Az írásról. Feljegyzések I.

Székely Sevan: A szél szárnyain (Pe aripile vântului)

1979 végén kezdtem el minden lehetséges dologról, úgyszólván „Istenről és a világról” jegyzeteket készíteni. Amellett a témák egészen különbözőek, akárcsak a szemléletmód: hol reflexió, hol félperces, hol gyermekkori emlék, hol emlékeztető egy később megírandó szöveghez, amelyet többnyire már nem írtam meg, mert a feljegyzés által megtörtént a kivitelezés.

*

Ezekhez a „napló”-jegyzetekhez. Az irodalmi formákkal ellentétben varázsuk a spontaneitásban rejlik, amellyel megírják őket; ennyiben „készek”, és nincs szükségük „átdolgozásra”; igen, a szerzőjüknek még csak újra sem kell olvasnia őket, nehogy korrektúrázásra csábítsák.

*

A lényegtelen események krónikásaként tevékenykedem, melyekből a „kerek egész” szubsztanciája előlép.

*

De hiszen Közép-Európában a vihar szemében élünk: itt minden írás szélcsendes lesz.

*

Vajon nem éppen a polgári társadalom relatív „szélcsendje” adja meg az írónak a lehetőséget, hogy ténylegesen tudatában legyen az emberi egzisztenciának, mintsem a történelmi szelek „viharának” ideje, mikor nemcsak a kalapját, hanem a fejét is a helyén kell tartania.

*

Ha van egyáltalán bizonyíték arra, hogy az írás pszichopata folyamat, akkor az, hogy a világ aktuális folyásával szemben, amely irodalommentességre, a költészetről való lemondásra hajlik, szakadatlanul folytatódik. Nem mint remény minden remény ellenében, hanem csupán az önigazolásért, saját személyünk öntudatra ébredéséért az önmagunkkal való párbeszédben, melyet szüntelenül folytatnunk kell, hogy a szótlanság meg ne fojtson.

*

Hogy a dolgokat rendeljük önmagunkhoz, azaz tudattalan-észrevétlen módon vesszük birtokba őket, vagy pedig magunkat rendeljük hozzá a dolgokhoz, és ily módon jogaikat meghagyjuk: valószínűleg ez az írás nem választható alternatívája. Erőszakot tenni a dolgokon, anélkül, hogy sejtenénk, mit követünk el, vagy hozzájuk hasonulni, igazodni, sőt, azt mondanám, idomulni, még akkor is, hogyha tévedések áldozatává válunk: ez legalább megkíméli a dolgokat, meghagyjuk a Walter Benjamin-féle aurájukat, és nem pusztítjuk el veleszületett képszerűségüket. Magunkra vonatkoztatni őket vagy rájuk vonatkoztatni magunkat: olyan kicsi a nyelvi különbség, és olyan nagy a gondolati.

*

Pusztán a gondolkodás nem tesz okosabbá, még ha az ellenkezőjét is vélnénk igaznak, amennyiben nem ölt ellenőrizhető, azaz írásos formát. Csak a feljegyzés eredményezi a kívánt világosságot és tisztaságot, különben gyorsan elszálló, nem precíz gondolat maradna: a szükséges megfogalmazás nélkül máris rátelepedne és kitörölné a következő gondolat. A feljegyzések és jegyzetek mindenekelőtt önmagam megértését szolgálták, annak a világnak a jobb és pontosabb megértését, amelyhez akaratlanul is hozzátartozunk és amely elől nem térhetünk ki, és nem menekülhetünk el véglegesen. Ennek elkerülésére kell szembe szállnunk éppen ezzel a világgal, hogy ne legyünk tehetetlenül kiszolgáltatva neki. Ennyiben a jegyzetek egyféle ellenállást, elhárítást, a megmagyarázhatatlan emberi lét szörnyűségének eluralkodása elleni védelmet jelentik. Ez egyébként minden szerzőre érvényes. Az írás, túlzó metaforikussággal, élet-halál harc, amely alatt semmiképpen sem a mindenkori pszichés állapot értendő. Éltünk idején is meghalhatunk, elég zombi jár-kel körülöttünk; mindamellett van ellene elixír, amely nem egyéb, mint a tulajdon nagykorúságunk folyamatos biztosítása. A valódi kóma elég korán eljön. Akkor hát – a viszontlátásra!

*

Az ötlet, ha nem írjuk le, azonnal elröppen, mintha félénk madár lenne, hacsak be nem fogjuk. De hogy a fejünk kalitkájában, és később a papíréban, vajon ugyanaz a teremtmény-e, mint a felbukkanásakor, kétségbe vonható. A nyelvbe zárva már nem ugyanaz, hiszen a szavak tollazatát hordja, mely által minden egyébhez hasonlóvá lesz.

*

Az író átka: jelentéktelenségekben is a dolgok egzisztenciális ősokával találja szembe magát.

*

Kötelességtudat, önfegyelem, kedvetlenség, ösztönzőerő hiánya között ingadozva a szerző az íróasztalához kúszik, hogy legalább saját irománya révén igazolja az élethez való jogát. Hogy milyen instancia előtt? Hiszen nem ismer mást, mint a tulajdon lankadó személyét. Ezért nem lép Kafkánál sohasem színre egyetlen bíró, egyetlen domináns felelős sem, semmilyen magasabb, kétségbevonhatatlan princípium képviselője, mivel a szerző csakis önmagának tartozik felelősséggel, sem istennek, sem bármiféle magasabb rendű lénynek, sem eszmének, sem ideálnak. És éppen ez a vesztének az oka. Hiszen semmit sem viselünk el nehezebben, mint az önmagunkért való felelősséget, melynek semmi sem igazolja a jogosságát.

*

A szöveg „deus absconditus”-áról Horkheimertől és Adornótól, A felvilágosodás dialektikájából tudunk meg valamit, ahol hozzávetőlegesen az áll, hogy a ki-nem-mondottak, mindaz, ami a szövegben közvetlenül nem jelenik meg, a szöveg nyomatékosságát és intenzitását növeli. Eltekintve attól, hogy amúgy sem lehet mindent kimondani és megírni, mindaz, ami kifejezetlenül marad, ama láthatatlan istenné változik át, amelynek ereje és dicsősége a szavakat és mondatokat irányítja.

*

Az író élete az életről való lemondásban áll.

*

Az írás, többek közt, az elfojtás egyik formája. Az író személy kivonja magát az őt szorító aktuális realitások, nehézségek, bosszúságok, a lelki megterheltség alól, legalábbis amíg ír. A mondat: „Azért írok, hogy elviseljem a világot, amely folyamatosan a semmibe hull”, melyet egy prózai írásomban közöltem, a tudattalan kifejezése volt akkoriban annak, amivel ma már tisztában vagyok.

*

Az írónak úgy kell írnia, mintha minden egyes szó az utolsó lenne, amelyet életében még leír.

*

Sajátos módon a tollforgató szabadsága abban áll, hogy egyfajta kéjes szándéktalanságnak adhatja át magát. Kivonva magát a célok és rendeltetések összefüggései alól, „szabadjára” engedi a képzeletét és a pillanatot. Meglehet, a pillanatnak egyébként sincs más létmódja, mint a híres Ernst Bloch-i pillanatnak: a „még nem” és „már nem”. Többé nem célirányos, nem egy hosszú gondolat eredménye, és nem erre az eredményre hangolódik: a szabadság egy érzés; az ember diadalmaskodik a valóságon, melyen úgysem lehet soha győzedelmeskedni.

*

Canetti feljegyzései: néha csupán egyetlen szó. De lehet, hogy manapság csak a forgácsok összegzése lehetséges; a vastag regények lecsengések, a múlt ismétlései, nyelvileg felcicomázva, az úgynevezett élet nem nyújt egyebet az írónak, mint amit már olvasott. Miért ennyire unalmasak a német írók? Mivel ők maguk is unatkoznak az életükben. És – egy paradoxonnal szólva – a hiányzó mélységig ez az egykedvűség fertőzi meg mindazt, amit létrehoznak.

*

Vajon nem a töredékek gyártása az egyetlen lehetséges dolog ma irodalmilag? A szűkösen megfogalmazott gondolat, kezdet és összegző befejezés nélkül, egy ki nem fejtett történet ötlete (Hebbel sokat tudott a töredékességről!) – aktuális földi létezésünk kezdeményei, megszakításai, konvergenciái. Semmit sem fejtünk már ki az áttekintő befejezésig a sietség, kapkodás, és az ipar felgyorsulása által meghatározott hétköznapokban.

*

A széttöredezettség a valóság. Az ilyesféle feljegyzések gyűjteménye, mint ez, inkább megfelel a társadalmi és szociális, és ezáltal világnézeti koherencia általános hiányának. A folyton előhaladó diverzifikációnak, az egyre több és kisebb alkotóelemre hasadásnak, amit semmiféle „holizmus” nem ragaszthat össze újra, a tükörképére kell lelnie a művészeti alkotásokban, az irodalomban is. Ebből a szempontból a jegyzeteim „up to date” jegyzetek, csak ez a tényező a legtöbb ember számára ismeretlen. (Nagyon valószínű, hogy a mai ponyvairodalom nem csak stilisztikai okokból ponyva, hanem azért, mert az általa ábrázoltaknak olyan szabatosságát és okozatiságát merészeli állítani, amely már régen odalett.)

Benő Eszter fordítása

Günter Kunert (1929–2019) német író, költő. Életműve sokszínű: elbeszélések, versek, esszék, önéletrajzi írások, regény szerzője. Az írásról szóló feljegyzéseit a Die Botschaft des Hotelzimmers an den Gast (2004) című kötetből válogatta a fordító, amely a szerző által „Big Book”-ként emlegetett jegyzeteinek egy részét tartalmazza. A nulla dies sine linea elvét követő Günter Kunert élete végéig írta ún. naplójegyzeteit, írásban rögzítve emléktöredékeket, álomjegyzeteket, verscsírákat, prózaötleteket, aforizmákat és aktuális eseményekhez fűződő elmélkedéseket.