.svg)
Bach Máté munkája.
– Nem kellett volna Nagy-Magyarországnak nevezni, mondtam, hogy ez rossz ómen! – tördelte kezét Grünwald Nándor.
Megrendülve figyelte a több tíz méteren megrongált határkerítést, és különösen aggodalmas pillantásokat vetett a főbejárat jobb oldalát általában igencsak, immár azonban kevésbé méltóságteljesen őrző oroszlán – amely egyébként a Lánchídnál találhatónak a pontos mása! – letört orrára, jobban mondva, a letört orr helyén tátongó kráterre.
– Ez hadüzenet? – töprengett a hajlott hátú Jakabfalvi Jakab. – Kinek lehetnek területfoglalási szándékai?
– Ha nem lehet egy héten belül kijavítani, tüntessék el innen ezt a tepsiképű állatot! – adta az utasítást csípőre tett kézzel s vélhetőleg feldúlt arccal Arnóti Benedek. – Nem röhögtethetjük magunkat a megnyitón. Különben is, miért nincsenek még bekötve a kamerák? Meg se tudjuk nézni, ki tette – méltatlankodott tovább.
– Kinek, kinek? Hát a pizzaképűeknek! – lépett Grünwald Jakabfalvihoz, jobbnak látván elkerülni Arnótit, míg haragos. – Újvelencei Köztársaság, ilyen névvel csakis hódítani akarhatnak.
– Már megint rosszul választottunk szomszédokat! – csóválta fejét Jakabfalvi.
– Mondtam már az elején, hogy valami bamba, folyton beszívott népség mellé kellene telepedni, nem hódítók tőszomszédságába.
– Mondtad, Nándi, mondtad, mert te nem országot, hanem drogkartellt akartál alapítani – vetette oda Arnóti már nyugodtabban, majd az indulást sürgette, nehogy elkéssenek.
A kormányülésre igyekeztek, s habár a kormányt ők hárman alkották, tehát nem késhették le az ülést, ragaszkodtak a pontossághoz. A bozontos, összenőtt szemöldökű, és ettől kissé vademberes, goromba külsejű Grünwald Nándor, akit mélységesen bántott a megjelenése és lelki világa közti disszonancia, azonban túlságosan férfiatlannak tartotta, hogy szemöldökcsipesszel teremtsen összhangot, mezőgazdasági miniszter és kommunikációért felelős államtitkár volt egyszemélyben. Az agg Jakabfalvi Jakab, akinek bölcsessége és tapasztaltsága okán még időskori paranoiája fölött is szemet hunytak a kormánytagok, pénz-, kül- és belügyminiszteri teendőket látott el. Arnóti Benedek Nagy-Magyarország miniszterelnöke volt. Tisztségeiken túl ők alkották az ország lakosságának háromnegyedét.
Aznapi ülésük fő témája az egy hét múlva kezdődő, kétezerötvennyolcas Téli Olimpia volt, melynek büszke házigazdáiként az utolsó simításokat végezték. Már-már beteges figyelemmel ellenőrizték a hokipálya jegének karbantartását, annak állapotáról napi jelentést kértek, ugyanis ennek kiváló minősége volt a rendezési jog elnyerésének fő oka. E körülmény azért esett különösen nagy súllyal latba, mivel ezen az olimpián a jégkorong volt az egyedüli sportág. Azonban más tekintetben sem volt szokványos a kétezerötvennyolcas esemény, országok helyett ugyanis kontinensek vetélkedtek egymással.
Az olimpia rendhagyó jellegének, akárcsak a kezdetlegesnek és időnként kaotikusnak mondható társadalmi rétegződésnek oka az össznépesség alacsony számában és a civilizáció fiatal voltában volt keresendő, ember ugyanis csupán huszonöt esztendővel korábban tette lábát a Marsra, s a népességszám azóta is csak a százhetvenet érte el.
Kétezerharminchármat írtunk, mikor Bas Lansdorp egy évtizednyi totojázás és szavahihetőségének totális eljátszása után végül mégis útjára indította a Mars kolonizációját célzó Mars One projektjét, egész pontosan az első űrhajót, melyen a tervezettnél több, tizenkét ember utazott visszajegy nélkül a vörös bolygóra. Mindez akkoriban csodával határos teljesítménynek tűnt, előtte ugyanis sokszor és sokféle okból tűnt már veszettnek az ügy. A legkilátástalanabbnak a helyzet, Lansdorp számára legalábbis, kétezertizenkilencben tűnt, január tizenötödikén ugyanis a svájci Baselben csődeljárás indult a Mars One Ventures, a projekt anyagi hátterét részben biztosító cég ellen. Ez a közvéleményt aligha sokkolta, csupán néhány hírportálra szivárgott be a hír, amelyet amúgy is teljes érdektelenség fogadott, addigra ugyanis független szakemberek teljesen elhiteltelenítették a tervet. Lansdorp azonban véghezvitte a lehetetlent: talált új befektetőt, és az addig legfőbb kritikusoknak számító MIT, a Massachusetts Institute of Technology munkatársaival együttműködve, sikerült megoldást találni olyan technikai problémákra, mint például a növénytermesztésből származó oxigéntöbblet elvezetése, így kétezer-harmincháromra minden készen állt az első telepesek elindítására. Fél évvel később pedig először emelhette ember meghatottságtól párás tekintetét a Mars drapp egére.
Az azóta eltelt huszonöt esztendőben, a lakosság növekedésének okán, mely növekedés csupán az újabb telepesek érkezésének volt köszönhető, a Marson a születések száma ugyanis nulla volt, a kezdeti kolónia országokra bomlott, mondhatni földi utódállamok alakultak, melyek képzeletbeli kontinenseken jöttek létre, hiszen nem voltak földrészeket elválasztó óceánok. A magyarok között egyébként komoly vita alakult ki a nyelvújítás szükségességéről, hiszen a haladó szellemű Arnóti szerint a földrész, földműves, földhözragadt szavak egy új bolygón túlhaladottnak számítanak, s ezekben a földet a mars előtaggal kellene helyettesíteni, példának pedig az angolokat hozta, akik az earthquake, vagyis földrengés szót késlekedés nélkül változtatták marsquake-re. A többség azonban nyelvi szempontból rugalmatlannak bizonyult, így a nyelvújítást elodázták egy időre.
A képzeletbeli kontinenseken tehát országok alakultak, földi léptékben mérve golfpályányi méretűek. Nagy-Magyarország sem foglalt el egy kissebecske nemesi birtoknál nagyobb területet Európa kissé összezavarodott térképén. Alakultak egészen új államok is, mint például a lakosság számát tekintve legkisebb, egyfős Katalónia, és új szomszédságok is létrejöttek, Újanglia például a Német Szövetségi Demokratikus Köztársaság mellé került. Nagy-Magyarország síkságon terült el, hiszen bár a bölcs Jakabfalvi stratégiai szempontból az ország hegyre történő kijelölését tartotta kívánatosnak, s amellett kampányolt, végül ezt népszavazáson elvetették. Így történt, hogy azon a reggelen Arnótiék nem a magyar dombvidéken, hanem a magyar pusztán kocsikáztak a kormánypalota irányába, hogy elkezdhessék az ülést.
Mindeközben Giovanni Mazza, az Újvelencei Köztársaság fenegyerek hírében álló államfője éppen ébredezett, s megemelni próbálta kegyetlenül hasogató fejét. Amint gondolatai annyira kitisztultak, hogy felfogta irdatlan fejfájásának okát, hatalmas mosoly terült szét borostás képén.
– Marco, te zseni! – motyogta ellágyultan. – Sikerült!
Marco Fontana a földön fekve, az államfő szavait meg sem hallva hortyogott tovább, Mazza boldogságát azonban cseppet sem zavarta meg a tiszteletlen viselkedés. Örömének oka egy hatalmas tudományos és technológiai megvalósítás volt, amelyről előző nap értesült, s amely, úgy gondolta, Újvelencét a világgazdaság élére repítheti: a bor feltalálása. Mazza legalábbis ezzel a nem egészen találó kifejezéssel illete a jeles eseményt.
Szőlőtermesztés nem folyt a Marson, néhány egyszerű és logikus oknál fogva. Egyrészt, a szőlő hatalmas vízigényű növény, termesztése szinte kivitelezhetetlen olyan helyen, ahol a vízzel spórolni kell. Volt azonban egy másik, ennél kevésbé gyakorlatias magyarázat is. Mivel Bas Lansdorp szépreményű terve nemcsak a Mars kolonizációja, hanem ott a világbéke és az ideális társadalom megteremtése is volt, ezért minden ehhez szükséges óvintézkedést meghoztak. Egyebek mellett sorozatos pszichológiai tesztekkel próbálták kiszűrni a zsarnokoskodásra hajlamos jellemeket, és úgy határoztak, a Marson alkoholtilalom lesz, ugyanis annak változó megítélése a különböző kultúrákban sok konfliktushoz vezetne, s mivel az emberekben erős berögződés él a szőlő gyalázatos módon történő felhasználására, a borkészítésre, úgy döntöttek, szőlőtőke nem mehet a Marsra.
Mivel a leendő marslakók maguk is céljuknak tekintették a világbékét, így nem volt nehéz meggyőzni őket a döntés helyességéről, néhány évnyi absztinencia után azonban sokan arra jutottak, hogy nem élet az élet egy-egy pohár – csupán időnként, és akkor is mértékkel elkortyolgatott – testes cabernet sauvignon vagy bársonyosan könnyed kadarka nélkül. Ekkor titkos kísérletezésbe kezdtek az olaszok mellett a franciák és a dél-afrikaiak is, hogy kémiai úton állítsanak elő bort. Az alkohol előállítása természetesen nem volt nehéz feladat, azonban a borok jellegzetes ízét adó tanninok és szerves savak, valamint a testességért felelős glicerin előállítása, és a megfelelő arányok megtalálása, hogy a végeredmény ne olcsó tablettás borra emlékeztessen, kemény diónak bizonyult.
Marco Fontana vegyészmérnök, akit Mazza szíve mélyén, három és fél dioptriás szemüvegének eltörése óta már-már komikussá vált esetlensége okán kissé megvetett, s csupán sűrű, szelidítetlenül göndörödő fürtjeiért irigyelt, mivel ő maga irtózatosan kopaszodott, s ezért kénytelen volt borotválni fejét, szóval ez a Marco Fontana sokévi kísérletezéseinek eredményét mutatta be előző nap: egy-egy üveg Pinot Noir, Merlot és Cabernet Franc formájában. Mivel munkája a vártnál is jobb eredményt hozott, Mazza bizonyos volt benne, hogy Újvelence hamarosan bornagyhatalommá lép elő, megelőzve a Földön e téren legyőzhetetlen franciákat.
Míg Mazza nagyratörő terveit szövögette, Fontana és Lorenzo Mancini, Újvelence hatalmas, már-már ejtőernyőzésre is alkalmas fülekkel megáldott gazdasági és egészségügyi minisztere is ébredezni kezdett. Rajta is a Mazzaéhoz hasonló örömhullám söpört végig, amint eszébe jutottak az előző este eseményei, annál is inkább, mivel Európában egyetlen orvos praktizált, s az olaszoknak eddig számottevő gazdasági tevékenysége nem volt, tehát egészen idáig úgy érezte, csupán látszattisztségeket osztottak rá, s ez sértette becsvágyó, azonban álságos dolgokra érzékeny lelkét. Most azonban érezte, az ő ideje is eljött, hisz a siker nemcsak a bor minőségén, hanem az ő feltartóztathatatlan lobbizásán is múlik majd.
– Micsoda este, micsoda bor! – ült ki diadalmas mosoly Giovanni Mazza arcára, amint a többiekre nézett.
Nevetgélve idézték fel az előző estét, már amennyire emlékeztek belőle. Hirtelen harsogó nevetés tört ki Marcóból.
– Az orr! – hahotázott. – Emlékeztek? Letörött, mikor Giovanni az oroszlánon lovagolt.
– És a kerítés! – csorgott Lorenzo Mancini könnye. – Úgy kiterült, mint a lepényhal, mikor nekihajtottunk a motorral.
– Hogy mondtad? – sápadt el Mazza.
– Kidöntöttük a határkerítést – ült fel Lorenzo döbbenten.
– Én ilyesmire nem emlékszem – motyogta szaggatottan Fontana.
Bambán bámultak maguk elé, homályos emlékeik közt igyekeztek kutatni, majd összenéztek, egyre riadtabban vizslatták egymás tekintetét.
– Ez… – mondta reszkető hangon Mancini.
– Az – bólogatott Fontana holtra váltan.
Ismét csend lett, percekig hallgattak.
– Aki a világbéke megsértésére irányuló tettet követ el, fővesztéssel büntetendő – mormolta gépiesen Mazza a Marsi Büntető Törvénykönyv száznegyvenhármas cikkelyét, melynek összeállításánál maga is részt vett.
Ajtónyílást hallottak.
– Mi ez a bűz? És miért hagytátok ki a ma reggeli kormányülést? – toppant be felbőszülve Federica Conti, a tekintélyes korú és fellépésű újvelencei külügyminiszter, és megütközve nézett végig a fetrengő társaságon.
Ezalatt a magyar kormánypalotában, amely valójában Jakabfalvi Jakab egyébként jurtára emlékeztető házának a nagyszobája volt, keményen dolgoztak a kormánytagok. Előbb a sürgős teendőket vitatták meg. Mivel felvételek híján gyanúsítottjaik sem voltak, úgy döntöttek, ha újabb támadás nem éri őket, nem fordulnak felsőbb szervekhez a rongálás ügyében, a kerítést pedig maguk fogják kijavítani a délután folyamán. Mivel Jakabfalvi úgy érezte, nőtt az ország fenyegetettsége, az őrségállítás kérdése is felmerült, Grünwald azonban úgy vélte, ennek kivitelezése fizikailag túlságosan megterhelő lenne az ország lakosságára, legfeljebb zsoldosok végezhetnék, világbéke idején azonban nincsenek zsoldosok, így az ötletet elvetették. Arról viszont elfogadtak egy határozatot, hogy naponta fogják ellenőrizni a kerítés állapotát annak teljes hosszában.
Ezek után áttértek az Olimpiával kapcsolatos napirendi pontokra. Éppen a hokipálya jegének minőségéről szóló jelentést böngészték, közben a megnyitóról írt ötnyelvű sajtóközlemény ellenőrzését végezte a számítógép. Egyszerre fülsértő sípolás zavarta meg munkájukat.
– Már megint az a kibaszott intolerancia-detektor! – horkant fel Grünwald Nándor, s unottan csoszogott a számítógéphez.
Hogy ilyen otromba kifejezés hogyan hagyhatta el a kommunikációért felelős államtitkár száját, annak története kétezerharmincban kezdődik. Akkoriban ugyanis már körvonalazódni látszott a Mars kolonizációjának végleges terve, az Európai Únió körvonalai azonban egyre bizonytalanabbnak tűntek fel. Ennek oka a társadalom egyre hangsúlyosabb polarizációja volt, ami a közbeszéd uszító, indulatokat gerjesztő hangnemén is meglátszott, illetve annak eredménye is volt. Mivel Lansdorp célja a Marson a világbéke és az ideális társadalom létrehozása volt, szakértői véleményekre hallgatva úgy döntött, ehhez elengedhetetlen az intolerancia-detektor és -inaktivátor használata.
Intolerancia-detektorral láttak el minden számítógépet, mely az írott szövegek hangnemét volt hivatott szabályozni, ennél azonban jóval nagyobb előrelépésnek számított, hogy intolerancia-detektort és -inaktivátort ültettek be a leendő telepesekbe mikrochipek formájában. Az egyiket, a detektort, a bal homloklebeny Wernicke-területnek nevezett beszédközpontjába helyezték el, az ott futó elektromos impulzusok dekódolása volt a feladata, a másikat, az inaktivátort a hangszalagoknál, hogy a detektor jelzése esetén azok működését meggátolja. Mivel a fejlesztésére viszonylag kevés idő állt rendelkezésre, így a beültetésre kerülő ID 2.0 kezdetleges szerkezet volt, csupán a szitokszavak kiszűrésére volt alkalmas, azonban így is egyöntetű lelkesedéssel fogadták.
A leendő marslakók első megingása a szerkezettel kapcsolatban a féléves út során történt, ugyanis ilyen hosszú időn át összezárva néha jól esett volna cifrázva adni hangot véleményüknek, az érkezés eufóriája azonban feledtette velük a kellemetlenségeket. Egy sajnálatos balesetnek köszönhetően azonban néhány évvel később ismét terítékre került a kérdés. Egy temperamentumos chilei hölgy nem kevésbé forróvérű mexikói férjével veszekedett volna, ha a szerkezet nem gátolja meg őket ebben, az üvöltözés helyetti néma tátogás azonban annyira feldühítette őket, hogy tárgyak dobálásához folyamodtak, és a hölgy akkora lendülettel repített férje irányába egy szendvicssütőt, hogy betörte vele az ablakot, s mindketten megfulladtak.
Egészen addig az ID használatának helyességét megkérdőjelező gondolatoknak senki nem mert hangot adni, az eset viszont megnyitotta az utat egy nyíltabb diskurzus előtt. Egy nemzetközi, ámbár szűk mintán végzett kutatás – bár ezen kijelentés heves vihart kavart a nemzetközi közösségben, egyesek ugyanis azzal érveltek, hogy a Mars teljes népességének húsz százalékát (azaz harmincnégy embert) vizsgáló kutatás eredményei csakis helytállók lehetnek, mások szerint azonban a tudományt univerzális mértékkel kell mérni, és ilyen kis minta esetén igen magas a hibahatár – arra az eredményre jutott, hogy az ember mentális egészsége érdekében elengedhetetlen, hogy időnként alpári módon fejezze ki gondolatait, vagy legalábbis maga dönthesse el, hogy ezt megteszi-e. A kutatás ellenzői és pártolói közt végül konszenzus alakult ki, és arra a döntésre jutottak, hogy az intolerancia-inaktivátort kioperálják mindenkiből, aki ezt igényli. Csupán feltételezés, hogy azért határoztak így, hogy végre egymást is megfelelő hőfokú szavakkal küldhessék el melegebb éghajlatra.
Grünwald Nándor tehát a számítógéphez csoszogott, hogy szemügyre vegye a talált hibát.
– Ez a helyesírás lesz – vetette oda Arnóti, miközben a jelentést bújta.
– Az – állapította meg Grünwald. – Die Olympiade. Ezzel mi baja? – húzta fel jobb oldali szemöldökét, mely össze volt nőve a bal oldalival, így mozdulata folytán együtt a Balaton lágy hullámaira emlékeztettek.
– Das – mondta Jakabfalvi.
– Ó, hogy az a retkes mancsú, karósfuszulykát termesztő, harsogva fingó, rőtszakállú kobold vinné el a megújított német nyelvtant! – adott hangot Grünwald intolerancia-detektorhoz szokott módon elégedetlenségének, s dohogva javította ki a hibát.
A marsi német nyelv megújítására, egész pontosan annak semlegesítésére nemrégiben került sor, mivel a németek úgy gondolták, nyelvüknek tükröznie kell a nemi különbségek eltörlésében elért eredményeiket. Az angolok szerint viszont ez puszta képmutatás, valódi céljuk a nyelv egyszerűsítése, és ezáltal vonzóbbá tétele volt, ugyanis azt szeretnék, hogy a Marson a német világnyelv legyen.
– Barmok, barmok, barmok!
Ez volt az első reakciója a történtek hallatán Federica Conti miniszterasszonynak, aki húsz évvel korábban egy alkoholista férjet hagyott a Földön, és cseppet sem bánta döntését. Ahogy nézte őt Mazza, nem tudta nem felfedezni arcának azt a lószerű vonását, amelyet egyébként karakán személyisége és lehengerlő humora hamar feledtetett bárkivel, s majdnem elnevette magát, de aztán ismét eszébe jutott nyomorúságos helyzetük, és újból savanyúra vált ábrázata. A miniszterasszony kicsörtetett a konyhába, főzött egy mentateát, citromlevet facsart bele, és mindenkinek hozott egy-egy csészével.
– És ha nem derül ki, hogy ti voltatok? – ült le Giovannival szemben.
– Kamerák vannak mindenütt.
– Barmok! – dőlt hátra és nagyot kortyolt a teából.
– Kinyírnak minket a világbéke érdekében – mondta sírós hangon Mancini, lábai idegesen rugóztak, hatalmas fülkagylóit tűrögette.
– És éppen most – nyögte Marco.
Federica ránézett, gépiesen bólogatott, majd halvány mosoly suhant át arcán.
– Szedjétek össze magatokat! Lorenzo, a vésőt!
– Tessék? Minek? Mit akarsz? – értetlenkedett a másnapos társaság.
– Gyerünk! – felelte határozottan, és a férfiak bár ímmel-ámmal, de szedelőzködni kezdtek.
Másnap a magyarok a szokásosnál is korábban keltek, hogy még a reggeli ülés előtt végigjárhassák a kerítést. Elégedetten tapasztalták, hogy mindenütt sértetlen, s habár a sokat látott Jakabfalvi Jakab számára ez gyanús volt, és hadicselt sejtett a háttérben, a kormány kétharmada megnyugtatónak találta a helyzetet. A bejárathoz közeledve azonban valami furcsaság tűnt a szemükbe, azonban maguk sem tudták, hogy mi az. Közelebb érve felfedezték, hogy az oszlán, ahogy Arnóti nevezte magában az orratlan oroszlánt, nem ül, hanem áll, sőt, orra is van ismét. Egészen közelről szemlélve más, idegenek számára nem túl szembeötlő különcségei is feltűntek az állatnak, a hátán például két, a szobor színétől elütő árnyalatú csík húzódott. Arnóti Benedek töprengve simította végig a lábra állt oroszlán hátát, majd felkiáltott:
– Igazad volt, Nándi, az olaszok voltak! Ez egy velencei oroszlán, csak épp szárnyaszegett.
Ahogy Arnóti az oroszlán hátát veregette egyre dühösebben, hirtelen észrevett egy, a szájából nyelv helyett kilógó adathordozót. Álmélkodva forgatta.
– A hadüzenet? – kérdezte Jakabfalvi Jakab, egyszerre remélve és rettegve attól, hogy igaza lesz.
– Derítsük ki – javasolta higgadtságot színlelve Grünwald.
Nyomban a kormánypalotába hajtottak, miközben az olaszok az Újvelencei Köztársaságban rettegve lesték a híreket, hogy nem került-e nyilvánosságra szörnyű bűntettük. Az ülésterembe érve Jakabfalvi a számítógépre csatlakoztatta az adathordozót, görcsbe rándult gyomorral várták, hogy elébük táruljon tartalma. Három dokumentum volt rajta: egy bocsánatkérő levél, a bor titkos receptje, és egy újabb levél, melyben az olaszok lemondanak a szabadalomról. Arnótiék hosszas és gondterhelt fontolgatás után úgy döntöttek, elfogadják a bocsánatkérést és a fájdalomdíjat.
Így történt, hogy a Marson Nagy-Magyarország bornagyhatalommá vált, s az is csak néhány szemfüles újságírónak tűnt fel a Téli Olimpia megnyitóján, hogy az ország bejáratánál egyik oroszlán fekszik, másik pedig áll, ennek oka azonban számukra örök rejtély maradt.
Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti karán végzett 2014-ben, majd ugyanott szakosodott klinikai gyógyszerészetre. Jelenleg Kézdivásárhelyen él.
