Az ismeretlenség árnyékában

Hogy lehet, hogy még sosem láttam ezeket a munkákat? Hogy lehet, hogy még sosem hallottam róla? Ezek a kérdések nem hagytak nyugodni, miközben lassan sétáltam Vass Tamás munkái között az Erdélyi Művészeti Központ február 16-án tartott megnyitóján. Bevallom őszintén, nehezen vettem rá magam arra, hogy továbbhaladjak egy-egy kiállított tárgy előtt, egyrészt a meglepetés és a bűntudat miatt, hogy a 20. század második felének ezt a rendkívüli tehetségű grafikusát eddig még nem ismertem, másrészt a kíváncsiság nem engedett lépni, mert minél többet ki akartam olvasni a tobzódó alakok tobzódó vonalhálóiból. A megnyitóbeszédek kissé megnyugtattak, s annál inkább elkeserítettek: mindkét kurátor, Portik Blénessy Ágota és Salat Csaba is kiemelte azt, hogy Vass Tamás csupán egy szűk kör számára volt ismert, leginkább barátai, kollégái és egy kis, helyi műkedvelői réteg emlékezetében él tovább. Szeretném azt hinni, hogy ez és az ebből táplálkozó további kiállítások hozzájárulnak majd a fiatalon elhunyt, tragikus sorsú művész megérdemelt posztumusz ismertségének és megbecsültségének kialakulásához.

Vass Tamás alkotásai a klasszikus művészetek és a kommunizmus hétköznapjainak különleges elegyét vetítik a közönség elé. Az alakok boschi sokasága és érzéki, aprólékos kidolgozottsága a klasszikus nagymesterek látomásait idézhetik fel a nézőben, s ezt a hatást csak alátámasztják az erőteljes kontrasztok, a csupán esetlegesen használt, visszafogott színkombinációk és a gyakori ruha nélküli emberábrázolás, amely egyfajta archaikus, de mégis mindenkori emberi létbe helyezi el szereplőit. A helyenként 20. századra utaló jelenségek (Daciák, farmernadrágos figurák, vonatok, gyárak stb.) tökéletesen simulnak bele ebbe a formavilágba. S bár harmonikus hatásról beszélek, minthogy a munkák technikai megoldása és az alakok összhatása (akár távolról nézve) valóban egy olyan szerkezetet hoz létre művenként, amely egy egységes, sajátos esztétikájú kompozíciót jelent, mégse képzeljünk egy harmonikus világot körvonalazódni ezekben a grafikákban. Ugyan visszatérő témaként érzéki képeken megjelenik a szerelem és az intimitás, gyakrabban kap hangot a magány, a fájdalom, a vágyak be nem teljesedése, a veszteség, az egyhangúság, az elnyomottság, a politikai helyzet kritikája.

A kiállítás igyekezett áttekintést nyújtani az életműről, s így nemcsak különböző témájú, de különböző technikájú munkákat vonultat fel: pár ceruza- és tusrajz, gouasche és tempera, majd a leginkább kiemelkedők, cink- és rézkarcok, litográfiák, foltmaratásos munkák, linómetszetek, vegyes technikájú alkotások. Pár levonat mellett ott láthatjuk a munkák mellett bekeretezve az eredeti nyomódúcot is, amely által úgy érezhetjük, hogy éppen betekintünk a végső alkotások mögé, bepillanthatunk magába a munkafolyamatba.

Az aquaforték vékony, de annál erősebb és nyomatékosabb vonalaiból kibontakozó emberalakok tömkelege talán a legreprezentatívabb elemei Vass Tamás művészetének. A fal című 1980-as munkáján majdnem kétszáz lemeztelenített emberalak jelenik meg, a szigorúan felosztott kép különálló kis parcelláiban (amelyek a fal felépítését szolgáló téglákra hasonlítanak) más és más tevékenységekbe mélyedve mintegy teljesen elszigetelve, de mégis összekapcsolva egymással. Apró részletekbe beépülnek olyan kis tiltóírások, mint az „oprit”, „nu”, „ne”, „tilos”, körülöttük pedig besúgásra, hajlongásra, megalázkodásra, elnémulásra, de hétköznapi eseményekre, szerelemre is utaló jelenetek rajzolódnak ki. A szerelem itt is számos arcában mutatkozik, egyes erotikus részletek a paráznaságra, a meghittség nélküli testi élvezetekre mutatnak rá, míg mások az intim pillanatok közelségét és egyszersmind törékenységét sejtetik. A fal előtt pedig megtörten roskad le pár figura a be nem épülők teljes kirekesztettségét hirdetve…

Vass Tamás kiállított műveinek magas színvonala és változatossága egyértelműen tükrözik alkotójuk tehetségét és elkötelezettségét a művészi kifejezés keresése iránt. Úgy érzem, munkái nemcsak az erdélyi, hanem az európai képzőművészet terén is megérdemlik az ismertséget, hiszen időtlenségük azt kutatja, ami az élet maga: ugyanazok az emberi törekvések koronként más díszletbe bújtatva.

‍