Az irodalmi személyesség védelmében - beszélgetés Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténésszel

– Kezdjük a közepénél: hol tart ma a magyar filológia?
– Amikor az embernek olyan tanárai vannak, mint irodalomtörténetből Ilia Mihály, művelődéstörténetből Lengyel András, textológiából pedig Péter László, akkor az egy nagyon karakteres tudományképet eredményez. Filológusként is kezdtem a pályám 1999-ben, mindig is életrajzi kutatásokra alapozva, tisztelve a tényeket, az adatokat, a dokumentumokat, egyszóval a valóságot. Nem lehet azt mondani egy versre, hogy az csak szöveg, és nem lehet letagadni mögüle a költőt, merthogy mégiscsak írta valaki. Szöveget amúgy sem ír senki, csak mondjuk a dalszövegíró. A költő verset, az író prózát, a drámaíró drámát, az újságíró cikket ír. Az utóbbi húsz-huszonöt év elméletieskedő irodalomképe – aminek sajnos maguk az alkotók is megpróbáltak megfelelni – kiölt egy csomó fogalmat az irodalmi közbeszédből, nézd meg, ma már minden fiatal költő vagy író szöveget ír. Én nagyon haragszom erre a szóra, mert okosnak akar látszani, de valójában nagyon buta: eltünteti a különbségeket, és végül teljesen mindegy, mit ír az ember, mert az „szöveg”.
Elég nagy viták zajlottak a ténytisztelő és az elméleti emberek között, Kulcsár Szabó Ernőnek és Szegedy-Maszák Mihálynak kemény vitái voltak Tverdota Györggyel és Lengyel Andrással. A történelem majd eldönti, hogy melyik az inkább időtálló megközelítés. De közben persze látszik is ez-az: ahogy a primer szerzők is mernek újra történetet írni, mert az már nem ciki, úgy újra megjelentek az életrajzi kutatások, a monográfiák az irodalomtörténetben. A maga korában roppant divatos, már-már kultikus szegedi deKon-csoport eltűnt, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság meg százhét éves.
– És a jövő?
– A filológia mindig alapkutatásokra épül. Vannak kollégák, akik ezt a munkafázist megspórolják, és csak a már ismert anyagot rendezik újra és görgetik úgy tovább. Nyilván ez is egy lehetséges út, látványos eredményeket lehet vele elérni – tudományos szempontból azonban nem sok újat hoznak.
Azt már lehetne alapkutatásnak tekinteni, hogy egy kortárs szerző összes, a Facebookra kitett nyilvános agymenését, bonmot-ját összegyűjtjük és megvizsgáljuk. Semmivel nem másabb ez a nyilvánosság, mint például egy kávéházi társaság, ahol mindenki, köztük maga Karinthy is sajnálta, hogy nem írta le a hasonló ötleteit. (Aztán volt, amikor mégis leírta.) Volt is egy hallgatóm az egyetemen, aki évekig lementette Garaczi László posztjait – nem tudom, gyűjti-e még ezeket, de ha igen, bizonyára vaskosabb kötetre való anyaga van.
Nyilvánvaló, hogy alaposan megváltozott a kommunikáció – de alapjaiban ugyanaz maradt. Az e-mail nem más, mint levél, csak nem papíron. Még összegyűjteni is könnyebb őket, hiszen a levelezőprogramok tárolják az elküldött üzeneteket. A chat/messenger már más kérdés: az a beszélgetés mai formája – és ahogy a régiek hétköznapi beszélgetését sem ismerjük, hát ezt sem biztos. Bár ha két híres író beszélget…
Egy kommentversikéből is lehet sok minden: láttunk már olyat, hogy szemfüles kiadó verseskötetet adott ki ezekből. Aztán többjük vélhetően az enyészeté lesz. Az írójuk saját felelőssége, hogy mit ír le: ami nyilvánosan kerül ki, az számonkérhető. Akár egy szar vers is. Vagy egy rosszízű, de a nyilvánosságnak szánt vélemény. Vagy egy önhitt ömlengés. Nem árt óvatosnak lenni ezekkel, mert biztos vannak olyanok, akik ilyenkor azonnal nyomnak egy PrintScreen-gombot.
– Hogyan tekint egy filológus az általa tanulmányozott személyekre? Hogyan látod most Kosztolányit, Radnótit mint embert és mint szerzőt?
– Kezdjük a végéről, elmesélek egy esetet: egy ismerősöm sokat foglalkozott Erdélyi Józseffel. Akkor még élt a költő, idős volt, és a költészetével foglalkozó fiatal irodalomtörténész sokat járt hozzá. Aztán megtudta, nem Erdélyitől, hogy a negyvenes években nyilas lapokban antiszemita verseket publikált és a nyilas Nemzeti Front párt tagja volt, akkor megszakította vele a kapcsolatot és kutatási témát váltott. Teljesen megértem, én is ezt tettem volna.
Kosztolányinak szintén volt egy antiszemita periódusa, és életében tőle is elfordultak többen. Ma azonban már ez a korszaka is az életrajz részét képezi. Az 1919–21 közötti politikai újságíró tevékenységét mindenképp csak elítélni lehet, és ki lehet mondani: Kosztolányi gazember volt, de zseniális író, és messze jobb költő, mint Erdélyi József. És igen, nem esett jól, amikor egyre több dolgot tudtunk, tudtam meg erről a tevékenységéről. De nem emiatt váltottam Radnótira, és nem is váltottam teljesen, mert egy csomó Kosztolányi-dolgozatötletem van, ilyen-olyan elkészültségi állapotban.
Radnóti pedig kétszer is megcsalta Gyarmati Fannit. Ő másféle „gazember” volt. Na és? Hallgatóknak vagy rendhagyó órákon rendszeresen felteszem a kérdést: mi különbözteti meg a költőt a hétköznapi embertől? Csak az, hogy a költő verseket ír. Semmi más. Hiszem és vallom, hogyha minél többet tudunk egy alkotóról, akkor egyre többet tudunk a munkásságáról is. De persze vannak e szempontrendszer szerint releváns és irreleváns dolgok, és persze nem is jó mindent tudni valakiről. Nem is lehet.

– Miért éppen Radnóti?
– Személyes kötődésem kettős: egyrészt gyomai vagyok, és Radnóti Meredek út című legszebb kötetét éppen Gyomán készítette a Kner Nyomda. De ezt persze csak később tudtam meg. Aztán régen a szegedi egyetemen is erősebben foglalkoztunk vele, mint Debrecenben vagy Pécsett (legalábbis így képzelem), mert Radnóti itt végzett, életének négy meghatározó éve Szegedhez köti. Aztán 1994-ben lehetőségem volt venni egy dedikált Radnóti-kötetet. 2001-ben erről az egy dedikációról írtam meg az első, Radnótival foglalkozó dolgozatomat. Innentől számítom a vele való foglalkozást, amely kisebb-nagyobb intenzitással, láthatatlanul vagy látványosabban, de azóta tart.
És persze azért is, mert Radnóti az egyik legjelentősebb költőnk. Akiről Ferencz Győző 2005-ben megjelent kiváló monográfija után majdnem mindent tudtunk. Engem pályám során mindig is az irodalmi személyesség dokumentumai érdekeltek leginkább, adta magát, hogy olyan részterülettel kezdjek foglakozni, amely a Radnóti-filológiában még nem volt: nem ismertük a dedikációit, és meglepő módon nem gyűjtötték még egybe levelezését sem.
– Miért gyűjti össze valaki egy költő dedikációit, levelezését?
– Én azért gyűjtöttem össze Radnóti Miklós dedikációit, mert Lengyel András javasolta, hogy gyűjtsem össze. András ugyanis 2001-ben megteremtette a dedikációkutatást. Alapozó tanulmányban el is mondja ennek lényegét: a dedikáció is irodalomtörténeti dokumentum, és ha egy sorozat van belőle, akkor abból szociológiai elemzéssel megrajzolhatjuk a dedikációk írójának – vagy egy másik sorozat esetében címzettjének – irodalmi kapcsolathálózatát. Egyáltalán nem bagatell dolog, hogy kik vették körül az embert, hogy kik az olvasói – hiszen egy költő számára egyáltalán nem mellékes, hogy olvassák-e. Radnóti esetében ma már közel 700 általa írt dedikációt sikerült összegyűjteni, ezekből számos olyan tényt, irodalmi kapcsolatot sikerült felderíteni, amelyekről korábban nem tudtunk.
A levél hasonló, formailag is. Csak persze általában hosszabb és jóval informatívabb. Az ún. írói levél köztes műfaj: egyrészt életrajzi dokumentum, másrészt irodalmi alkotás. Olyan dolgokat tudhatunk meg belőle, amelyeket semmilyen más dokumentumtípus nem tartalmaz. És azért tartom őszinte műfajnak, mert a levél természetéből adódóan annak írója nem tud utólagos javításokat, változtatásokat tenni rajta: abban a pillanatban, hogy postára adja, nincs módja erre, hiszen írásának egyetlen példánya kikerül a fennhatósága alól. Ellentétben a naplójával, amin bármikor javíthat, beleírhat, kiradírozhat neveket, vagy kitéphet egész lapokat belőle. A levelezés mindig is az életrajzi kutatások alapja volt, nélküle nem képzelhető el monográfia. A dedikációkat eddig leginkább csak ezen monográfiák illusztrációiként használták, ha színes repróra volt lehetőség, szó szerint színesítették vele a könyvet.
– Mesélnél a gyűjtőmunka folyamatairól, az elmúlt 15 évről?
– A tizenöt év az bruttó idő, de kisebb-nagyobb intenzitással valóban eddig tartott a gyűjtőmunka. Több fázisban csak hagytam, hogy előkerüljenek újabb darabok, és volt, amikor kifejezetten kerestem őket. Radnóti levelei és dedikációi három lelőhelytípusban fordulhatnak elő: közgyűjteményben, magángyűjtőknél és az egykori címzettek örökösénél. Természetesen a közgyűjteményekkel a legkönnyebb a kutató dolga, de persze az esetleges feldolgozatlan anyagok miatt itt sem egyszerű. A magángyűjtő azt csinál, amit akar: vagy megmutatja, vagy nem, elhúzhatja az orrom előtt, viszont nem engedi lefotózni, de olyan is volt, aki magától jelentkezett és küldött másolatokat. Az örökösök között volt olyan, aki első találkozáskor rögtön egész paksaméta eredeti kéziratot bízott rám, hogy majd otthon beszkennelem. A magángyűjtők szeretnek rejtőzködni, ami nem meglepő, hiszen ezek a könyvek-levelek ma már nagy anyagi értéket is jelentenek, az örökösöket pedig nem egyszer nehéz megtalálni, mert hát gyakran nem is úgy hívják őket, mint azt a nagypapát, aki még Radnóti barátja volt. Radnótiné Gyarmati Fanni sokat segített a kutatómunka kezdetén.
Voltak érdekesebb esetek. Az egyik örökös szinte naponta meggondolta magát, hogy engedélyezi vagy megtiltja a közlést – joga volt hozzá. Izgatott napok voltak valóban, mert egy nagyon fontos dokumentumegyüttesről volt szó – ami végül is bekerült a kötetbe. Egy gyűjtő elárulta, hogy neki ötven, igen, ötven dedikált kötete van… de nem mutatja meg őket. Megteheti, hiszen az övé. És olyan is volt, aki meglátta a Facebookon, hogy ezzel foglalkozom, és Svédországból küldött üzenetben két dedikációt és egy levelet. Embere válogatja.
– Miért gondolod fontosnak a költők magánéletének, mindennapi életének felderítését, megismerését? Miért fontos, hogy egy kultikussá vált költő emberibb oldalait, allűrjeit, körülményeit és kontextusait megismerjük?
– A kérdés első felére adott válaszban csak ismételni tudom önmagam: mert az életrajzi háttér szerintem hozzáad az irodalmi művek megértéséhez. Is. Azonkívül korrajz, történelem, nem egy esetben szó szerint az irodalom története: például amikor Radnóti Babitscsal levelezik, akkor tényleg azt látjuk, hogy lesz a vidéki egyetemistából Nyugat-szerző, hogyan nyer bebocsáttatást a nagybetűs irodalomba. Másrészt Radnóti élete iránt az utóbbi években nagyon megnőtt az érdeklődés. Ennek több oka is van. Radnóti 1989-ben kiadott naplója inkább irodalmi jellegű, kevesebb a magántermészetű feljegyzés benne. A 2014-ben kiadott Radnótiné-napló azonban ennek – legalábbis eleinte – mintegy fordítottja: Radnóti hétköznapjairól szól. És az olvasóban mindig van egy irodalomtörténeti bulvárérdeklődés is, persze, hiszen magát is keresi benne. A nagy költő vagy éppen a nagy költő felesége is olyan volt, mint ő: kopaszodott, szerette a sütit, vagy épp abortusza volt és öregnek érezte magát harminckét évesen.
Ha a művet kontextusa nélkül elemzed, valamit elvesztesz, mert helyette másra figyelsz, a nyelv működésére. Ez rendben is van, nagyon fontos. Radnóti utolsó verseinél azonban gyakorlatilag lehetetlen eltekinteni attól a nem mellékes ténytől, hogy éppen ő és éppen mikor és éppen hol írta.
– Hogyan viszonyulsz az irodalmi kánonokhoz? Fontosnak tartod a kánonon kívüli életművek tanulmányozását?
– Abszolút fontosnak tartom! Közhely, hogy a kánon nem örökérvényű, folyamatos változásban van. A legnagyobb klasszikusok sorába ma már nehéz bárkit is beilleszteni, inkább kifelé hullanak onnan, mint például Juhász Gyula és Tóth Árpád, de mellettük lehet, érdemes, sőt szükséges is új szerzők felfedezése. Így lett Csáthból is klasszikus, így beszélnek egyre többet Cholnoky Viktorról – és több nevet lehetne mondani, akire jobban kéne fókuszálni. És most nem a fölülről irányított kánonról beszélek, sokkal inkább arról az irodalomtörténeti munkáról, ahogy a kutató felszínre hoz egy fontosnak tartott életművet. Persze itt is alapkutatásokra van szükség, a talán nem is mindig kifizetődő gürire. Ezért is vannak többen, akik csak mainstream alkotókhoz és témákhoz nyúlnak, mert ott kevesebb melóval lehet nem mellélőni.
– Szerinted középiskolában fontos irodalomtörténeti szempontból megközelíteni az irodalmat, vagy szerencsésebb később, egyetemen bevezetni a történeti megközelítést?
– Az oktatásnak két lábon kell nyugodnia: egyrészt a tudáson, másrészt az értésen. Mivel nem mindenki jár egyetemre, nem lehet addig elnapolni az irodalomtörténeti aspektust. Az általános műveltséghez szerintem hozzátartozik, hogy a jóember tudja: Balassi korábban élt, mint Mikszáth, és hogy Ady és Móricz kortársak voltak, és hogy utóbbi, bár kövér volt és bajszos, mégsem zsíros paraszt volt. Ez alap. A baj az arányokkal van: nem lehet, hogy egész lexikon-szócikkeket magoljon be mindenki, és nem is kell, mert úgyis elfelejti. Az alapokat azonban tudni kell. Ez a minimum. És ugyanilyen fontos, hogy értse is, amit olvas. Nem véletlen, hogy a szövegértés ma milyen fontos alsóbb szinteken. Én a felsőbb szinteken is bevezetném a szövegértés órát, mert úgy látom, mire egyetemre érnek, elfelejtik. Sokat vitáznak ma az olvasmánylistákról is – a legtöbben azt mondják, milyen fontos lenne a kortárs jelenlét a középiskolai oktatásban, aztán nem változtatnak a tematikán, még ha módjuk is lenne rá. De persze itt is lehet ellenpéldát mondani. A legtöbb a kiválasztott művön múlik: ha Jókaitól nem A kőszívű ember fiait kellene olvasni, vagy Móricztól a Légy jó mindhaláligot, akkor többen kedvelnék – és kevesebben utálnák – Jókait és Móriczot. A kortárs irodalomnak meg csak akkor lenne sansza, ha egyáltalán szóba kerülne – történetiség és élő irodalom megfelelő szintézise kéne.
– Nemrégiben arról folyt vita, hogy a rendszerváltás után születtek-e nagy művek. Szerinted? Mit gondolsz a rendszerváltás után született generációról?
– A rendszerváltás után természetesen születtek nagy művek, aki az ellenkezőjét állítja, az provokál. Csakhogy az irodalom szerepe változott meg közben: ma már nem társadalmi kérdés az irodalom, a művészet, egy-egy műnek nincs hatása a társadalomra – csak az olvasóra. A „nagy mű” létrehozásához persze kell egy bizonyos életkor. Amikor fiatal voltam, saját generációmban próbáltam megtippelni, ki lesz majd kanonizált, többé-kevésbé bejött, bár nem jó összekeverni a kanonizáltságot a népszerűséggel. A mostani, a rendszerváltás után született generáció még mind harmincon aluli alkotókból áll, és a mindenkori fiatal irodalom összes jellegzetességét bírja, jó és rossz tulajdonságokat egyaránt: túl sokat gondol magáról, de ezt nagyon jól teszi, mert ez a dolga, csak így lehet, mert lassan eljön az idő, amikor az irodalomnak megint társadalomformáló szerepe lesz.
Nem lenne elegáns, ha most neveket mondanék, mert bizonyosan kimaradna valaki. Ezért csak inkább azt mondom, ami bizonyos: Turi Tímea és Orcsik Roland mellett tagja vagyok a legjobb első kötetes költőknek járó Makói Medáliák díj kuratóriumának, és az utóbbi években olyanok kapták meg többek közt, mint Simon Márton vagy Áfra János, bár ők már mindketten túl vannak a harmincon, de a tavalyi díjazott Nagy Hajnal Csilla vagy idén Puskás Dániel már valóban a rendszerváltás után született generációból való. Prózaírók közül – a fiatalok közül – legutóbbi olvasmányom Potozky László Égésterméke volt, a következő pedig valószínűleg Kemény Zsófi Rabok továbbja lesz.


Bíró-Balogh Tamás 1975-ben született Gyomán. 1993-ban érettségizett a gyomaendrődi Kner Imre Gimnáziumban. Egyetemi tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar szakon végezte, 1994–2000 között. 2000–2006-ig ugyanitt a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék óraadója, majd 2007–2013-ig tudományos segédmunkatársa volt. 2016-tól a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Tanító- és Óvóképző Intézet Magyar szakcsoportjának oktatója tanársegédként. Fő kutatási területe a 20. század első felének magyar irodalomtörténete. Érdeklődésének középpontjában Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós életműve áll. Elsősorban az irodalmi személyesség dokumentumait kutatja, nevéhez fűződik a dedikáció mint irodalmi műfaj széles körben való megismertetése.