a leggondosabban megválogatott szerelem-teológiai himnuszaiból adott elő pazar s az irizáló szivárványszínűségükben is nem egyéb helyre, mint az Ékkő-kozmoszba emelő-röpítő részleteket a burgundiai burkusok fránya Frankóniájától nem is oly messze tanuló, távoli Kedvesnek.

Az egyik ilyen nemzetközi, szatellit-közvetítésű telefon-együttlétük alkalmával a Költő a csupán általa ismert, rejtelmes trubadúr-tradíciók meghosszabításaképpen többek között ezt suttogta hős szíve hű Hölgyének:

Mi volna gyorsabb, mint a szerelem,

e furcsamód feltáruló idő,

a mozdulat, az el se billenő

felé halad, és egyértelmű lészen.

Romantikátlan és mindig tettre készen,

figyeld, ahogy másolt terekbe nő.

Mert ott vár rád, ki tiéd lesz egészen,

ki versed végén annyi, mint a rím.¹

E sorok befogadását követően távolról sem meglepő, hogy a Költő ily irányú misztikus óhajai – természetszerűen – ugyanolyan sorsmeghatározó sikerrel jártak, mint a babadagi, egymást kísérő kísérletünk.

Vagyis a Költő, miután szemtől-szembe megösmerhette Él Bábot, mármint a Nyáját vezető egyedi Pásztort, ugyanúgy megismerhette az Ő Egyetlen, választott Életvezetőjét, aki az egykori, észak-dobrudzsai, multi­ver­zum-hűségi beavatást követően kisvártatva a sokatfordult Költőnek ajándékozta oda végérvényesen az Ő hófehér kezét.

A Költő nagyon boldog volt. Mert aki átlépi El Bab küszöbét, az már örökre az Öröm honában él.

S a Költő s Hitvesének a fia, Aba ma már hegedül. Időközben pedig a perspektivikusan idelenti, ám lehet, hogy mégis fölső, földi világban a dolgok érdekesen bontották ki önnön rügyeiket.

Noéminek, mert ez a neve a Költő Nejének, az életpályája azonképpen alakult, hogy a germán–magyar bölcsészet magaslatai egy szerfölötti szorgalmat, gondosságot, tudományos pontosságot, esztétikai érzéket és nem kevés művészeti tehetséget is igénylő kerttervezőmérnöki szakképesítéssel egészültek ki – megvalósítván ezenképpen Tudomány és Művészet, Elmélet és Gyakorlat már az Ókorban is olyannyira várt és áhított összeötvöződését. Minthogy ami latinul ars (művészet), az görögül tekhné, vagyis technika, mívesség.

Noémi elmélyült növénytani szaktudását tehát nem véletlenül hívta tudatlanságunk azonnali megsegélyezésére a Költő.

A beavatási dialógus az eleuziszi alapforgatókönyv korszerűsített változataként hangzott el az éter hullámhosszain.

A KÖLTŐ: Halló ! … Tudod, itt ülünk Brédisszel, és nem tudjuk a Virág nevét…
ISIS ISTENASSZONY: Azt a virág nevét, amikor Babadagba voltatok ?…
A KÖLTŐ: Igen, azt.
ISIS ISTENASSZONY: Jövök.

(Istenasszony be.)

Tudtuk mi: Dea ex machina. Ex magia.

Deus (in machina immár) fölállva köszönti, öleli.

Hozatok három sört, szólt a Költő Istennője, no, és mi rögtön Diana Istennő Diadalának a diakronikus dalait kezdtük zengeni áhítatosan a képzeletünkben, valamilyen, idők előtti, összemosódott, mindigi jelen-múlt-jövőben.

Egymásra nézünk Orfeusszal, hogy na, ez igen.

Mert, bizony, nem mi, a két, növénytudományból egyelőre osztályismétlőre bukott, ex-Korifeus (Karvezető), hanem Ő, az Ifjú Istenasszony fejti számunkra majd meg talán a Talányt…

Annak idején, az Elején, amikor tíz évvel ezelőtt elindultunk vót a Költővel Babadagba, naiv, botot érdemlő botorságomban aszittem az indulás perceit követően, hogy-én-vajok-a-vezér, s hogy következésképpen én, a Nagy-Én viszem-vezetem a megvilágosítandó és a majdan még elkövetendő bűnökért is jó előre vezeklő Költőt a FenniFény Babadagjába.

Aztán midőn odaérkezénk, lassacskán kezdett föl-földerengeni bennem, majd egyértelműen kiderülni az a meglepő és minden egyéni büszkeséget sárbatipró és porbataglózó tény, hogy nem én, á, dehogyis én, hanem igenis Ő, Ő, a Költő, Ő az Idegenvezető, Ő a Főpap, Ő a Hierophántész, a Szent Fényember, s persze, hogy Ő, a transzcendens Nagyvezír tervezett el mindent, csak a magam hőbörgő, ál-szultáni, pünkösdi királyi és valójában csak igavonói-jobbágyi-pórias és pőre fejemmel nem fogtam föl mindezt a próbatételt egyből még a kolozsvári elindulásunkkor, s csak Ott, amott, a babadagi bűbáj-dús Tettek helyszínén tudtam meg, hogy ki is a Bölcs és valójában ki is a Balga, mármint az itt alulírott, utóbbi bamba mesélő…

Eme legutolsó s immár sziklaszilárdnak tűnő, önfölismerő, meggyőződésben ringattam magam mindeddig.

Míglen az Istenasszony villámgyors megérkezésést követően nemsokára apránként mindketten (és valószínűleg egyidőben) kezdtünk megsejtegetni s előérezgetni mi is valamit, valamit avagy a cudar-nagy, Igei Igen-t és Igazságot…

Mármint, hogy korántsem én, s hogy tán-talán nem is Ő, nem is biztos, hogy Ő, Ő, a Költő-Vezír és Vezír-Költő itt az egész, hullámvonalas eseménysorozat Fő­rendezője…

Úgylehet mégsem Ő az egész cselnek és cselekménynek nyilván az egiptoszbéli Thot-hoz, a Mega-Mágia meg a távvezérlés, a különböző s néhol párhuzamos világokba ki-be-nettelő kibernetika avagy a kormányzástudomány mindentudó Tótum-faktumja…

Nem, nem.

Ebben a már hisztológiává, azaz egyfajta szó-szövettanná növekedő históriában, nem, nem, nem mi valánk a Szultánok.

Hanem a Virág.

Mert Ő, Ő, az Örök Virág, a misztikus VörösRózsa, Ő, bizony Ő küldött bennünket Babadagba, csakhogy ezt a paradicsomi, paradigmatikus parancsot akkor mi még sehogy sem tudtuk belátni, mivel a mulatságosnak vélt, múltbéli távvezéreltségünket csupán a megjósolható, és eképp nyilván jóvá váló Jövő jelenként és jelként való beteljesülését követően fedezhettük föl.

Mert, ímé, meg- és eljöve, megérkeze hát hozzánk is, hozsánna, a Virág-istennő, aki az egész babadagi, beavatási szertartásunkat előkészítette és le is vezeté vala szerencsésen már Akkor és Ott – hajdanán!…

Megjöve tehát Ő, a Költő Virágja, hogy aláírja s, hogy föltárja végtére is számunkra az önnön, titokföloldó és lélekcsiszoló remekművét.

Emígyen szóla Dea Noé:

−Írjátok le nekem azt a virágot !...

Kézzel-lábbal, válogatott, poétai szavakkal és köznyelvi fordulatokkal mi eléje is festjük dús részletezéssel a titokzatos Virág világi alakzatát és micsodálatosságát.

Megmentőnk, Dea Diva et Cœlesta kezében már villan is a zeuszi villámokat szóró, okos csodamobil, kettőt pattint rajta s kép:

− Ugye, ez az …

− Ez az !!!… − kiáltottunk föl szinte egyszerre a Költővel, mire IsisIstenasszony megbocsájtó pillantást vetvén mindkettőnkre kegyesen föltárta ennekutána számunkra a minden dolgok lényegét, a Tudás Tövét és Törzsgyökerét, a Titánok Titkát, azaz a Nevető Nevet, a harmonikusan szolmizáló, szolimáni és szellem-szultáni Szóló-Szőlőt, a virági és virginálisan virilis Varázsigét:

Hibiscus rosa-sinensis syriacus.

E valamilyen, ma már réges-rég elfelejtett és persze lehet, hogy a történelmeket megelőző közlésmódokhoz is hasonlító nyelven elhangzó s számomra igenis abrakadabrásan, pontosan abrékadabrakásan csengő formula hallatán a muzikális Múzsák művészetére oly érzékeny Ozirisz-Orfeusz-Odüsszeusz-és-Dionüszoszunk, vagyis a Kar-, a Kórus- s a magamszamárságát magiszteri módon magamagammá visszavarázsló, visszavirágoztató Költő-Isten föl is támada, s magasmágusi szaktudományának a tanúbizonyságát megcsillogtatandóan az akár kínainak is tűnhető varázs-szólamot úgy rövidítette le nagymesterien, ahogy csak Ő tudá, majd összegezvén a Tudást kurtán csak aszondá:

Hibiscus Syriacus.

Ez az.

Megvan-hát-végre, megvan-hát a Varázs-Válasz! Megvan tehát a Kulcs, az Egész Ég s a MiMindenségünk Feledett Fele, a Felelet, a Bölcsekhez illő Kő s Kötés Költői Oldata, az Érett Értés, azaz az Olvasztott, a Számunkra Számolódott-s-Meg-Olvasott, Olvasói Mega-Megoldás !… Az örök Növény, az örök Nő, az egyiptomi és etiópiai Szent Íbisz kusza Hibiszkusza. Mert e megvilágosodás, mármint tudatlanságunk megváltása, csupán azért történhetett meg emígy, mivel:

Dea ex machina.

Ex magia.

Dea in magia.

In machina.

Idea in machina.

Idea ex machina.

In magia.

In imagina.

Idea in magia.

Idea ex machina.

Eképp tudtuk meg most már azt a nóvumot is Isis-től, hogy:

a Növény

váltig

Nő.

Aha, gondoltam én midászi aranyszamárságom igájában Isis Istenasszony válaszát hallva…

…a Fejétől fejlődik minden, a Fej, vagyis a Fő az, ami a Fő, mert ebben találunk és tálalunk, főzünk ki mindent…

Szóval így: az a Fő tehát, ami Fölfele, vagyis ami a Földön túl van. Mármint ha az istenektől kidolgozott Dolgok, azaz a költői Kövek és Művek Gyökéből, a Gyökérből tekintünk fölfelé: a Másik Félteke, a napvilág és a Fény ama Felvilága fele. Amitől egykoron Plátón kőkori barlangjában még oly erősen féltünk. Avagy nem a lábból nő ám ki, fölfele a fej, hanem a Fő, azaz a Szellem száll alább inkább lábbá.

Ez volt a harmadik megvilágosodásom.

IV. Az epilógus epilógusa – V ÉV MÚLVA

amelyben megtudjuk, hogy nincsenek véges történések és történetek, s hogy mindig-minden folytatódik, hogy mindig-minden mozgásban van, s hogy minden látszólagos Vég egy valóságos Kezdet…

Már majdnem elhittem, hogy ezzel az istenigaza, harmadik megvilágosodással a mindinkább lángostésztaszerűen megnyúló történés-láncolatnak emitt immár vége szakadt. Ez viszont nem egy olyan történet, aminek itt-a-vége, s fuss-el-véle.

Mert a föntebb elregélt történés után öt évre újfent ülünk a Költővel ugyanazon szolgáltatói iparegység és kultúrközpont ugyanazon asztalánál és ugyanamaz kérdést tesszük föl fáradhatatlanul egymásnak, mint amelyet az Istenasszony azelőtt kerek öt évvel oly nagysándori eleganciával megoldott.

− Költő, hogy is hívják azt a Virágot?…

− Te, én már nem tudom…

− Én sem… Már megint elfelejtettük… Na, jól nézünk ki…

Jelenet ismétlődik: telefon a Mennybe, Ízisz Istenasszonyhoz.

OSIRIS: Halló!… Ne haragudj, hogy most zavarlak, de ülünk itt Brédával, és elfelejtettük, amit mondtál.

ISIS: Mit mondtam?…

OSIRIS: Hát a Virág… Mert már megint elfelejtettük a nevét…

ISIS: Ó, hát, hogy nem jegyeztétek meg, ti kis feledékenyek?...

Pedig nagyon egyszerű, hisz mondtam már nektek... Hát, Hibiscus, Hibiscus syriacus.

− Híbiszkússz-sziriákussz, Híbiszkússz-sziri­á­kusssz ! − ismételte melodikusan Orfe­usz − szóval Hibiscus-syriacus − s intett térdhajlásos hálával azonképp, hogy e lovagi gesztus egyértelműen kifejezte a hajdani és a jelenkori Megmentőnk iránti összférji imádatát.

– Na-látod, Brédisz, hogy-tuttam-én, amit-nem-tuttam − ismételte meg az ezelőtt tíz esztendővel elhangzott, egykori mondatát az összes egyéb részletre kiválóan emlékező Kallimakhoszunk − s ugye, látod, hogy egyáltalában nem véletlen, hogy mindketten elfelejtettük a kincsesbarlangmegnyitó szezám-nyílj-meg-et!…

Hát igen, ez egyáltalában nem volt véletlen.

Varázsvirágunk tudósi nevét, a távvezérlő, Hauff-i, gólyakalifai mutabort, a varázsigét megtudtuk tehát már másodszor is Isis Istenasszonynak hála.

Ez volt a negyedik megvilágosodásom.

V. Az epilógus epilógusa – X ÉV MÚLVA

A csodacserjenév istennői segítséggel történő fölfedését követően e plánta mibenléte fúrta ugyan valahol váltig az oldalam, ám, hogy, hogy nem, sohasem néztem komolyan utána annak, mi is lehet pontosan ez a mi, minket vezérlő Hibiszkuszunk.

Aztán egyszercsak megemberelve magam kinyitottam én is ezügyben a mindentudó, világhálós Wikipédiát.

A Hibiscus syriacusról pedig a legnagyobb meglepetésemre ezt írta a Mátrix:

TÖRÖKRÓZSA

Avagy egyéb nevein: szíriai mályva, Sarón rózsája, rózsamályva.

Asztán meg aszongya továbbá a kisokos Wiki, hogy, fogózkodjunk meg… hogy ehető virág!…

(Hoppá. Hát ezért volt törökrózsa a Koldustestvér Kegy-Kenyerében a nagy Akkoron...)

Gyógynövény, az Örökkévalóság szent növénye és jelképe Koreában, estébé, satöbbi; a történtek után ezt már el is vártam a Hibiscustól.

Nade-lássam, mondom én, van-é valahol, létezik-e valamerre, valamelyik köztéren-udvaron-kertben-ligetben e széledesnagy Kolozsvárott ez a híres Hibiszkusz sziriákusz.

Figyelő szemmel kutatom a Kincsesváros egzotikus negyedeiben a törökrózsát, Gül Babát, a Saadi-i Golisztán misztikus virágát, ha már Muzza Ferika, a török nyelvű könyvnyomtatás megalapítója is állítólag idevaló lett volt volna vala valamikorján…

Egy-két bokrot meg is találok a város K. u. K.-negyedeiben, de elvétve, mert még a magnóliafánál is ritkább errefelé.

Bele is törődök a ténybe, vanogat ugyan nálunk is törökrózsa, de fölöttébb jó szem kell hozzá, hogy megtaláljuk, merre.

Aztán, minekutána már másodiziben is megvilágosodtunk a Lélek-Virágunk nevét illetően, Osirisünk, azaz Óz, a nagy Költővarázsló hazament az ő Istennőjéhez, én meg a monostori garzonomba.

Időközben a tömbházam előtt közvetlenül egy, a köznyelv által ecetfának nevezett, erőteljes vadfa vert észrevétlenül szívós gyökeret.

A kellemetlen illatú s a méregzöld lándzsaleveleit gyors szorgalommal bontó növényi oszlop, miképp szokott ez lenni az ilyesfajta fa esetében, hát, csak úgy magától, rohamosan növekedett, s egy-két év leforgása alatt már-már kisebb diófa nagyságúra fejlesztette ki önmagát.

Erkélyemről már néhány éve szemlélgettem az ecetfa látványos térhódítását, mígnem a nemes növényi erényeket védő, amatőr kertész-szomszéd, némi fáradt motorolaj gyökérre eresztésével, meg egy már sok minden kiszolgált, jó kézifűrész hathatós közreműködésével a szóbanforgó káini-sátáni ecetfát, ami persze a Tudatlanság fája vala, el nem tüntette volt az eképp immár fölszabadulttá vált láthatárról.

Node, hamarosan észreveszem, hogy az emlékezetes motorolajos vesztőhelyen csodálatosan megint kihajt az ecetfa.

Hát, igen, a Gaz gazdag, a buja Burján, az mindig túlél, ez a növénypolip, ez bizony cudarul halhatatlan.

Ráadásul a reinkarnálódott, s az önnön poraiból újrateremtődő, ifjú ecetfa ugyanolyan exponenciális sebességel növekedett, mint ama közvetlen őse, amelyet a jótékony kertészhóhér szigorú fűrész-pallosa oly kíméletlenül fölaprított.

Nő, növekszik teljes energiabedobással az új ecetfa. De valami nem stimmel. Ez a fiatal ecetfa nem olyan, mint a régi. Itt valami megváltozott. Ez a friss ecetfa nem hasonlít a régire. Avagy tán épp csak önmagam tükre lenne?…

Vagy talán átalakult volna valami mássá… Avagy lehet, átalakultam volna én is valami egyébbé?…

Megyek megvizsgálni közelebbről a talányos jelenséget. Hát ez a kihajtott ecetfa kezd nagyon elterebélyesedni. És mintha láttam volna már valahol.

Aztán jött a tavasz, de sehol semmi. Jött a selymes május, dettó semmi. Jön a júni, na-na, mintha!...

S aztán eljöve júli, a császári, forró hónap. Nézek ki az erkélyről. S látom, hogy a szívós ecetfácska elkezdi bontani virágait. Dehát az ecetfa sohasem virágzik… Ám akkor ez itt vagy nem ecetfa vagy valami mutáns… Nézem mesziről a virágbontást. Lemegyek. Tíz méterre található a tömbházamtól az Égő Csipkebokor. Megközelítem. Nézem a virágait. Hát, igen, ez-van. Hát, igen…

Hibiscus syriacus.

Orfeuszunk pedig ekkor a következőképpen összegezte bámuló ámulatomat a Törökrózsa, azaz az Örökkévalóság szempontjából:

Lezárt szabadvers

Ma elférek egy lezárt szabadversben, mert kijutottam minden súly alól.
Úgy is vagyok, ha közben ág se rezzen. Nem volt, nem is lesz
több dimenzióm. A törzsi lét többé már nem feszélyez.
Hozzászoktam régóta a veszélyhez, hogy szelek nélkül
is úszik a hajó.

Délelőtt van, és érzi ínyvitorlám az összes eljövendő ízeket.
A délután is azért alkonyul rám, mert bárhol, bármit
újrakezdhetek.

Nem mozdulok, de mégis van egy mondat, ami a régi
terv szerint halad. Csörömpölnek a fáradt véredények,
és utolér a mosókonyhaszag.

Jelzi ez is, hogy véget ér a vers.
Lezárt lesz és elérhető.

Szabad.²

Ez volt az ötödik megvilágosodásom.

Jegyzetek:
1I.m., Gyorsjel, p. 13.
2 Uő.