„azóta sem hagy minket nyugodni”. Interjú Vermesser Leventével

– Kedves Levente, az ezredforduló idején, egy bukaresti színházi fesztiválon felkonferáltak egy rendezőt. Mielőtt megjelent volna színpadon, a műsorvezető külön hangsúlyozta, hogy a fiatal tehetség mennyire ifjú még, mindössze harminchat éves… Az irodalomban nem egészen így vagyunk ezzel a dologgal, ezért kérdeznélek, miért csak 38 évesen jelent meg az első köteted, milyen mértékben vagy még tagja „az újak ragyogó hordáinak”? – Erre egészen pontosan tudok válaszolni. Manapság ezt non-diszkriminatív módon a komfortzóna meghittségét tudatosan vállaló és ápoló ember kreatív útkeresésének nevezik. Magyarán: én egy borzalmasan lusta ember vagyok és voltam, fiatal koromban hatványozottan az. Ennek ellenére néha születtek írásaim, rendszerint a barátaim egyetemi jegyzeteinek margójára körmöltem le őket vagy épp az előadás szövegteste mellé, ahogy épp sikerült. Néhányat pedig magam őrizgettem, itt-ott folyóiratokban is megjelentek. Aztán kiderült, hogy a fiúk, amit csak lehetett, összegyűjtöttek, és megkértek szépen, tegyem oda a hiányzó részt. És így jelent meg a verseskönyvem a Mentor Kiadónál, 2006-ban. Nem harmincnyolc, hanem mindössze harminchét évesen, kérlek…
– Mint költészeti lénynek, egyszer csak kapcsolatod támadt a könyvekkel, ennek ellenére egy szép napon megváltál magánkönyvtárad egészétől, csak azért, hogy elutazhass Szentpétervárra. Mi a fontossági sorrend, ha van ilyen? Mi volt előbb: a vers vagy az utazás? – Khm… Nos, igen. Érdekes, amikor az ember szembesül a saját legendájával és korrigálni kénytelen az adott változatot, hogy egy előnytelenebb, de a valósághoz mégiscsak közel állóbb történetet elmeséljen. Mert nem adtam én el egy könyvet sem, Zsolt, legalább ez ügyben nem.
Hanem sétáltunk egy ködös, igen csípős kolozsvári reggelen Fülöp László Zsolttal, aki akkortájt arszlán volt, a Jelenlét című lap szerkesztője, leginkább pedig egy nagy szerelmi bánat hordozója. Ezért azzal szórakozott, hogy a bulik végén teherautók elé ugrált, mi meg nyolcan-tízen megpróbáltuk a rendszerint tagbaszakadt kamionsofőrt mindannyiunk megveréséről lebeszélni. Hát ettől rendesen lefáradt az egész banda, kivéve Lacát, aki üde lett, mint szagos müge a kertvárosi pázsiton.

Na, mondom én neki aznap reggel, ne mind szarakodj Laca, nem szeret a Nő, ez van, na, ez van. Morgok ott neki a pincemély hangomon, hagyd a görcsbe az egészet, gyere, menjünk el szilveszterre Ciprusba. Erre ő átölel, az egyik legjobb cimborájának nevez, majd könnyezve kétszer hátba vág. És elindulunk Kolozsvár szelíd népétől kölcsönkérni a ciprusi turnírra, szó szerint ezzel a felvezetéssel, hogy kezicsókolom/jó napot kívánok, tessék ötven márkát/dollárt kölcsön adni, mert mennénk Ciprusba szilveszterezni, és csak ennyi pénz kell még. A többi már megvan. Első nap összejött kábé háromszáz dollárnak megfelelő összeg. Azután hetekig zárva voltak az ajtók, mert elterjedt a hír, hogy két őrült mászkál a városban és a szilveszteri utazásra gyűjt.
Végül Laca kölcsönkért a nagyapjától is, illetve eladta a Jelenlét szerkesztőségének villanybojlerét, bár a lap szerintem nem ettől ment csődbe. De így jutottunk el hatan, három lány és három fiú, nem Ciprusba, hanem az ugyancsak ragyogó Pétervárra, kilencvenegy telén.
– Mielőtt elutaztál volna Szentpétervárra, ha a térképen bárki utánad keresett volna, a szépen nyomtatott kartográf papír vízjele mögött talán érzékelhető volt, hogy elsősorban Kolozsváron élsz, mi több, éberen figyelsz valamire… Mire figyeltél akkoriban, és mire figyelt, akart figyelni az Éber Kör, amelynek, akárcsak az Éber nevet viselő egyetemista lapnak, te is belső tagja, alapítója voltál, Vida Gáborral, Jánk Károllyal, Balássy Csabával, Hubbes Lászlóval és másokkal… – Kénytelenek voltunk figyelni, mert az élet meg ránk figyelt, és elemi erővel naponta meg is érintett. Soha nem olvastam, beszélgettem, buliztam annyit, mint akkor – most már tudom, soha nem is fogok. Akiket felsoroltál, a legjobb barátaim mindmáig; kivételes sorsfordulatnak tartom, hogy ez az ötösfogat létrejöhetett. Fénykorunkban egyébként több tucat ember volt az általad Éber Körnek nevezett baráti társaság holdudvarában: szélhámosok, káprázatosan karcsú fiatal nők, tanárok, autómosók, alkoholisták és pszichológusjelöltek egyaránt megfordultak közöttünk. Mindenre figyeltünk: a Napra meg a Holdra, a Jókai utcára és a piacon zöldséget áruló kofákra, az akkoriban nyíló Alvorada nevű éjjel-nappalira, ahol még a pesti kalandozásokból megmaradt kétforintosainkat is beváltotta az alkalmanként rumot szervírozó, álmatag tekintetű úriember. Egy Kemény István-sort enyhén módosítva: kis túlzással boldogok voltunk.
– Az Ébernek külön nyelve is volt, ha jól tudom, sajátlag kitalált szavak százai törtek felszínre a kilencvenes évek elején. Leírnál egy hosszabb mondatot e nyelven, melyet aztán elénk tárnál fordításban is? – Az Éber nyelv, vagy még inkább az Éberek nyelve lényegében a magyar nyelv szabályainak tökéletesen megfelelő nyelvváltozat volt. Kétségtelen, hogy beavatásjelleggel bírt, hiszen aki öt percig hallgatta a karattyolásunkat, vagy megzavarodott, vagy nálunk is elképesztőbb szavakat és szójátékokat hozott létre. Mindenképp kontextus­füg­gő­nek mondanám, például a ’Mélyesen májasztva környöljék Ön, Szőr!’ felszólítás jelenthette azt, hogy az illető megfontolt szenvedéllyel kortyolgasson kicsiny, ámbátor fontos vodkáspoharából, de jelenthetett ezernyi más dolgot is. A ’mohairos mács, sima sparketliszósszal’ egy Jánk Karcsi által (nyelvileg) kifőzött ételfajta, a ’bülbülkaf’ pedig bestiáriumunk egyik reprezentatív, nagytestű, de bársonyosan daloló állata volt, kétségtelen rózsaszaggal. Vagy nem. Inkább éreztük, mint értettük adott esetben, érdekes, valahogy mindenki tudta, miről van szó. Úgy emlékszem, Bréda mester közölt egy efféle szöveget az Echinoxban, kilencvenkettőben, érdemes lenne utánajárni.
– Miközben mindenféle legendák terjedtek a kilencvenes évekbeli, veled kapcsolatos eseményekről, szép lassan kivonultál (vagy: bevonultál) egy kisvárosba, Balánbányára, ahol tanárként tevékenykedsz, jó ideje immár. A tanári katedra mögül milyennek látszik az irodalom, miként lehet láttatni is azt a diákság előtt? – Elvonultam. Később meg úgy alakult az életem, hogy most már nem igazán bánom a peremlétet. Ebben ott van az, hogy szeretem a szakmámat. Az utolsó előtti dolog, amire gondoltam volna Kolozsváron, a tanári pálya volt, az utolsó pedig, hogy szeretni fogom. A gyerekeket, csoportmunkát, szövegekkel való bíbelődést, tételszerkesztést, dolgozatjavítást. De ez történt. És igen, lehet láttatni, be lehet vinni a kortárs magyar irodalmat, Keményt, Vöröst és Lackfit az Apám kakasával, Jánk Karcsi Gombáskönyvét, sok mindent. Sci-fit. Krimit. Meg lehet beszélni. Én tanítottam Chandlert egy eléggé visszafogott osztályban, és nagyon bejött. Persze vannak árnyoldalak. Amikor a pulpitusról hülyének néznek. De hát ez másutt, más szakmában is így van.
– A körülbelül féltucatnyi igen ismert példát leszámítva, akik a politikum felső rétegeit is megjárták, járják, mégiscsak ritka, hogy egy lírikus városi tanácsosnak jelöltesse magát. A szivarfüstbe burkolózó Vermesser Leventében mindig is ott volt ez a közéleti szerepvállalásra való fogékonyság? – Hát az a szivarfüstös nyilván Mikszáth volt, ő meg a magyar irodalom Szuperligájában játszott, én csak a tartományi bajnokságban, bár itt is lehet néha jókat alakítani. A közéleti szerepvállalásról pedig tudjuk, mit jelent egy kis bányászvároskában, egy szórványtelepülésen, ahol mindenkire szükség van, gyakran előfordul, hogy több területen próbálunk hasznosak lenni. Nemcsak tanár vagy, hanem eseményszervező, a sakkcsapat tagja, esetleg önkormányzati képviselő – ebben tényleg ennyi rejlett, semmi több. Azért mégsem lett belőlem titkos tanácsos, erős volt abban az évben a konkurencia.
– Olyan kérdéseket teszünk fel minduntalan, amire már tudjuk, sejtjük a választ, no de nálad miért van ez a lassú, látszólag peremvidéki kóborlás a szavak, a hagyományok körül, miért, hogy az eddig megjelent egyetlen kötetedben a zsoltáros hangvételtől az AC/DC-ig, a folyamatos világégégekre való reflektálástól a népiesen egyszerű és mindeközben szerelmetes dallamig annyi minden megfér úgy, hogy mindeközben, mégis csak egyetlen hang van? – Mert ez a hangom, egy folyamatosan utazó szentimentális ember hangja. Aki nemcsak Pétervárra utazott el anno (a kölcsönöket végül nagy keservesen visszafizettük), vagy a görög szigetekre később, de akit egy báránysült illata, a Giorgios Dalaras hangja, egy jó verssor állandóan utazásokra késztet, újabban már csak idebent a szívben. De meglehet, ez éppúgy elég.
– A következő kérdés, mert ha valaki, te folyamatosan kacérkodsz az elhallgatással avagy a meg nem szólalással – ezt a régebben írt mondatodat, ugyancsak a kötetből: „A szó halála nem halál, csupán egy igazabb újraköltés”, mostanság miként vinnéd tovább? – Fiatalon elég könnyű a szó haláláról írni, valószínűleg öregkorban is. A kettő között mostanában inkább az foglalkoztat, lehetséges-e a szó újraéledése.
– Legutóbbi egy helyen tartózkodásunk alkalmával, amikor Kalotaszentkirályon húzták a zenészek a régi nótákat, és rázendítettünk mi magunk is, az az érzésem támadt, hogy a szó és az ember, a dal és a dallam együtt létezhet most is, a 21. század második évtizedének vége felé is. Szerinted így van? Ha igen, miért, ha nem, miért nem? – Én mindig reménykedtem abban, hogy szavakkal és dallamokkal gazdagabb lesz a világ, így neveltek. A kérdéseid nyomán eszembe jut egy másik történet, úgy érzem, el kell mondanom. Harmadéven felmentünk Balássy Csabával a K. Jakab Antal lakására, interjút készíteni a már említett Éber című egyetemi lap számára. Az életéről faggattuk, arról, mit olvas, miért lett neki fontos a matematika, kik a barátai. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg rádöbbentünk, hogy folyamatosan beszél a mindenki által rendkívül szűkszavúnak ismert kritikus, mi meg csak hallgatjuk őt. Az emberi tartásról beszélt, arról, miért nem tudja a gonosz megrontani a zenét. És a végén, tényleg búcsúzás előtt, a költészetről.
Azt hiszem, a líra az maga a szabadság – mondta K. Jakab Antal. És ott, a panellakásban, megértettünk akkor valamit annak a mondatnak a hirtelen felnyíló erejéből, valamit, ami azóta sem hagy minket nyugodni.

Vermesser Levente 1969-ben született Csíkszeredában. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végezte, magyar–néprajz szakon, 1996-ban. A ’90-es években tagja az Éber csoportosulásnak. Jelenleg Csíkszeredában él és Balánbányán tanít. Verseskötete a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál jelent meg, 2006-ban, Az egyensúly ígérete címmel. 2007-ben Látó-nívódíjban részesült.