„Azon gondolkodtam: nyakunkon a harmadik világháború és én még a másodikat nem írtam meg.”

A hegyen innen és túl, otthontalanságok és otthonosságok, turbinák és két majdnem világsztár. Bemutatták Vida Gábor legújabb, Senkiháza – Erdélyi lektűr című regényét a 9. Csíkszeredai Könyvvásáron.

A 2023-ban megjelent kötet nem csupán címében és tartalmában, de annak apropóján születő beszélgetésben is tudott meglepetéseket okozni. Ahogy Vida Gábor regénye bár a lektűr címszóval él, de túlmutat annak keretén, úgy a beszélgetés is valahogy túlmutatott önmagán és együttgondolkodásra invitálta a hallgatóságot. A könyvvásárra érkezőknek már a nap kétharmadára akadt egy jó adag tömör felvetés, reflektálnivaló, de azok sem maradtak útravaló nélkül, akik a standok árnyékában hallgatták a beszűrődő eszmefuttatásokat. A szerzővel Vermesser Levente beszélgetett, és bár elmondásuk szerint legmélyebb sajnálatukra egyikük sem valódi világsztár, a közönség figyelmét és megbecsülését profikat meghazudtoló módon sikerült kiérdemelniük és fenntartaniuk.

Vermesser Leventét első körben a regény keletkezésének körülményei és az alapötlet érdekelte. A szerző az első és második világháborús érdekeltségéről mesélt, kilencvenes években játszódó történettel tűzdelve azt. Aztán hirtelen Bukarest utcáin találta magát a hallgatóság, ahol Vermesser arra a kérdésre kereste a választ, hogy a királyi Románia időszakában vajon mit jelentett az akkori magyaroknak Bukarest. Az 1848-tól jelentősen fellendülő emigrációban számos cseléd, mesterember és erdélyi fiatal vándorolt a fővárosba megélhetés szempontjából – tudtuk meg Vidától. És mindebben az volt az érdekes, hogy a transznacionalista városban nem volt rosszabb sorsuk a magyaroknak, mint más nemzetiségű ország lakóinak. Sőt, igen jó pénzkereseti centrumként szolgált a főváros. (Sajnos a zsidó közösség nem volt ilyen kiváltságos helyzetben.)

‍

‍

A főhős, jobban mondva központi figura, aki a maga ellentmondásosságában is izgalommal nyomon követhető ember, akiről már előzőleg elhangzott, hogy olyan ember, akinek a papírjai rendben vannak, de a lelke nincs, az a szereplő, aki kicsit mindenütt otthon van és mégsem – és ez talán sokunk számára ismerős érzés lehet. Kalagor Máté otthonlétével és fonák helyzetével folytatódott tehát a beszélgetés. Vermesser meg is jegyezte, hogy kicsit illik rá ez a mondás, hogy Román, de rendes ember..., vagy ahogy román testvéreink mondják: Ungur, dar e de treaba... A szerző elárulta, hősét Morva Rezső mesterember alakjáról mintázta, aki bejárta Európát és az első világháború előtti korszakban nagyon sok műszaki könyvet írt. Arra a kérdésre pedig, hogy ütközött-e a könyv írása során nehézségbe, volt-e krízise, amin nem gondolta volna, hogy át tud lépni, azt válaszolta a szerző, hogy ő elsősorban nem a környezet, az erdélyi település megalkotásában látott kihívást, hanem az emberek és korkép pontos, helytörténetileg is cáfolhatatlan megrajzolásában szeretett volna minél inkább elmélyülni. Ebbe aztán járvány, haláleset és a szomszédos háború is beleszólt, de végtére is megszületett a mű. Az kétségkívül rémisztő volt számára, hogy azok az orosz szavak, fegyvernevek, melyekkel dolgozott, azok naponta a híradóban is elhangoztak.

Ezután szó esett még pogromról, állami szemhunyásokról és érthetetlen intézkedésekről, elbeszélői problémákról és ezek megfogalmazási lehetőségeiről. Vida Gábor elárulta, miért regényírói kincsesbánya a sajtó, s hogy nem lehet olyan marhaságot kitalálni, ami ne volna már sajtóhír. Hősei is azt mondják el, amit a korabeli sajtóban lehetett olvasni, és ez sokkal hihetőbb az ők, mint az elbeszélő szájából.

Vermesser szerint a főhős életében is fontos szerepet játszó nők ebben a regényben is, akár a való életben, kevésbé roppannak össze a súlyok alatt. Mondhatni ők tartják össze a világot, így végképp rokonszenvesnek hat ez a mozgatóerő. Vida szerint az a nő, aki viszi a hátán tulajdonképp az egész családot, az első világháború nyomán bukkant fel, de a nők a férfiaktól átvett és magukra vállalt terhek elvégzésétől nem lettek boldogabbak. Sőt, az ötvenes évek után bekövetkezett szerepcsere egyik félnek sem jó. (Jól példázzák ezt Visky András vagy Tompa Andrea írásai.)

Lezárásként a szerző egy levéltározós élménybe avatta be hallgatóit, amikor valami más után kutatva ráakadt egy dossziéra, melyben egy Ganz-turbina megvásárlását tárgyalják. Elcsodálkozott, hogy egy kis közösség, mint Nyárádszereda, mennyit küzd azért, hogy villanyáramhoz jusson az 1925-ös években. Aztán ebből bontotta ki azt az emlékét is, mikor a Magyar Elektrotechnikai múzeumlátogatásakor egy idős fizikatanár az ő bölcsész figyelmét is lekötve egy rögtönzött fizikaórát tartott, és ez még úgy is értékes volt, hogy a keresett vízturbinát akkor nem lelte meg a múzeumban. Végül azt is megtudtuk, hogy Vida valójában pénzt spórol a kíváncsiságával, hiszen nem kell kutatócsapatot fogadni az információk begyűjtésére, viszont katonai és fegyverzetszakértője segítségére bármikor számíthat, sőt szívesen kér segítséget szakemberektől, és valahogy így áll össze egy olyan egész, amit most a kezünkben tarthatunk.

‍