Az irodalmi hagyomány nem szent tehén – Interjú Varga P. Ildikó műfordítóval, irodalomtörténésszel

Idén januártól az Erdélyi Múzeum folyóirat főszerkesztőjének neveztek ki. Milyen kihívásokkal szembesül egy magyar nyelvű szakfolyóirat főszerkesztője a 21. században?

Évi négy számmal jelenik meg az Erdélyi Múzeum, lefedve az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. szakosztályának tudományterületeit. Főszerkesztőként nyilván elsősorban a különböző tudományterületek szerkesztőinek munkáját kell összehangolnom: Kovács András a történelemtudományi, Tánczos Vilmos a néprajzi és antropológiai, Veress Károly pedig a filozófiai osztály lapszámait szerkesztik, jómagam két éve vettem át Egyed Emesétől a nyelv- és irodalomtudományi lapszámok szerkesztését. Az évi négy lapszám megjelenésének koordinálása, a következő évek tematikáinak kigondolása nyilván egy tudományos folyóirat esetében a munka könnyebbik részét jelenti – jóval nehezebb feladat humántudományi lapként megfelelni a különböző tudománymetrikai kihívásoknak. Szerzőink zöme különböző kutatóintézetekben és egyetemeken dolgozik, így ezek az intézmények szabják meg, milyen tudománymetrikai feltételeknek kell megfelelniük a kutatóiknak, oktatóiknak, ezért nekünk is meg kell próbálnunk eleget tenni ezeknek a kritériumoknak. Mert ha nem, elveszítjük a szerzőinket. S ez nem pusztán a humán tudományok jellege miatt problémás, hanem az Erdélyi Múzeum magyar nyelvűsége miatt is. Úgy látom, a mai tudományos kritériumokat a kisebb nemzeti nyelvek nagyon nehezen tudják teljesíteni: nehéz bekerülni nemzetközi adatbázisokba, ezek nélkül azonban a kutatók tudományos tevékenységét nem ismerik el. Ma már nem elég az EDA-ba (Erdélyi Digitális Adattár), az Index Copernicusba vagy a ­CEEOL-ba (Central and Eastern European Online Library) bekerülni. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen most a követelmény az Erih Plus (European Reference Index for the Humanities and Social Sciences), tehát mindig vannak újabb és újabb adatbázisok, ahova jó lenne bekerülni, ahol elérhető az Erdélyi Múzeum – ez nemcsak a folyóiratnak jó, hanem a szerzőinknek is.

Miként lehet kiküszöbölni a kisebb nemzeti nyelvek hátrányát?

Nehezen. Az Erdélyi Múzeum magyar nyelvű folyóirat, s ezen nem szándékszunk mellékletekkel sem változtatni. Amit tehetünk, hogy az egyes lapszámokhoz tartozó kivonatokat, szerzői névjegyeket kitűnő angolsággal fordítjuk le. Az egyes lapszámok szerkesztése, szerzőinek kiválogatása is ezeknek az adatbázisoknak a szempontrendszere szerint történik: ezektől függ a helyi és külföldi szerzők aránya, hogy egy adott intézményből hány szerzőt közölhetünk. Emiatt szerzők tekintetében is meglehetősen heterogének a lapszámok, hiszen az itthoni intézményeket is megpróbáljuk minél szélesebb körben lefedni, illetve a külhoni (esetünkben magyarországi és Kárpát-medencei) intézmények oktatóit/kutatóit is bevonzani a lapba.

Amiről eddig beszéltünk, a lap szerzői számára, illetve a folyóirat tudományos elismertsége szempontjából fontos – az Erdélyi Múzeum viszont, mint neve is jelzi, valamiképp az erdélyi tudományosságot képviseli, illetve azt mutatja be az olvasóknak…

Nem árt tudni, hogy az Erdélyi Múzeum szaklap. Nem tartozik elsődleges céljai közé a tudomány-népszerűsítés. Fontos, hogy a lapot minél szélesebb körben ismerjék, olvassák, az elmúlt két évben az online vagy hibrid formájú lapbemutatóknak előnyei is voltak, hiszen külföldről is be tudtak kapcsolódni az érdeklődők, s ezt a kettős formát a jövőre nézvést is érdemes megtartani. Úgy tűnik ugyanis, hogy az online térben nagyobb a láthatósága a lapnak, s ha meg tudunk nyerni olyan szerzőket, akik szélesebb kapcsolati hálóval rendelkeznek, máris nagyobb az egyes tanulmányok idézettsége, ami szintén fontos egy szaklap számára. De fontos az erdélyiség is, hiszen a folyóirat múltja is kötelez: ezért érdekünk a fiatal kutatók szerepeltetése is a lapban, először a Szemle rovatban, s nyilván fontos az is, hogy azok a fiatal kutatók, akik innen indultak, majd más, külhoni egyetemekre mennek tovább tanulni, ezután is közöljenek nálunk.

A Magyar Irodalomtudományi Intézetben finn nyelvet és irodalmat oktatsz, kutatóként magyar–finn kulturális kapcsolatokkal foglalkozol, a kortárs finn irodalomból fordítasz, emellett a Kalevala magyar fordításairól is írtál egy átfogó munkát, amelyről Simoncsics Péter és Szőcs ­István vitázott is anno a Helikon hasábjain. Szőcs, ha jól emlékszem, azt állította, nem adtál választ arra a kérdésre, mi a magyarázata a küzdelemnek a magyar Kalevaláért.

Igen, emlékszem a szövegekre… Ez egy nagyon komplex kérdés, én nemcsak kutatom, de tanítom is a Kalevala fogadtatását. Azaz nem magát a Kalevalát tanítom, hanem a fogadtatását – ami azt is megmutatja, hogy nem feltétlenül kell elolvasni a művet ahhoz, hogy a hatástörténetéről beszélhessünk. De azt hiszem, jobb, ha különválasztjuk a kérdést, s akkor talán kiderül az is, miért nem olyan egyszerű válaszolni Szőcs István kérdésére, s miért nem annyira egyértelmű a fentebbi állításom. Beszélhetünk először is a finn, az Elias Lönnrot-féle, 1835-ben publikált Kalevaláról, amelynek a ma ismert, végleges változata 1849-ben jelent meg. Nem akarok túlozni, de ezt a szöveget a finneknél a szakembereken kívül senki sem olvassa. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek tisztában azzal, mi történik a Kalevalában: nagyon jól ismerik az epikus szálat, a történeteket, a szereplőket. Kultúrájuk egyik sarokköve a Kalevala – a finn gyerekek már kiskorukban valamilyen formában találkoznak a művel, a történettel, a figurákkal, mondhatni, a mindennapjaik részévé vált, nem véletlen, hogy reklámokban, útszéli pannókon lépten-nyomon kalevalás utalásokkal találkozunk. Nemzeti önismeretük szerves része, amely szinte öntudatlanul hat rájuk. De a finnek számára nemcsak a lönnroti szöveget jelenti a Kalevala (amit nem olvasnak), hanem Akseli Gallen-Kallela festményeit is – van egy vizuális képük is a nemzeti eposzukról, hiszen Gallen-Kallela nagyon sok történetet megfestett a Kalevaláról, az útszéli reklámokban feltűnő Kalevala-utalások mindig visszanyúlnak ezekhez a vizuális ábrázolásokhoz, s a kettő, az írott és a vizuális hagyomány együtt jelenti a finnek számára a Kalevalát.

Györkös Mányi Albert nekünk is megfestette a Kalevalát…

Igen, de annak ismertsége az Akszeli Gallen-Kalleláéhoz képest elenyésző, mint ahogy a Nagy Kálmán-féléhez készült ifj. Szervátiusz Tibor-féle sorozat is. A finnek számára teljesen mást jelent a Kalevala, mint számunkra, hiszen ha a magyar olvasó a Kalevalára gondol, nincs vizuális/képzőművészeti kötődése. De ugyanezt a kettős, másféle viszonyt jelzi a különböző újraírások fogadtatása is. Az egyik legismertebb, legközkedveltebb újraírása a műnek Finnországban a Koirien Kalevala Mauri Kunnastól. Képregényszerű, a felnőttek, de a gyerekek számára is befogadható, némileg társadalomkritikus feldolgozás ez, amely az eredeti megjelenése után mintegy húsz évvel, 2011-ben jelent csak meg magyarul, Kutya egy Kalevala címmel, Jankó Szép Yvette fordításában. Ez a húsz év és a könyv magyar fogadtatása, amely jóval visszafogottabb volt, sok mindent elmond arról, hogy a magyar olvasók, kiadók hogyan viszonyulnak a klasszikus szövegekhez. A finnek viszonya a nagy klasszikusokhoz lazább, kevésbé tartják szentnek a szövegeiket. Pedig Yvette jó munkát végzett, épített a különböző magyar Kalevala-fordításokra…

Merthogy mi, magyarok, inkább a különböző fordításokból ismerjük, ha ismerjük…

Igen, ez a másik pillére a Kalevala-hatástörténetnek, az érem másik oldala. Nekünk, magyaroknak, a finnekkel szemben például, nagy szerencsénk van, hiszen fordításról lévén szó, mi mindig a legutóbbi variánssal foglalkozunk, tehát kortársabb szövegként olvashatjuk. Nyilván tudom, a magyar olvasók sem forgatják éjjel-nappal a Kalevalát, de ha akarnánk, öt fordítás közül választhatnánk, amelyből három kortársabb szöveg. Van egy 1871-es, Barna Ferdinánd-féle első szövegünk, egy Vikár Béla fordította változatunk 1909-ből, illetve Nagy Kálmáné (és itt érdemes az erdélyi kötődést hangsúlyozni, ha már beszéltünk erdélyiségről), 1972-ből, a Rácz Istváné 1976-ból, illetve a Szente Imréé 1987-ből.

És akkor nem említetted a Szálinger Balázs-féle átírást…

Igen, azt is érdemes elolvasni, megjelent a Színház folyóirat egyik mellékleteként – bár a Szálinger Balázs szövege szövegkönyvnek készült egy Kalevala-táncjátékhoz, ami tovább bonyolítja a kérdésünket, hiszen a mű hatástörténetéhez nemcsak a szövegszerű újraírások tartoznak, hanem a különböző feldolgozásai is. Én csak a szövegét ismerem, a Csokonai Színház 2008-as táncszínházi előadását, amelynek Horváth Csaba volt a koreográfusa, s amely egy Nils Petter Molvaer által komponált kortárs zenei műhöz készült, nem láttam. Szálinger szövegét viszont nagyon szeretem, nagyon kortárs, más a kontextus, szó van benne klímáról, jegesmedvékről… Ezt is tanítom az egyetemen, általában szeretik a hallgatók, hiszen rendkívül ironikus szöveg. S az is kiderül belőle, hogy Szálinger nemcsak a Kalevalát ismeri mélységeiben, hanem a fordításokat, illetve a magyar Kalevala-hagyományt is, amelyet szépen beépít a szövegébe. Ha már médiumváltásról beszélgetünk, az is érdekes adalék, hogy nem Finnországban, hanem Magyarországon volt az első színházi adaptációja a Kalevalának: 1969-ben a Thália Színház nyári játszóhelyén, a Körszínházban mutatták be először Kazimir Károly rendezésében, s a magyar társulat 1970 márciusában Helsinkiben a városi színházban is bemutatta a darabot, melyet a következő évben, a Finn Kultúra Napján, február 28-án a tévé is közvetített.

Maradjunk a fordításoknál. Melyik a legismertebb közülük?

A második, a Vikár Béláé. Hogy miért, az jó kérdés, sok minden közrejátszott abban, hogy a magyar olvasók ezt ismerik. Elsősorban a nyelvezet: a Vikár-féle fordítás rímes, felező nyolcasba szedett szöveg, ami a magyar fülnek nagyon könnyen olvasható, érthető, emiatt közelebb érezzük magunkat a szöveghez – még akkor is, ha jócskán találunk benne olyan szavakat, amelyeket nem értünk. A Barna Ferdinándéról alig tudunk, épp az archaizmusok miatt, de ha megnézzük a Vikár fordítását, abban még több archaizmust találunk – ebbe valamiért mégse akad bele senki. A három úgymond kortárs fordítás megismerését, elterjedését nagyban akadályozta, hogy egyik sem Magyarországon jelent meg először: a Nagy Kálmáné Bukarestben, a Rácz Istváné Helsinkiben, míg a Szente Imréé Münchenben, s meg kellett várni, míg Magyarországon is elérhetővé válnak ezek a fordítások. A Nagy Kálmáné végül 1975-ben jelent meg, a Rácz Istváné ’80-ban Budapesten, a Szentéé először 2001-ben Szombathelyen, majd 2002-ben Budapesten. El lehet gondolkodni, a kiadáspolitikák hogyan befolyásolják egy-egy szöveg ismertségét. Azon is, hogy az erdélyi olvasók számára a Nagy Kálmán-fordítás miért nem vette át a Vikár-féle kanonizált fordítás helyét. Talán mert hiába kortárs, sokkal szárazabb a nyelvezete, hiába, hogy nincsenek benne archaizmusok és kitűnő részei vannak. A kedvenc kalevalai öt sorom is Nagy Kálmán-fordítás:

„Dalaimat fagy dalolta,

versemet eső üzente.

Hozta hozzám szél a verset,

hajtogatta tenger habja;

a madár is mondogatta,

fák levele fújdogálta.” 

(Kalevala 1:65–70, Nagy Kálmán)

Formailag nagyon hű fordítás, de úgy tűnik, a magyar fülnek ez nem elegendő. Rácz István szerint a Kalevala lényege az alliterációkban ragadható meg: ezért zsúfolt bele olyan sok alliterációt, ami felülmúlja az eredeti szöveget is. Ami szinte lehetetlen, ismerve a két nyelv szerkezetét. Szente Imre azonban még a Rácz-féle változatot is túlszárnyalja, és amíg Rácz a többnyire nyolcszótagos sorokat egymás mellé tette, amitől eposzibb lett a szöveg, így sokkal jobban hasonlít a homéroszi eposzokhoz, Szente könnyen olvasható ritmikus prózában fordít. Vikár szövege a végrímektől vált költőivé, Rácznál ez a költőiség a sok alliteráció miatt inkább megfogható. Ha a három kortárs fordítás közül valamelyik átvette vagy átveheti a vikári Kalevala helyét, akkor az a Rácz István fordítása. Egyébként a Diákkönyvtár sorozatban is a Rácz-féle szöveg jelent meg, úgy tűnik, ez a kettő lesz a kanonizált, ismertebb fordítás.

A magyarítás, gondolom, nem csak a formai, poétikai megoldásokat jelentette…

Nem, hiszen a két korai fordítás is jelzi, a 19. században is valamiért fontos volt, hogy valamiképp magyarrá, sajátunkká tegyék a finn nemzeti eposzt – ennek történeti, irodalom- és nyelvtörténeti hátteréről sokat írtak. Már az első két fordításnak is valami olyasmi volt a célja, hogy megragadja, ami a két népben közös, hogy helyettesítse a magyarok hiányzó nemzeti eposzát. Ezért kellett magyarrá, nagyon közel állóvá tenni. S ez volt Szente Imre elképzelése is, hiszen nem pusztán fordít, hanem szövegét teletűzdeli magyar irodalmi utalásokkal, intertextusokkal, Arany János-szövegekkel, Móra Ferenc-utalásokkal. S nyilván vannak kutatások arról is, a magyar költészetben József Attilán és Kosztolányin keresztül Weöres Sándoron át egészen Varró Daniig miként hatott a Kalevala.

Tavalyelőtt a Látó-táborban megismerkedtem Outi Hassival. A kortárs magyar irodalom egyik fordítójaként beszélt arról, mi látható ma Finnországban a magyar irodalomból: Kondor Vilmostól Dragomán Györgyig sok mindenki belefér… Mi látható ellenben a finn irodalomból ma Magyarországon?

Jó kérdés, nehéz rá válaszolni, hiszen másként működnek ma a különböző kulturális kapcsolatok, mint Vikárék idejében. A kölcsönös fordítás nyilván nem új keletű, a klasszikusok megjelentek mindkét nyelven, Arany, Petőfi, Jókai, Madách, Mikszáth finnül, a 80-as években napvilágot látott egy nagy antológia a magyar költészetből a kezdetektől napjainkig, Unkarin lyyra címmel, ahogy Magyarországon is ismerjük az Európa Kiadó Finn irodalom könyvtára sorozatát. De úgy gondolom, a méltán népszerű és világhírű Sofi Oksanent például nem kifejezetten finn vonalon ismertük meg.

Hanem?

Hanem mint sztárírót, bár lehet, most már ismét finn, de amikor megjelent, akkor nem a finn mivolta volt fontos, hanem az írásmódja, illetve a kérdések miatt, amiket felvetett. A kutyafuttatót például lehet krimiként is olvasni… Akit még fordítanak és nagyon népszerű, az a ’90-ben született, koszovói albán Pajtim Statovci – de úgy látom, összességében a 70-es évektől nagyon népszerű autofikciós hullámot, ami évtizedekre meghatározta a finn irodalmat, kezdi felváltani egy újabb trend, a poszthumán szemlélet.

Varga P. Ildikó Margittán született 1977-ben, gyermekkorát Érsemjénben töltötte. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd 1995–1999 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar–finn szakát végezte el. 1999–2001 között a BBTE Református Tanárképző Karának egyháztörténet szakán mesterizett, 2002-től 2009-ig a Hungarológia Doktori Iskola hallgatója. Jelenleg a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa. Kutatási területe: a fordítás elmélete és gyakorlata, illetve a magyar–finn kulturális kapcsolatok 1945-ig. Tanulmányokat, kritikákat, recenziókat publikál, kortárs finn irodalmat és irodalomtudományi szövegeket fordít. Önálló kötete 2010-ben jelent meg Hiisi szarvasától a csodaszarvasig. A Kalevala magyar fordításai címmel, valamint 2017-ben Finnország egyik leglelkesebb diplomatája itt több mint 50 éven keresztül, egy forráskiadás, mely 600, Vikár Béla által írt levelet tartalmaz jegyzetekkel és magyarázatokkal. 2010-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának debütdíjasa. Idéntől az Erdélyi Múzeum folyóirat főszerkesztője.

‍