Bab és babér - Epilógus (I.)

amely, mint tudjuk, minden rendes műben megvan, minthogy nem egyéb, mint az Elöljáró Beszéd és a Nyitány, vagyis: a Prológus tükre, tanulsága és summázata.

Végszó,

amelyből kibomlik majd sebesen, hogy valójában semminek sincs vége

I. Az epilógus prológusa

Sokadacska évfolyam csorgott-csörgött-csengett le a Nagy-Szamoson a pásztori Kojun Bábá Dághjához (tör. dagh, hegy), vagyis az Él Báb Hegyéhez vezető Utunkat követően.

Sari Saltuk Babáról, azaz a Sárga Föld Pásztoráról először az utazó dervis Ibn Battuta (1304-1377) tesz említést 1331-ben a Seyahatnâme című útikönyvében. II. Szolimán szultán expedíciós naplója, az 1538-ban írt Munsaat es Selattin szerint a szultán 1538 augusztus 17-én találta meg Saltuk Baba Sírját, miután hadserege élén megérkezik Babadagba. A szultán ezután a közeli tavakban halászni ment a helybéliek szíves segédkezésének közepette. A hamarosan búcsújáróhellyé váló Sírhoz nemsokára II. Bajazid szultán és szeretett nagyvezírje, Kara Semsz Eddin is elzarándokolának. II. Rákóczi Ferenc is lerótta kegyeletét Sari Saltuk Baba sírjánál 1705-ben. Továbbá a helybéli legendárium szerint Kojun Babának, a babadagi Juhok Pásztorának Sari Saltuk Baba (avagy a Dédé) önnön csodatevő Sírjának a helyét az álmok hullámhosszain födte föl…

Ám az egész, ezópuszi-egyiptomi allegóriákba avagy inkább varázshegyes tündérmesébe illő, önfölismerődési Kalandunknak maradt egy fölfedezetlen, s még a legnagyobb tudatlansági sötétünkben is rejtvénytörői iránytűként foszforeszkáló s delejesen vakító,

napfehér éjfekete

&

földi

s nyilván fölső Fő-Foltja,

amelyet csak azért nem tudtunk föltérképezni útkutató elménk agytérképére, mert amaz a legteljesebb félhomályban rejtezkedett, s mely titáni titok a föntebb fölidézett, nem mindennapi események egyik alapvető visszatérő motívumát s végtére is mindent-megnyitó tolvajkulcsát képezte.

E kútmély rejtély pedig épp ama kérdéses, titokzatos és virilis Virág neve vala, amely utunkat már az eleitől kezdve végigkísérte, s amelynek mibenléte és minősége, mint ahogy ezt megfigyelhette a szemfüles és nyájas Olvasó, még mindig megválaszolatlan maradt a visszapörgetett s már elmesélt eseménysorozatban.

S ez a tény az Olvasót ugyanaképp, miként bennünket is a legbizonytalanabb megválaszolatlanság fölfüggesztődött adrenalin-fürdőjében hagyott.

Noha a tündérkirálynői Ízisz is – még a félig-meddig feledésbe merült, égien égő és egyedi Egyiptomban – megmondta már vala a szakértőknek, hogy a Név az nem más, mint a megteremtett, kidolgozott Dolog, s hogy a Dolog, a létrehozott Mű, a Mív az pedig épp a Név...

Vagyis, hogy a megnevezés frekvencia-zengzete, azaz rezgésgörbéje egy oly ködös kód, egy oly rendteremtő rejtjel, egy olyan, a várakozási szintünket beigazoló varázsige, amely bizony berezegteti a Megnevezettet.

S eme fizikai, fiziológiai és kvantummechanikai tény következtében a Megnevező mágus-magiszter tényleges hatást gyakorolhat a kezelendő, távvezérelendő tárgyra-személyre-jelenségre és történésekre, akik-amik ezenképp kisebb-nagyobb időeltolódásokkal ugyan, de föltétlenül engedelmeskednek is természetesen az őket fölszólító Névnek, megnevezésnek és beidéző parancs-szónak, miként a sűrű-sötét rengetegben eltévedt Jancsik-és-Juliskák a Vasorrú Bába mézeskalács-vacsorára tessékelő hívószavának…

Noha mindezeket mi, a két varázslóinas avagy mágikus hályogkovács-mesterjelölt a babadagi Tűz-Utunk s minket a dobrudzsai Kő-sivatagba űző, megvilágosító elvonulásunk és zarándoklatunk előttről is már valahonnan mintha tudtuk volna...

Minthogy egy valaminőféle, belsőleg hallott hang, aki, miképp Mihály Arkangyal Michelangelónál s miként, mint minden igazi műalkotás esetében, kissé brujázs-szerűen, de mintha alá is írta volna magát szellemi, kút-kutató utunk értelmi szerzőjeként, a téridő-mezőbeli háttérből bennünket s cselekedeteinket oly bölcsen célirányító Központ mindenttudó Főnöke gyanánt...

Mint ahogy meg is fogjuk tapasztalni mindannyian mindezt a hamarosan elhangzó, utolsó, s nem kevésbé mágikus sorokban, melyek a következő, alig hallható, de annál inkább halhatatlanabb lelki ösztönzéseket sugalmazták mindkettőnknek három s néha hat havontaként visszatérően olyanszerűen, mint mikor délben, a Hellász déli részén tevékenykedő, delphoi Pythia,

vagyis

a Jelen jeleibe,

a mulatságos Múltba

s a felénk jövő Jövő

javítható javaiba

is oly könnyen belelátó s a mi számunkra mindig is jókat jósló Jósnő (az Etnába fejest ugrott, s a bronz-szandálját nekünk itt hagyó Empedoklészt utánozva) mind alább s alább hajtotta fejét, s a vulkán-füstbe elmerülő, háromlábú jós-székből azt mormolta, hogy:

A nyári szék az asztalon feledve,

közepén lábnyom – járt itt valaki,

és innen ugrott fel,

az űr huzatját

azóta sem tudják betoldani.

Valószerűtlen, súlyos nyári ég

lágy zivatarja mossa homlokom,

elkezdődött tán pont itt valami,

hogy véget ér, azt már nem is tudom.

Tizenkettő, a déli napsütés a székre csap,

még vagyok valaki,

és leadok néhány jelet, hogy jeltelen

is tudjak izzani.¹

− suttogta a fülünkbe a jelzést Ő, Isisistennő Főpapnője, s csupán e varázsige elhangzása révén szállhattunk-révülhettünk ezután mi is magunkba, a Lét léptékeinek a lépcsőin haladva lefele, az Al- és Áltudat, az Alsó Alany s az Álom almai és aranyalmái felé...

II. A kérdés keresése és a talány megtalálása

...és leadok néhány jelet, hogy jeltelen
is tudjak izzani...

E sorokat még épp ama thébai-luxori, nomeg kairói Idegenvezetőnktől is hallhattuk volna, aki közelről sem mellesleg épp ugyanazon személy volt, ki annak idején a mi m***-ai Lélekvezetőnk is vala hajdanában a fagyott Víz szibériai honában, s aki most a piramisok labirintusrendszereiben s a Királyok kies Völgyében vezeti a turisták bolygónkon bolyongó, hollandi, belga avagy épp csupáncsak balga lelkecske-kecskéit a faragott és az idők által kiszárított, fáradt fáráó-sírok s emezek frissnek tűnő freskóinak az úttalan útvesztőiben, midőn mindannyian alászállnak a Föld mélyébe...

Egyszóval minden mindennel kezdett erőst összefüggni: az Út az élet vizét adó Kúttal, a Vezető a Vízvezetékkel, a Költő a Kő és a Homok Honával, vagyis az égi, az alsó nomeg a fölső, földi Egyiptommal, Piroska a piramisokkal, a Farkas meg a faraókkal és így tovább...

Noha a jelen jeleinek eme Mőbius-szalagszerű összecsavarodását már igencsak jól tudtuk, Nagy Utunkat követően mégsem jártunk utána annak, hogy a mi tűzvörös, Virilis Virágunknak mi a csuda is lenne a profán avagy a szakrális személy- és keresztneve akár tudományosan, akár csak amúgy népiesen, ragadványnévszerűen.

Szellemszakmai és deontológiai szempontból múlasztás volt ez a javából, de úgy gondoltuk mindketten ösztönszerűen, hogy kicsire nem adunk, mert Utunk oly nagy hatással volt reánk s annyira átalakította az utána következő életünket, hogy ez a tudatlansági apróság és részlet mit sem számíthat valójában, már ami a lényeget tekinti.

S aztán meg, ugye, elegancia és nagyvonalúság is van még a világon, gondoltuk, s valahol meg voltunk győződve magunkban afelől, hogy mi most már tudunk mindent, de mindent az ége-de-s-egy világon, mindent, ami fontos és elengedhetetlen a fő és természetesen bő bölcsességhez.

Másszóval valahol erőst elbőcsűtünk, miként mondaná az udvarhelyi ember, a mi nagy mindenttudásunkban... merthát ilyen ám az ember, egy időn túl beképzeli magát, s hőbörög benne a hóbortos, hellén hübrisz, azaz magyarul a gőg gőze...

Valamiért, valami nemkülönben talányos (avagy talán épp valamily, nagyon is dupla-tripla-vagy-sokzáras) okból e botanikai képrejtvény megfejtésével adósok maradtunk önmagunknak.

S nem kutattuk, nem kerestük, hogy mi is volt ama kérdéses csodavirág, ami végigkalauzolt bennünket píthiai és pittoreszk, azaz festői kalandunk különböző szenvedés-szintű stációin át.

Az álságos álmaiban s az álmélkodó álmodozásaiban néhol el-elkalandozó s az imitt-amott föl-fölocsudó, nomeg enyhén nyitott fülű Olvasó ébresztő fölrebbentéséért jelzem, hogy a továbbiakban arról a bizonyos női növény Virágáról lesz majdan szó, amely annak idején a kolduskenyér és -golyóbis üres földgömbjében találta volt meg a saját önfönntartó és önátörökítő jégszekrényét.

S mely virág anya-cserjéje a babadagi főmecsetet övező, egyenesre nyírt-nyesett élősövényt alkotta.

S melyet virágbaborult bokorként avagy magassabbacska faként is lépten-nyomon fölleltünk Babadagban valamennyi ház természetes védőgyűrűjeként...

Tudtuk mi most már azt, hogy hol van a Sír, tudtuk mi most már azt is, hogy ki a Kapu, hogy ki az Apa, az Apu, a Báb, a Bács, a Baba, vagyis hogy kicsoda is a magunkfajta barbár berbécsek és aranyszamarak Apja és Pásztora, mindezeket már tökéletesen tudtuk, de...

... már olymértékben belesüllyedtünk-süppedtünk magamagunk Alvilágaiba, hogy szégyenszemre teljesen elfelejtettük a régi Fölvilágunkat jelző Virágot...

A Költő karakán és karakorumi erőfeszítéseinek köszönhetően fölfedeztük tehát immár csökönyös, maszkos-macskás s nyilvánvalómódonian hasznos, makacsős-öszvérségünk, azaz akaratunk damaszkuszi acélkeménységét, megbizonyosodtunk tehát már afelől, hogy aki-mer, az-nyer, satöbbi, és hogy sohasem-szabad-semmit-sem-föladni, s eképp már rájöttünk egykori alaptudatlanságunk végtelenségének a számunkra oly hirtelenül megszakadó végességére, de a minket kalauzoló Tűzvirág nevéről halványlila fogalmunk sem volt.

Ám arra is kezdtünk lassacskán rájönni, hogy a Bimbó csak és csakis akkor nyílhat ki sziromlevelű Virággá, ha a Föld és tudatalatti homályában rejtőzködő Gyökér hajszálérrendszere által szállított Nedű már Nektárrá finomodott ki.

Vagyis még arra is kezdtünk rá-ráeszmélni akarva-akaratlanul, hogy ez a többnyire már elfelejtett, felső tudás az alanyi, alsó tudatlanságból kell eredjen, avagy röviden, hogy a magas és hideg sziklacsúcsok a mély és meleg völgyek méhéből emelkednek mindenképpen elő.

Azaz egyszerűbben szólva, megismertük azt a létezés-kiigazító alapigazságot mindketten, hogy minél ostobább volt vala az ember, annál okosabbá válhat esetleg.

S ennek szellemében, pontosabban: amolyan szellemkonyhaművészeti szemszögből tekintve tehát lennről, a lenti lenniből, a rövid és száraz Út utolsó, alanyi alsójából kell szemrevételezni a legfőbb és fölfövő fölsőt.

S következésképpen a Mű Utánjából kell kikövetkeztetni a Nagy Mív eleit és elsőjét, valamint ennek föllobbanási, fölfövési ívét.

Vagyis hogy a visszakövetés útját járva kell mi bizony megtaláljuk az oly sokak által keresett és áhított Bölcsek Kövét.

S ezenképp már az is rém világos lett számunkra, hogy a Gyökér gyökéből nézve a Föld az, ami fölfele van.

Szóval, nagy volt a fejünkben a misztikai mozgolódás, s már-már úgy gondolkoztunk, mint egy-egy BMW, azaz mindeme fölismerések már a babadagi tűzgolyónál is erőteljesebben ragyogtak, sőt robogtak a belső homoksivatagokban.

S amiként megbizonyosodhattunk mindefelől föntebb, a Költő ezen áttételes, napsugár-villanásokat halhatatlan sorokba is öntötte egy nagyon is parázsló, paradizsomi líra keretében és Kertjében a papírkoptatószemű Olvasó s a minden bizonnyal hálás avagy az elképesztően hálátlan Utókor számára.

Ámde, maradt a Talány, amely talán nem véletlen mód megfejtetlen maradt számunkra, vagyis hogy mi is a virág neve...

Tudniillik erre a kérdésre a választ akkor még nem találtuk meg.

S ez körül-belül ugyanolyan sarkalatos kérdés volt, mint az, mint amivel elindultunk Kolozsvárról in illo tempore, azaz a immár elillant időben.

E keresendő és talán megtalálandó Kérdés, ami lassacskán egy belső Kéréssé is puhult avagy keményedett is egyben, úgy leendett lett volt megfogalmazva, ha még emlékszünk rá, hogy:

Hol van a Sír?…

Ez az eredeti kérdés, amely akkoron hajtott bennünket arra s ott közel ezer kilométeren keresztül, újrafogalmazódott manapság, itt és most, zarándoklatunkat követően öt évre, s elkezdett mindinkább mindkettőnk kobakjában földerengeni kutatásaink csillagösvényén ez az új hajnalcsillag, vagyis az Új Kérdés, ami valójában csupán a hajdani Nagy Kérdés átköltött, jelenkori, lélekvándorlott kiadása volt, vagyis hogy:

Mi a Virág neve?…

A Kérdés-Kérések második fokozatára, úgymond grádicsára jutottunk el eképp a Költővel, s jól bevett szokásunk szerint egymást kezdtük kihallgatni rejtélyes Virágunk mibenléte felől.

− Te megtudtad végtére is, te tudod, a Virág nevét…

− Én mind kerestem azóta is − kulcsolta össze a kezét a Költő, majd végigsimította kezét a még mindig hollófekete, rövidre nyírt s nagyon tömör hajzatán − de − mondta a száját lebiggyesztve − nem találtam semmit …

− De, te − folytatta föllelkesülve a Költő − de, te, te találtál valamit?…

− Hát, én se találtam semmit − vallottam be bűnbánóan a Költőnek − mert gondoltam, te vagy a Költő, és hogy Te a Terepen is, végtére is mindent Te vezettél és Te tudtál, és gondoltam, hogy Te már megtudtad, ha már mindent megtudtunk, s csak éppen nem mondtad, mert csak akkor mondod, ha majd megkérdem!...

A Költő csöndet parancsolt.

S oszt aszonta:

− Én tudom, de nem tudom, vagyis nem-tudom, hogy-tudom. De tudom.

− Tényleg ? − kérdeztem én gyermekded ámulattal.

Aszongya, tényleg.

− Há’ − mondom − ha ténleg tudod, akkó’há mongyad-a-nevét!…

Azt mondja erre, hogy nocsak-nocsak, pillanat, fölhívom az Asszonyt.

(a történet folytatása itt)

1 Karácsonyi Zsolt: Jel. In: Karácsonyi Zsolt, A Nagy Kilometrik. Versek. Magvető kk., Budapest, 2006, p. 11.