Az öngyilkosok hídja: a Trója híd (Részletek A prágai hidak könyvéből)

Nezval fentebb idézett önéletrajzából (Z mého života) az is kiderül, hogy a Legionáriusok hídján

látott öngyilkos jelenésével, az Edison megírásával lezáruló korai frusztrált időszak nagyrészt a zenész Jiří Svobodával való megismerkedésnek köszönhetően ért véget. Pontosan akkor, amikor a Karlovo náměstí egyik házából kilépő Svoboda az eső elől a kapualjba húzódó ismerősének felajánlotta az ernyőjét. Ő volt az, aki megtanította Prágára Nezvalt, nem Josef Čapek és nem Apollinaire, nem az olvasmányok, hanem az igazi jó barát. Megírta már Nezval az emlékiratai előtt jóval ezt a találkozást. Mindenek­előtt pedig a legnagyobb Prága-versében, amely ugyanazt a címet viseli, mint a kóborlós-flanőrös Prága-könyv 1937–38-ból, A prágai járókelő (Pražský chodec):

Egy emlékkel találkozol

Egy barát az

E férfi magához vesz ernyője alá

Ülünk a szobában, zongorázunk, végre szeretni tudlak majd, ó Prága

Ültök a rakparton

Elmúlt éjfél szörnyű cellánkból feljöttünk

Gyönyörű volt meztelen nővel a bőrdíványon

A víz alatt fények lógnak

Mintha valaki ernyőt csukna össze

Naponta figyelem majd a napraforgó-ünnepélyt a Légiók hídjáról
kihajolva

A vers nyíltan feltárja életrajziságát, emlékek és költői asszociációk montázsából áll össze az egész, az apollinaire-i előkép érezhető. A vers Prágába jövetelével indul („Jednoho dne v dubnu 1920” / „Egy napon 1920 áprilisában”), és az idegenség állandóságával folytatódik („Připadáš si všude jako cizinec” / „Idegennek érzed magad mindenhol”). És éppen az idézett esernyős találkozás után vesz fordulatot a deprimáltság, s torkollik a vers a várossal való viszony kialakításának elbeszélésébe: „Így tanultam meg szeretni Prágát […] Így lettem prágai járókelővé.” („Tak jsem se naučil milovati Prahu […] Tak jsi se stal pražským chodcem.”)

A verset Nezval az azonos című Prága-könyve előtt két évvel kiadott Prága az eső ujjaival (Praha s prsty deště) című verseskötet tartalmazza. Ebben a költészet segítségével térképezi fel a várost, a szó szoros értelemben: a verscímek prágai helyszíneket vagy jelenségeket jelölnek. A város a verseskötetben a valós referenciák apró mozzanataiból, a költői imagináció elrugaszkodásaiból, az emlékek felvillanásából épül fel. Magától értetődik hát, hogy a kora ifjúság depresszív és ihlettelen időszaka is beleíródik a még idegen városba. Egyébként Jiří Svoboda időskorában megírta az akkor már elhunyt, a rendszer kegyeltjévé s nemzeti költővé avatott egykori barátjának ezt a korai életszakaszát. Memoárkötetében részletesen jellemzi az ifjú költő szorongásos, letargikus időszakát, sőt, egy leveléből is idéz részletet, amelyet 1924-ben írt neki Nezval – négy évvel Prágába költözése és hárommal az Edison megírása előtt:

„Jiří, nekem hiányzik a világ! Elvágtázni messze távol, átvágtatni minden pillanaton. Képzeletem állandóan növekszik, és itt, Csehországban olyan, akár a ketrecbe zárt vadállat. Unalmamban a legkülönfélébb perverziókat követem el. Így ma, pénteken nem rendelünk, s mivel odakint esik, reggeltől pálinkázok az ágyamban, és ópiumot szívok. Éjszaka morfiumot vettem be, így aztán igazi mesterséges mennyországban vagyok, amely nem tudom, meddig tarthat még. Még mindig nem tért vissza a Múzsa, de szebb viszony van köztünk, mint valaha.”

Bizonyára nem csak ezen a görbe pénteken tartott a frusztrált időszak. Ennek a depresszív állapotnak egy kétségbeesettebb lenyomatát adja pedig az egy évvel korábban szintén Svobodához írt levél: „Ha nem lennének a szüleim, a húgom és Te, fejbe lőném magam, minden fáj, mindenek. De így kell élnem és szenvednem, hisz az élet mégis szép.”

Hogy mennyire veendő komolyan az öngyilkossági szándék, azt ne válaszoljuk meg. Mindenesetre ezek a szélsőséges állapotok nem páratlanul bukkantak fel, legyen szó akár a görbe péntekről vagy az öngyilkossági szándék felvillantásáról. Az utóbb idézett levél előtt nem sokkal költőnk már felvetette a dolgot: Svoboda szerint Mireió­nak nevezett szerelmével akart öngyilkosságot elkövetni, és tárcájában két halálos veronáladagot hordott. Az első, 1922-es Híd (Most) című verseskötetének második kiadása idején, éppen a két Pražský chodec keletkezése táján írott előszóban így fogalmazott: „Nem adatott meg, hogy önként mondj le életedről, a párás éjjelek hirtelen fényében, amikor a kérészek halnak, s mikor a félelem mámora megmentett a haláltól.”

Költőnk a Híd című verssel és verseskötettel indítja az életművét, a vers első sora pedig egyébként a híd kőjárókelőinek képével kezdődik („Na tomto mostě s kamennými chodci…” / „Ezen a hídon a kőjárókelőkkel…”). A város hídjainak misztikus képe az életműben újra visszatér, a Prága az eső ujjaival című város-verseskötetében éppen a hidakhoz kapcsolódó szövegek bírnak különös jelentőséggel. Való igaz, az említéseket lespórolva a Trojský most című vers egyedülálló a kötetben – ez is városi teret jelenít meg, a Troja negyedbe vezető hídét. Talán a kötet legtragikusabb felhangú darabja, ugyanis míg a kötetben szereplő verseket barátainak ajánlja, ennek címe alatt a következő szerepel: „Bedřich Feuerstein emlékének”. Az építész, akinek legemlékezetesebb műve Európában (mellesleg Japánban több sikeres projektje is volt) a nymburki városi krematórium kubista-konstruktivista épülete. Látványtervezőként a legprogresszívebb formáció, az avantgárd Osvobodzené divadlo (Felszabadított színház) számára dolgozott. Feuerstein 1936. május 10-én, 44 éves korában öngyilkos lett, amikor a prágai Troja hídról a Moldva folyóba ugrott. Azonnal kihúzták a vízből, és a közeli Libeňben lévő Bulovka kórházba szállították. Soha nem tért magához. Ennek híre indítja meg Nezvalt: „Azt olvastam, hogy ma délelőtt / Hogy vasárnap reggel egy fiatalember ugrott le a Trója hídról.” A megdöbbenés, a gyász, a barátra való emlékezés képei közé egy régi élményének emléke keveredik („Mintha tizenhárom évet visszaugrottam volna”). A sor a vers megfogalmazásától visszaszámolva éppen azt az 1923-as évszámot rejti, amely mögött most már világosan kirajzolódik az (ön)életrajzi és öngyilkos mintázat: saját egykori vágyát vagy sikertelen próbálkozását vetíti rá Feuerstein gyászhírére.

1899 augusztusának éjjele, miért nemzettél költőt

Mindezek miatt már kisóhajtoztam magam

És sosem térek vissza a Letnára

Nem akarom látni többet azt a trójai házikót

Éjszaka van

És világítanak

Világítanak ott abban az ablakban

S aztán már csak kicsit magasabban a gyengeelméjűek városában

Nyomorúságos padlásszoba a mindig rossz kályhával

Nem tudom hogy tanultam meg elviselni az éhséget s könnyeid

Mindezek miatt már kisóhajtoztam magam

S ott marad ebből az időből a szívemben mégis valami

vigasztalan fájdalom s üresség

Már a ravatalon fekszik

S holnap elviszik a krematóriumba

Egyet ő is tervezett és nem úgy tűnt mintha megrettent volna tőle

A Párizs színház pályázatától az Eiffel-torony legnagyobb

kultuszának korából

Tenyeréből jóslom neki hogy utazni fog francia verset fordít nekem

Tenyeréből jóslok milyen finomság képtelen vagyok

megszabadulni az öngyilkosság gondolatától

A vers búcsúzás, de nemcsak a tehetséges művésztől, hanem az ifjúkor démonaitól is, s egyszerre az élet veszteségeivel való leszámolássá válik, amelyben a beszélő nem sirat immár sem eltelt éveket, sem „ifjúkorunk Prágáját”, de még a hamis jóslatot sem, amelynek jövője ellehetetlenült. (Az emlékkép valós lehet, Nezvalt tényleg foglalkoztatták az okkult dolgok, ifjúkorában spiritiszta szeánszokra járt, később asztrológiai könyvet tervezett írni, amelynek kezdeménye hagyatékban maradt.) Nem sirat, csak sajnálkozik, ahogy a vers vége felé egyre-másra ismétlődik az a sorkezdet, mely idetorkollik:

„Sajnálom hogy nem találkoztam veled azon a vasárnap

reggelen a Troja hídon

Sajnálom hogy legalább te, Vltava nem vagy puha ölelés”

A köztársaság 10. évfordulója alkalmából rendezett hatalmas ünnepség sok új épület felavatására nyújtott lehetőséget. Prágában a legfontosabbak közé tartozott a Libeň- és a Trója híd megnyitása, amelyeket 1928. október 29-én avatott fel Prága város első polgármestere, Karel Bax. A Trója híd kezdetben csak a gyalogosforgalom számára volt alkalmas, a Moldva folyó szabályozása miatt a két hídfő még nem készült el. A villamosok is csak később, Feuerstein öngyilkossága előtt nem sokkal, január 17-én jelentek meg itt először – noha a sínek már a hídon voltak, amikor azt nyolc évvel azelőtt megnyitották. A hídra 1924 tavaszán kiírt nyilvános építészeti pályázatot Josef Chochol terve nyerte el, kivitelezője pedig František Mencl volt, aki ugyanebben az időben a Libeň hidat is tervezte. Míg a Libeň híd egyszerű betonból készült, a Trója hídhoz már újfajta vasbeton szerkezetet használt Mencl. A Libeň híd még ma is áll, noha évek óta balesetveszélyes, csak idén vált bizonyossá, hogy a civilek tiltakozásának hála, sikerül megmenteni a szanálásra ítélt hidat. Az a Trója híd viszont, amelyről Feuerstein leugrott, ma már nincs meg. A hetvenes években lecserélték. Az eredeti Trója-­híd egy elárasztott homokbányában végezte Žernosky közelében. A híd újjáépítése során annak részeit a segédszerkezettel csónakokba eresztették le, majd a kiásott homokbányába szállították, és ott elsüllyesztették. Ilyen vége lett a hídnak, amelyről Feuerstein a Vltavába ugrott. Ez volt az öngyilkosok hídjának gyilkossága.

A hidak szentje: Szent Kristóf a Károly hídon

„Asszonyok fenséges menete lép a színházba

Hidak karavánja vezeti őket a szerencsés véletlenek felé”

A Prága az eső ujjaival ezen két során eltöprengek: vajon honnét ismerős a kép, a „Karavana mostů”? Kisvártatva beugrik, hogy mire emlékeztet, az Égöv kezdő soraiban van hasonló: „Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon”. Mindkét képben szinte végigtekintjük a távolból a várost kettészelő folyót áthidaló hídállatokat. Apollinaire calembourját persze még Radnóti Miklós sem tudta visszaadni, a bergère (pásztorlány) szót a megbolondított berge (folyópart, rakpart) hívta elő, amelyen a hidak nyája felett vigyázó Eiffel-torony áll.

Nezval e két sorában azonban nemcsak a költőős képe éli utóéletét, de saját zsengéinek egy képe is. Az első, Híd című kötetének címadó darabja (eredetileg egyébként Tavasz munkacímen íródott a kötet) ugyanis ekképpen kezdődik:

Ezen a hídon a kő járókelőkkel

púpostevék vonulnak, mint hegyi csordák csúcsfői

tevéd téved néha itt el

e gyaloghídon

és

a hullámok

ott lenn,

megszokhattad volna már régen őket

a híd keresztjét

mellette a sírástól elkékült nőket.

Aggódva mész, vándor, s a sötét bárka világít,

csak az idő – s te meg nem látod őt.

Púpos hidak, vassal átvert testek

E hídon célod elfeledted,

ő, akinek eszébe jutottál,

a bárka kajütjében a bús messzeséget igézi

a fél életed átimádkoztad,

a másik felét vigye a víz,

könnyeden, akár a szerelmes csókot.

Az utolsó sorokban szintén Apollinaire visszhangzik, mégpedig a Mirabeau híd című versének fő szimbolikája: a szerelem múlása és a híd alatt hömpölygő Szajna („Sous le Pont Mirabeau coule la Seine”). Ebben a versben ugyan a kibontott kép a híd karavánja, nem a hidak karavánja, tehát a hídon átvonuló alakok karavánja, nem a város karavánként felsorakozó hídjainak képe. Az utóbbi sokkal zabolátla­nabb, noha az előbbi imaginációja is pompás. A két képet a két verset elválasztó több mint másfél évtized költői fejlődését illőn szemléltető példának tekinthetjük. Az elmozdulás az elszabadultabb s elvadultabb képek, merészebb kapcsolatteremtések (korrespondenciák) felé, költőnk Apollinaire-rel és a szürrealizmussal való megismerkedésével indokolható.

A hívószó e korai versben azonban a máchai örökség, a vándor, amelyet Nezval is szimbólumává fogad. A vándor járja be majd Párizst (Ulice Git-le-coeur) mint apollinaire-i flâneur, vagy Prágát mint járókelő. A chodec kel át a prágai hídon, ugyanaz, amelyik A prágai járókelő feljegyzéseiben szerepel. Az egyik, a könyv vége felé szereplő részben hosszan sorjázza az elbeszélő a különböző helyeket, amelyeken a le nem leplezett lírai „ő” áthalad, sorrendbe fűzve őket, ahogy a város egyik végéből a másikba igyekszik. S éppen azon a Károly hídon szeli át a Vltavát, amely az imént idézett Híd című zsengében ismerhető fel. Mégpedig a szentek kőszobrainak karavánjáról és a híd keresztjének említéséről, amely e szobrokat megelőzte, hiszen elsőként és egyedüliként állt valaha a Károly hídon. A prágai járókelő említett részében pedig a kőhíddal kapcsolatban egy zárójeles megjegyzés szerepel:

„[aki nem látta, ahogy ezek a szobrok bizonyos, a naptár által nem jelölt napok éjszakai órái során elhagyják öngyilkos talapzatuk, hogy az esti elhaladók (passants) közé keveredjenek, hogy körülnézzenek Prága tizenkét hídján (nem látni innét mindet), sosem fogja megérteni költészetem]”

Felhasználva a közismert prágai hiedelmet, miszerint a kőhíd szobrai néha éjjel lábra kelnek, a költői imagináció játékosságával megtáltosítva éri el Nezval Híd című debütjének ezt az eleven, megbolondított képiségét. A tizenöt évvel későbbi közbevetett mondat A prágai járókelőből pedig világossá teszi, hogy az egész életművön végigvonul nem csak a konkrét kép, de a költői imagináció éltető és felszabadító ereje, amely a kőszobrokat az éji homályban megelevenedni látja.

Igazából a Károly híd járókelőinek és szobrainak képe A prágai járókelőben szerepel már egy korábbi helyen, így a fenti közbevetés csak mintegy visszautal erre: a Károly híd környékének leírását visszaolvasva a költőben régi holland képet idéz, mégpedig azért, mert a régi környéken mintha ma is a középkor folyna. A kőhídon a középkori lakosokkal ugyanis máig szembetalálkozhatunk:

„Igen, ezek a szobrok mennek, ezek a szobrok mozognak. Mozognak, mivel a Károly híd sosincs járókelők nélkül. De amint magunk is a Károly hídra lépünk, a csoda megszűnik. Ha úgy tetszik, színházban vagyunk. Nem tudom, miért, talán a folyó mágikus jelenléte tehet arról, hogy ezen vásári színjátékok közül tekintetünk egyetlen színpad foglalja le, amelynek közepén egy férfi áll, vállán gyermeket hordozva. / Ez Christoforos, aki Krisztust viszi át a vízen.”

A népies vallásosság közkedvelt szentjét és ábrázolását, Szent Kristóf legendáját a prágai kőhídon szintén Nezval imaginációja táltosította meg. A szóban forgó részben felidézi a különös szent legendáját, amely szerint a gaz pogány félóriás a folyópart keresztényevő rémeként volt hírhedt, míg Krisztus egy gyermek alakjában meg nem kérte, vigye át őt a folyó túlfelére. A folyó közepén azonban a kutyafejű félóriás Atlasz nem tudott mozdulni, mire a Megváltó a vállán ülve közölte vele: „az egész világ üdvének súlyát viszed most.” Ebben a helyzetben látja Nezval Szent Kristófot, térdig elsüllyedve. A legenda szerint Szent Kristóf – avagy a Szent Krisztusvivő, mert neve pusztán ennyit jelent – megtért. A kőszobor alatt olvasható a következő latin nyelvű felirat:

„Vezessen Ő az üdvösség kikötőjébe minket, korok tengerében fuldoklókat, kit csodás gyermekként vittél által a hullámokon, erre kérnek, bátor hajósok védelmezőjét, az egyszerű prágai polgárok.”

A kőhíd szobrai közül Szent Kristófé a legegyszerűbbek közé tartozik, s könnyen felismerhető volt az alak kiléte, nemcsak a 19. századi cseheknek, akik Nepomuki Szent János miatt zarándokoltak a Hradzsinra és a hídra, de nekem is, hiszen faluhelyen a kis emlékek jámbor megnyilvánulásaként sokkal ismertebb, mint titokzatos kollégái. Ráadásul máig kedvelt védőszentjeként az utazóknak, a vándoroknak, a járókelőknek, még a kamionosok is fohászkodnak Szent Kristófhoz. S fohászkodtam én is útjaim során: Szenkristóf, segíjj! Legyek bárhol, ha úton vagyok, vándor vagyok, Sveti Hristofor moli za nas, mondtam a balkáni puton, s ikonját nem leltem meg egyetlen crkvában sem a kutyafejű szentnek. S azon az őszön, mikor prágai járókelő voltam, szembetalálkoztam vele a hídon. Ha a szobrok néha éjjelente lábra kelnek, akkor Szent Kristóf járás-kelés közben a titokzatos gyermeket hordozza.

A Szent Krisztusvivő, aki az üdvösséget viszi a túlpartra, mintha maga lenne a híd. Christophoros ezért a híd szentségét testesíti meg: a vándorlás lényegét, az átjárást-átkelést. És ezen túl pedig a költészetét. Nezval az említett helyen Szent Kristóf legendájára értve azt állítja: „Főleg azért tetszik nekem, mert a költészet is ilyen átvivője a kis és könnyed dolgoknak, amelyek képesek megroggyantani lábunkat, amely minden lépéssel mélyebben és mélyebben süllyed a földbe.” Ha Kristóf, az átvivő a híd szentje, akkor a híd a költészet igaz jelképe is, a költészeté, amely átviszi a túlsó partra a jelben rejlő jelentést, ahogy a szent a titokzatos gyermekben viszi át az üdvösséget.

Epilóg

Nehéz lenne valamiféle zengzetes lezárást kerekíteni a prágai hidak könyvének ezen néhány megírt lapja után.

Az olvasónak egyáltalán nincs szüksége avítt tanulságra, a prágai hidak könyve pedig sosem írható meg teljesen. E néhány oldal nem vállalkozott többre, mint rámutasson az irodalom és a prágai hidak egy-egy összefüggésére, elmondjon a prágai költőkkel, írókkal kapcsolatban néhány történetet.

Hidak születnek és halnak meg az emberekért, s emberek halnak meg a hidakon. A döntés és dilemma színpadjai egyszerre a köznapiság közhelyei s mélységes költői jelképek.

Szent Kristóf segedelmével, búcsúüzenetként Franz Kafka 1916. június 19-i feljegyzését idézem. E hirtelen felskiccelt hétköznapi életkép, a mindennapos járás-kelés mögül mélységes költői jelképként tűnik fel a Károly híd. Kafka éppen azt a pillanatot örökítette meg, mielőtt a háta mögött megelevenedett volna a karaván:

Ottlával. Érte mentem az angoltanárnőhöz. Át a rakparton, kőhíd, kis darabon a Klenseite, új híd, haza. Izgalmas szentszobrok a Károly hídon. A nyáridő különleges esti fénye az üres éjszakai hídon.

‍