„az örök száguldásban érkezésig”

A Szentes Zágon kitűnő, tőle megszokott színvonalú borítójával megjelent új verseskötete még azoknak is jóleső meglepetés, akik a kezdettől fogva kísérik megkülönböztetett figyelemmel Farkas Wellmann Éva nem túlságosan gyakran, ám mindig időben megszólaló líráját. Eddig is a biztos mesterségbeli tudással, az egyszerű sorokban is a formának elkötelezettségében alkotó költő a legnemesebb (erdélyi) hagyományok örökösének bizonyult. Anélkül, hogy az erdélyiséget néhány külsőre szűkítő elvárásoknak a legcsekélyebb mértékben is eleget tett volna. A szonettekhez, általában a kötött formákhoz, a jambusokhoz való szigorú ragaszkodás mellett félreismerhetetlenül csendítette meg a sokféle érzés és néhány gondolat számára igen alkalmasnak bizonyuló verset, amelyet visszafogott személyessége és határozott szerkesztettsége különböztetett meg pályatársaiétól.
Az új kötet, leginkább talán az első versciklusra érvényes ez, úgy lép tovább, hogy finoman, de téveszthetetlenül jelzi egy új pályaszakasz első lépéseit, azokat az elmozdulásokat, amelyek a tökéletesnek ható kidolgozottságnak nem ellenében, hanem annak differenciálására törekvő és nagy tudatossággal a gondolatiság irányába előre hatoló versekben érhetők tetten. Ennek egyfelől a formai változatok a visszaigazolói, ezek a líraiság gazdag rétegzettségéről hoznak hírt, másfelől viszont a tematika tetemes sokszorozódásáról, amelyek a formaváltozatokkal kölcsönhatásban újabb és újabb vers/líratípusok révén vetik föl az önmagára visszavonatkoztatott költőiség sokféle lehetőségét a versszemélyiség létrehozódásának folyamatában.
A nyitó vers a Shakespeare-szonettet vonja be a 21. század versvilágába, az egyik cikluszáró, tehát igen fontos pozícióban olvasható a vers, az Inferno viszont dantei sorokat transzformál és transzponál, átalakít és egy másik hangnemben szólaltat meg, és mindezt azért, hogy a költőszemélyiség önmagával, az anyaggal, a formával, de az idővel és térrel megkezdett, a költői cél elérése érdekében folytatott, nem szűnő küzdelmet a lehetségességig szemlélhetővé/szemléletessé tegye. Kivált az utóbb említett vers, mivel utolsó sorából vétetett a kötetcím, mely egyként vonatkozik a meg- és újjáélt múlt megjelenítésének lehetőségére és ama önreflexív költői magatartásra, melynek önszerveződéséhez tartozik: „hogy gyökerek után tapogat a kéz”, de az is, hogy „egy hétszáz éves mesében keres/fogódzót, mondatot, írásjelet/valamit, ami nem didaktikus”… hogy aztán a második versszak (ha lehet) magasabb szinten fogja össze a versbeli/vers általi személyiség és vers összefüggéseit: „a lejárt vétkek sorban falat állnak/megbontják a rutint is, mint a rímet” (hozzátenném, hogy ez az egyetlen írásjel a versben, az alliteráló szavak, a költői cselekvést gátló és alakító tényezői közé ékelődve). A vers záró sora pedig: „magaddá rendeződni kezd a káosz”; az elkészült versre, mint a káoszból a rend felé tartó folyamatra ugyanúgy utal, mint az „Inferno” (természetesen a jelen rekvizítumai szerint alakuló) zűrzavarából a vers rendje felé irányuló líraiság megszemélyesítődéseként színre lépő személyiség kiemelkedésére a szöveguniverzumból.
A múlt művészetéből a sajáttá birtokolt versformák közül érdemes (a kötet hátlapjára kiemelt szakaszon túl) a Túlhajszolt lelkek balladájára vetni egy futó pillantást. Nem pusztán azért, bár azért is, hogy a villoni ballada hibátlan vonalvezetését említsem, vagy azt, hogy az érkezésigre az ajánlást is ideértve minden versszakban kiváló rímeket találunk, hanem azért, mivel a harmónia-diszharmónia, a rímek által születő dallam és a zajzene, a közelítés és a késedelmesség ellentétpárjait feloldhatatlanságával állítja színre, az „örök száguldásba érkezésig” zaklatott ritmikájával érzékeltesse a kinn és benn között feloldhatatlan, bár tudatosított, ezért megnevezhető feszültséget.
Ami a formai változatosságot illeti, népdalszerű strófákat, szapphói versszakban komponált verset, szabadverset, stanzát stb. tartalmaz a kötet, anélkül, hogy a kísérletezés fáradalma érezhető volna. S noha a népdalimitáció eljátszik a naivitás adta lehetőséggel, csattanója figyelmeztet, hogy a tét nem oly egyszerű-átlátható: „felföldi szél havat hoz, havat hoz,/visszamennék magamhoz, magamhoz.” A felezős hatosba szervezés épp oly biztonságos tudásról árulkodik, mint a felezős tizenkettesé, az előbbi „népiesség”-ét azonban a közbevetés kibillenti: „pásztázza lelkemet,/ jó, ez most túlzás volt” (Melyben szerelmét hívja); a Szaggatott vonal ezt a játékot ekképpen variálja: „Nekem nyolc álló évig így maradtál,/friss kőnyomat. (Na jó, ezt nem veszem be).” A Becsukok most szinte prózaian indul: „Becsukok most egy ablakot”, az én-te viszonyra a kinn-benn párhuzamot hozza, hogy végkicsengésként az énre záruló világ váljék hangsúlyossá („Reám csukódik minden ablak”). Még egy apró megjegyzés: a csend rímhívóra a kicseng felel, így a csend hangot kap, a kicseng elhalkul, egymást erősítve – elcsendesítve.
Az Örökségek ciklus első megközelítésben az unitárius hagyományt idézi: Unus est Deus (Jókai szavával: Egy az Isten), Dávid Ferenc szólal meg egy versben, majd egy lírikusi szemmel meglátott, fölidézett Tamási Áron-rajzot kapunk, nem utolsósorban emlékidézőt az 1989-es esztendő szorongásairól. Ezek a szabadversek nem közelítenek az epika felé, noha történetszilánkok rejtőznek bennük, hanem az egymás mellé, igencsak megfontoltan rakott emléktöredékek kívánkoznak egy látszólag kevésbé kötött alakzatba, hogy aztán az ebben a ciklusban lelhető Otthon a dadogásban népdalokat ütköztessen a nyelvsorokon töprengő aggodalmaival, groteszk zárásként latin nyelvű mondatot illesztvén befejezésül, mely a nyelvben élés mellett tesz hitet. Távoli asszociációként: a dadogás „retorikáját” Vida Gábor egészen másképp írta regénybe, a különbözések azonban nemcsak a műfaj természetéből következnek.
A verskötet sokrétűségét tanúsítja a Parancsolatok ciklus, amely a kőtáblára vésett igék parafrázisait adja – tíz versben. Nem értelmezi a tíz parancsolatot, hanem egy felsőbb instanciát képviselő beszélővel fűz hozzá (még csak nem is kommentárokat, hanem) asszociációkat. Itt fenyegetne leginkább az, amit a kötet elkerülne, a didaxis veszélye, ám azáltal, hogy egy meg nem nevezett, mivel bizonyára megnevezhetetlen valaki szól valaki(k)hez, személyessé, megéltté válik, megéltté formálódik az, ami messze nem pusztán erkölcsi parancs, hanem inkább megértendő szó (Ige).
A kötet Adatmentések ciklusa a játékosságba játssza át az eredetileg személynek szóló, mert személynek ajánlott, az első megközelítésben talán kevésbé igényesnek tetsző lírai darabokat. Hadd emeljem ki a Verskényszer címűt, a Markó Béla egykori kettős tevékenységére utaló virtuóz verset, amely a könnyed forma ellenére egy életrend lírai „anató­miá”-­jával kínál meg, s még a rossz porszívó szerelőhöz vitelének „kényszerét” is a verssé lett létezésbe futtatja ki. Ebben a ciklusban kaptak helyet, korántsem az üres oldalak kitöltése érdekében kerültek ide, a feladatul vállalt, „alkalmatosságok”-ra szerzett versek, amelyek Petőfi és Ady élete egy-egy epizódját felidézve keresik a megidézésre megfelelő formát vagy előre megadott sorokat egészítenek ki verssé. Amellett, hogy efféle játék a magyar irodalom hagyománya (József Attila), a költői ötletesség próbája is.
A Tüskék egy részét akár lírai „szösszenetek”-nek lehetne minősíteni, a néhány sor erősen koncentrált beszédet igényel, a tömörítés maga a vers, melynek beszéde epigrammatikus, de minősíthetném lírai aforizmának, az „egyperces lírájá”-nak is. A kötet végére helyezett Majd ők megmondják (két tizenkét soros versszak) újra én-te (világ-te?) viszonyt vázol föl, a szólás felelősségével „ők”-et bízva meg, nem titkolva, hogy a te (a lírai te) létezése, létezhetősége verstárgyra ugyan méltó, értelmezése/értelemadása azonban az „ők”-re hárul.
Csak margóra írt jegyzetekre telt, jóllehet a verskötet terjedelmes elemzésre szolgálna rá. Ismételve: jelentős költői teljesítmény Farkas Wellmann Éva kötete, amely feltétlen elismerést érdemel, s amely számomra nem kevésbé jelentős eseménnyé vált.

Farkas Wellmann Éva: Magaddá rendeződni. KMTG, Budapest, 2020.