Az írisz árnyékában

Göcsejben, a nagyszüleinél ismerte és szerette meg Rózsás János az íriszt. Már gyermekfejjel tisztában volt azzal, hogy a másik neve, a nőszirom pikáns, nem illik így emlegetni, nagyapó és nannyó előtt pláné nem, mert hát ugye, s elpirult, ha belegondolt, nem ok nélkül nevezték el nősziromnak, olyan, mint a…, szóval olyan, mint amilyennek ő, gyermekfejjel elképzelte a…

Itt, Kazahsztánban már nem kellett pirulni, az viszont gondot jelentett, és törte a fejét, hogy tudja mindezt megmagyarázni barátjának, Szásának, mármint Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicinnek, mert hát a lágerben arról is beszélgetni kell, ami nincs, vagy ami olyan távol van, mintha a Holdon lenne, nem szabad mindig csak a zupát emlegetni, a répából, káposztából, kevés krumplival főzött levest, vagy az iszonyatosan sós, büdös halat, a kenyérfejadagra sem tanácsos gondolni, mert ha afelé motoszkál az ész, akkor kívánatosabb lesz, megeszi reggel a fogoly, és este már úgy rágja az éhség a gyomrát, nem tud elaludni.

Szóval az írisz. A nőszirom. És a gyermeki fantázia képzelgései.

Télen, ha kint harmincfokos volt a hideg, munka után a vasöntöde hátsó fertályában vagy a kazánház egyik rejtett zugában húzódtak meg, nyáron, az iszonyatos hőségben a barakkok mögötti padon üldögéltek, és halkan, legtöbbször suttogva beszélgettek. Az életük függött attól, hogy senki ne hallja meg, amit mondanak.

– Ismered te egyáltalán ezt a virágot? Az íriszt?

– Hogyne ismerném! A fogolytelepek, a száműzöttek félelmetes földjéről nevezték el egyik fajtáját: Iris sibirica. Szibériai írisz, vagyis raduzsnaja obolocska, amin csodálkozom, mert a szó görög, és szivárványt jelent.

– Ezt nem tudtam. Szivárványt? Látod, hogy csapong az emberi fantázia! A szivárvány az égen van, és a nőszirom…

– Hagyd a nőket, Janocska, számunkra ők is a Holdon élnek, én megelégszem azzal, hogy elképzelem a szirmok tökéletes szimmetriáját, gondolom, tudod, hogy a szimmetria alapfogalom az én szakmámban, a legbonyolultabb algebrai egyenletek megoldásával is a szimmetriát keressük. A transzformáció akkor tökéletes, ha az egész, a lényeg változatlanul marad, s a folyamat visszatér önmagába. Érted?

– Nem értem. Hogy is érteném. Nem vagyok matematikus.

– De én az vagyok. A köznyelvben a szimmetria helyes arányt jelent, de az én szakmámban minden változással szembeni invarianciát.

– Hogy jön ide az invariancia?

– Úgy, hogy a világon minden változik, panta rhei, ha nem önmagától, akkor változtatja a környezet, s ha a változtatás, a transzformáció során a lényeg, az objektum legalább egy tulajdonsága változatlan marad, akkor létrejön, illetve létezik a szimmetria.

– Nem felesleges okoskodás ez?

– Dehogy felesleges! A szimmetria vagy annak a hiánya, az aszimmetria jelzi, sőt jellemzi a világról alkotott képünket. Kódolva van belénk ez a képesség. A szimmetria tárgya és jellemzője minden tudományos és művészeti ágnak, nem tudja megkerülni vagy mellőzni sem a matematikus, sem a csillagász, a biológus, a régész vagy a költő, s a prózaíró, a szobrász, az építész, a festő, a zeneszerző aztán különösképpen nem. Szimmetria van a versritmusban, a zenei harmóniákban, az épületek ornamentikájában, a test anatómiai felépítésében, a növényrészek eloszlásában. Platón és Arisztotelész a szép és az igaz egységének nevezte a szimmetriát.

– Még jó, hogy említetted a növényeket, mert az íriszről beszélgettünk.

– Igazad van, elkalandoztam. De a virágok összetétele is megmagyarázható a tudomány nyelvén.

– Nofene! Erre kíváncsi vagyok.

– Rendben. Akkor figyelj. Két egymásra merőleges síkkal felezhető a kétoldali, a bilaterális szimmetriájú szerv, ilyen például az írisz virága.

– Feladtam, Alex. Illetve Szása, mert arra kértél, hogy így szólítsalak. Túl okos vagy. Én a nagyanyám virágoskertjében azt tapasztaltam, hogy ezeknek a csodálatos növényeknek a sziromlevelei különös izgalmat, borzongást váltanak ki belőlem. Merőleges síkok nélkül. De itt, Ekibasztuzban megelégszem azzal, hogy emlegetem, mormolom a nevét, szerintem ez a legszebb orosz szó: obolocska, vagyis héj, hüvely.

– Örülök, ha fölfedezed az anyanyelvem szépségeit, mert más népek recsegő, ropogó, darabos képződménynek tartják, pedig ugyanúgy tud zenélni, mint a francia vagy az olasz. Különösen itt, az Uráltól keletre. Igaz, még nem találkoztam fogollyal, aki olyan tökéletesen megtanult volna oroszul, mint te. Én is szeretem az obolocska szót, azért szólítalak legtöbbször Janocskának. Hasonló a két szó hangzása. A másik neved, a Rózsás már nehezebb, bajos kiejteni, pedig felhívtad a figyelmem arra, hogy a hosszú magánhangzó ékessége az anyanyelvednek, hosszan kell ejteni az ó-t, és az „a” hangzó sem lehet „á”. Azt is tőled tudom, hogy nem is rózsát jelent a neved, hanem rózsával díszített valamit, mert hát ti, magyarok – ennyit már tudok a nyelvetekről – minden szó végére odabiggyesztetek egy vagy mit tudom én, hány toldalékot. Oroszul úgy hangzana talán, hogy rozovij.

– Hát a nyelvészethez is értesz? Nem csoda. Az anyanyelved az orosz, de te kozák vagy.

– Ez él a család tudatában. De ugyanúgy lehettek grúzok vagy örmények is az őseim, átjáróház volt Észak-Kaukázus, ahol az én kedves szülővárosom, Kislovodszk fekszik, valóban nem túl messze a doni vagy a krími kozákok földjétől, de ez a népegyveleg, mármint a kozák állandó mozgásban élt, hatalmas térségeket lakott be, és keveredett orosszal, ukránnal, törökkel, tatárral, lengyellel, ruténnal, így az én ereimben is csordogálhat valamennyi az ő vérükből. Ti, magyarok is áthaladtatok itt, rokonaitok, a kunok őrizték meg a kozákok nevét, cosac, ami őrséget jelent. Ha ebben a nagy térségben képzeljük el a végtelen időt, akkor mi ketten is lehetünk rokonok, a hunok, besenyők, jászok, tatárok, kazárok, de főleg az avarok kavartak fel errefelé hatalmas néphullámokat, a ti egyik őshazátok talán Baskíria volt, az Uráltól délre, a másik Levédia, valahol a Kaspi-tenger környékén, itt verődtek össze néppé a magyar törzsek. Az ősi életmódot a kozákok őrizték meg legtovább, katonáskodtak a 20. századig, és kiváltságaikat foggal és körömmel védték. Századokon át véres harcokat vívtak az önállóságért, az államalapításért, de belebuktak. A cár személye fogta össze őket, amíg volt cár, most már széthullott, mint megoldott kéve búza.

– Az én nyelvemen is mondják ezt. Olyan közmondásféleség. Hasonlóan gondolkodnak a népek.

– Igen, hasonlóan. Csak az érdekük különbözik, sajnos. Akkor mondanak le az érdekről, amikor kicsúszik lábuk alól a talaj. Látod? Te magyar vagy, én orosz. Mikor volt béke a két nép között? Soha. A legnagyobb magyar költőt is kozákok ölték meg. De itt a zupa, a priccs, az őrök csőre töltött fegyvere megtanított arra, hogy csak egyetlen cél van. A túlélés. Életben maradni mindenáron.

– Igen. Életben maradni mindenáron. De a hóhéraink kitalálták az örökös rabságot. A büntetés letelte után kényszerlakhelyre hurcolnak, rendszerint Közép-Ázsiába vagy Szibériába. Téged 8 év fegyházzal és kényszermunkával sújtottak, engem 10 évre ítéltek. Rendben. Az ész tudomásul veszi, hogy az idő múlik. Megállíthatatlanul halad előre. Egyszer véget ér a rabságunk. Te mondtad, a megőrüléstől az a tudat óv meg, hogy ártatlanok vagyunk. De nekem az őrületet tálcán kínálják föl. Rettegve gondolok a szabadulásom órájára, mert utána nem az anyám, apám, testvérem ölelése fogad otthon, hanem a szibériai írisz árnyéka. Annak a – te jellemezted így – kecses, hosszú szárú, lila virágú növénynek az árnyékában meghal a lélek, és akkor értelmetlenné válik a test vegetálása. Egyszerűbb szavakkal: a büntetés letelte után a száműzetés következik, a tajga, az ősrengeteg vagy a sivatag valamelyik gyéren lakott térsége. Számomra az lesz a morális halál.

– Vigyázz, Janocska! Túl messzire mentél. Ne hajtsd az ellenség malmára a vizet. A bolsevista ebek, Sztálin kutyái éppen ezt akarják, a morális halált. Simára akarják gyalulni az agykérget, és ki akarják oltani a pislákoló lelket. Nem új találmány. A római légiók katonái nem álltak meg a szakadék szélén, ha nem hangzott el az Állj! parancsszó. Az én eszményképem Spartacus. Csodálom, hogy volt akkora lelke, a biztos vereség tudatában is lázadni mert.

– Te el tudsz képzelni itt bármiféle lázadást, Szása? Nem a sztálinizmus találta fel a legtökéletesebb börtönt, a lágert?

– Igen. El tudok képzelni. Ha nem lehet Spartacus módjára lázadni, lázadjon a szellem. A lélek.

– Ezt hogy érted? És mit érsz vele? Sisteregsz magadban, mint kemence szádában a sült alma?

– Nem, Janocska. Én tartozom hazámnak, Oroszhonnak azzal, hogy gondolatban följegyzek mindent. Nemcsak papírra, hanem az agykéreg domborzatára is lehet írni. Emlegetted édesanyádat, édesapádat. Mi, oroszok anyácskának nevezzük Oroszországot. Még soha nem mocskolták be anyácskát ennyire. A külső ellenségeink nem ártottak annyit nekünk, mint a belsők. Én harcoltam a nácik ellen, veszett ebek voltak azok is, de akik minket itt fogva tartanak, százszor hitványabbak. A nácik nem tagadták, hogy le akarják tiporni a világot, de ezek az egyenlőség szent eszméjét hirdetik, s milliókat pusztítanak el. Gondoskodni fogok arról, hogy a világ ezt megtudja.

– Erős lélek vagy, Szása. De neked annyival könnyebb, hogy szabadulásod után, a kényszerlakhelyen is a te hazádban maradsz, én viszont soha nem fogom meglátni kicsi országom rónáit, szelíd dombjait. Nem lehetek ott apám, anyám temetésén. Szabad így élni?

– Élni nem szabadság kérdése, Janocska. Élni muszáj, mert az egész világegyetem egyetlen, léttudattal bíró, gondolkodó élőlénye, jelenlegi tudásunk szerint, az ember. Hogy keletkezett, hogy jött létre, nem tudjuk. Teremtéselmélete szinte minden népnek van, de azok az elméletek is éppen olyan titokzatosak, mint az ember. Sőt, a fajon belül minden egyén egy-egy enigma. Te is az vagy, Rózsás János, s ha ellobbansz, magaddal viszed a sírba a nagy titkot.

Ilyenkor megszigorodott Szása sovány, keskeny arca, hangja tanáros, oktató lett, látszott, erős indulatok feszítik belülről. Mintha a két kontinens tarisznyálta volna fel, ázsiai, mongolos, karvaly szeme szúrt, de mosolya európai vonás volt, jóságról, lelki nemességről árulkodott. Az egész feje akkor váltott színt, akkor lobbant tűzbe, ha Alekszandr Blok-, Jeszenyin- vagy Majakovszkij-verseket szavalt. Ilyenkor úgy megszorította barátja felső karját, hogy kék nyomok maradtak rajta. A suttogásról elfeledkezett, csak a ritmus érdekelte és a szabadság heve, amely kicsapott ebből a lírából.

Máskor is tapasztalta János, micsoda erő lappang Szásában. A vasöntöde embertelenül kemény munkájában vékony csontjaira vasizmok rakódtak, akivel kezet fogott, az napokig érezte a szorítást.

Egyszer az életét is megmentette.

Minden reggel a barakkoktól a gyártelepig ötös oszlopsorban meneteltek, fejüket parancsszóra előrehajtották, kezüket hátuk mögött összekulcsolták, de egyik nap, már sötétedett, kitört a burán, a sztyeppei hóvihar. Az őrök megengedték, hogy ötös alakulat helyett láncot alkossanak, így egymást támogatva tántorogtak visszafelé, még az őrök is ebbe a láncba kapaszkodtak, és akkor érezte meg Janocska az acélizmokat. Őt, mert akkor éppen kiújult gyomorbaja kínozta, s le volt gyengülve, elsodorta volna a burán, de Szása hóna alá nyúlt, úgy vitte magával, hogy alig érintette nemezcsizmájával a havas földet, nem akarta elhinni, amikor megérkeztek a büdös barakkba.

Lágeréletük szertartásos része lett a négyszemközti beszélgetés. Nem volt könnyű elbújni az őrök szeme elől, de mindig találtak egy falat, egy szénkupacot, egy téglarakást, egy óriásgépet, ami eltakarta őket, összehajolt a két kopaszra nyírt fej, s mintha csak álmot láttak volna, átléptek a szellem éteri mezejére. Történelem, irodalom, filozófia, nyelvészet számukra olyan volt, mint madárnak a szárnya, fölrepültek az emberi mocsokból: a képzelet, a fantázia elviselhetővé tette az elviselhetetlent.

– Látod? – mondta egyik alkalommal Szása. – Egy könnyelmű levél miatt kerültem ide, s ítéltek el nyolc évre. Egyik barátomnak írtam, bírálni merészeltem a diktátort, és…

– Hogy kaparintotta meg a levelet a politikai rendőrség? A barátod árult el, vagy a véletlen játszott közre?

– Ezt soha nem tudtam meg. És nem is akarom tudni! Nagyon fájdalmas lenne, ha ekkorát kellene csalódnom a barátomban. Sztálin neve akkor, 1945-ben szent és sérthetetlen volt, két vagy három jelző elegendő volt arra, hogy az ellenforradalmi összeesküvés vádját a vésztörvényszék felállítsa. De mondok neked valamit, Janocska. Ha nem járom végig ezt a kálváriautat, ha nem ismerem meg Lubjanka, Butirka börtöneit, ha nem robotolok Marfinóban és itt, Ekibasztuzban, szegényebb lennék. Különös, mi? Képzeld el, ha nem csuknak le, akkor tanárkodnék valahol Rosztovban vagy Moszkvában, esetleg könyökvédős hivatalnokként görnyednék íróasztal fölé, de így szembesültem a fél világgal. A szörnyeteg akkora élménnyel ajándékozott meg, amelyet a civil életben soha nem kaptam volna meg. Mint lencse a sugarakat, úgy gyűjti össze számomra a láger Ázsia és Európa minden kínját, baját, de örömét, vígságát is. Itt, a lét legsűrűbb masszájában a földi lét minden elemét, morzsáját, molekuláját tanulmányozhatom. Sokra értékelem a német foglyok konok kitartását, figyelem a litvánok, a finnek mélabúra hajló természetét, az ukránok slamposságát, a grúzok fanatizmusát, a tadzsikok hangyaszorgalmát, a lengyelek hejehujára hajlamos jókedvét, a kazahok nemzeti büszkeségét, a gagauzok alakoskodását, a tatárok kiszámíthatatlan, hisztérikus viselkedését, a kirgizek hegyimádatát, a japán foglyok némasággal rokon hallgatagságát, és így tovább. Ráadásul a láger az a hely, ahol megmutatkozik az egyén legrejtettebb tulajdonsága, lepattog a vékony zománc, a civilizáció, és kitör, mint magma, az ösztön, és akárcsak a föld bármelyik más élőlénye, mindenáron élni akar. Mindenáron. Érted?

– S hogy képzeled el, Szása, mindezt megírni? Azt mondtad, nagyokos fejedben már kész regények álltak össze.

– A mindennapok aprólékos leírása a célom. Hogy telik el egy fogoly huszonnégy órája? Azt akarom megírni, Janocska, milyen kicsire zsugorodik az ember boldogsága a lágerben, mert nem igaz, hogy csak szenvedünk. Óránként, percenként nyerünk meg egy-egy csatát, a túlélés csatáit. Győzni nem tudunk, de diadalt aratni igen. A diadal belül van, bennünk, a lélek mélyrétegeiben keletkezik, ezért azt senki nem veheti el tőlünk. Aztán van nagy ívű elképzelésem is. Egy címet elárulhatok: A pokol tornáca. Jónak tartod? Nem poklot akarok írni, azt megírta Dante. A tornác a konkrét valóságban sokkal izgalmasabb hely, mint maga a ház. Onnan lehet kifelé és befelé pillantani. Onnan látszik a kinti és a benti világ. Mondanom sem kell, hogy a tornác lágermetafora.

– Csodállak, Szása. Itt, ahogy mondottad, mindenki a falat kenyérért, meleg lábbeliért, kényelmesebb fekhelyért harcol, tülekedünk, mint kondában a disznók, és te diadalról beszélsz.

– Igen. Diadalról. Nincs sok köze a tudathoz, s hihetetlenül apró, jelentéktelen dolgok váltják ki. Hittel állítom, Janocska, hogy a foglyot gyakrabban járja át diadalérzet, mint a politikai tisztet vagy a lágerparancsnokot. A fogoly, ha letelt a büntetése, szabadul, a rabtartók viszont soha nem élik át ezt a diadalt. De van más út is. Ha fölrepítjük a szellem szabadságmadarát. Hányszor beszéltünk már ketten Gribojedov Az ész bajjal jár könyvéről?! Lépjünk át gyakrabban a hideg ráció világából a spirituális, a metafizikai mezőkre.

Ezek a szárnyalások voltak a lágerélet boldog pillanatai. A szellem száguldása, amelynek nem szab határt a szögesdrót, az őrtorony vagy a puskacső, és amely megajándékozta őket a végtelenség érzetével.

Az idő múlása is csillapította a testi, lelki fájdalmakat. Közeledett Szása szabadulásának a napja, beköszöntött az ezerkilencszázötvenharmadik év. Zord volt a tél Kazahsztán északkeleti szögletében, mint a mesebeli sárkányok, úgy ágaskodtak magasba a szelek, és söpörtek, pusztítottak talaj mentén, hozták a nyitott szénbányákból a fekete port. Egyik ilyen zord, kegyetlen napon – február 7-e volt – a foglyokat nem küldték ki munkára, mert a higanyszál megközelítette a mínusz 40 fokot.

A nacsalnyik parancsot adott a raktárnoknak, hozza elő néhány fogoly civil ruháját.

Szása, amikor letartóztatták, egy tüzérségi felderítő osztag parancsnoka volt, ezt a frontharcos egyenruhát öltötte most magára.

Megrázó jelenség volt.

Egyrészt a hatalmas változás döbbentett meg mindenkit, rabruha helyett katonai öltöny, a dicsőséges Vörös Hadsereg egyenruhája, másrészt a penészfoltok, a gyűrődések a zubbonyon, a nadrágon. Mint térképről a domborzat, leolvasható volt az a sors, amelyet ártatlanul szenvedett el egy nagyszerű orosz hazafi.

Engedélyt kaptak a lágerparancsnoktól, visszavonulhatott a két jó barát félórányi beszélgetésre, s ezt hagyakozásra, szellemi, lelki végrendelete megfogalmazására használta fel Szolzsenyicin.

– Janocska! Drága barátom, Janó! Mint glóbusz a mélyrétegeket, úgy préselt össze minket ez a borzalom. Ez a láger. De itt tudtam igazán megszeretni egy magyart, egy csendes, olvasott, művelt magyart. Ennek a sokat szenvedett népnek a neve szinonima lett a fasisztával, így emlegetnek titeket. Legalábbis itt, a lágerben. Én vagyok a koronatanú, hogy ez nem igaz. A te tiszta humánumod, emberséged, keresztény hited bizonyíték arra, hogy sem a barna, sem a vörös veszedelem irányába nem hajoltál el. Ugyanakkor az orosz kultúra, sőt az orosz néplélek igaz barátja lettél. Sehol nem kedvelik, nem szeretik manapság az oroszokat. Sőt gyűlölik. A vörös diktatúra miatt rossz hírünk keletkezett a nagyvilágban. Felszabadítókból elnyomók lettünk. A szovjet imperializmus sem jobb, mint a kapitalista. De kettőnk barátsága cáfol minden előítéletet. Ami a külső világban nem valósulhatott meg, létrehoztuk a mikrovilágunkban, orosz–magyar barátság virágzott ki a lelkünkben. Látod? Különös módon ezt is a diktátornak köszönhetjük. Szeretném, Janocska, ha hátralévő életünk minden napján, legalább egyszer, rám gondolnál. Ugyanezt fogom cselekedni én is. Egyetlen vagyonom egy könyv, Gribojedov Az ész bajjal jár vígjátéka. Drámának is felfogható. Ezt adom ajándékba. Őrizd meg. Ő, Gribojedov belekóstolt a dicsőségbe és a földi pokolba egyaránt. Fényes karrier után Perzsiában terroristák kaszabolták le. Intő példa, hogy a test pusztulása nem jelenti a szellem pusztulását. Ebben hiszek én, Janocska. Te, magyarként, megszeretted az orosz kultúrát, és – remélem – az orosz népet is. Őrizd ezt a lángot, bárhogy is alakul a sorsod. És tudd, nem távozom irdatlan messzeségbe tőled, száműzetési helyem Aul Kok-Terek lesz, Kazahsztán egyik tartománya. Érezni fogjuk egymás kisugárzását.

Ekkor elhallgatott, némán ölelték egymást percekig.

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, a karvaly szemű, de szép mosolyú, kedves Szása kilépett a láger kapuján. Soha többé nem látták egymást.

‍