„Az írás úgy eluralt, hogy sose mondtam le róla” - Interjú  Tóth Mária írónővel

– Aradon születtél, 1933. áprilisában és 85 éves korodban visszaköltöztél szülővárosodba. Írásaidban gyakran megjelenik Arad, Soborsin, gyermekkorod helyszínei, emberei. – Anyám nem szeretett engem. Nőrokonaim mesélték, hogy már alaposan látszott rajta a terhesség, de ő bábaasszonyokhoz járt, hogy elvetessen engem. Én viszont kitartó és makacs voltam, betapadtam a méhbe. Tűpontos erő lakozott bennem, nem hagytam kilökni magamat. Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak. Szophoklész Oedipusza mindent látott, mindent hallott, mindent tudott már magzatként. Arcomon ott lehetett az értelem mosolya. Én saját magamat szerettem, vigyáztam. Krisztus nem banális halász volt, hanem lélekhalász. Bennem lehetett a leendő öregkorom végső meghatottsága. Kegyetlenül ironikus nosztalgia volt ez a makacsság.
Az udvar kicsi volt, se fa, se virág, pumpás kút, az anyám családjához tartozó vénasszonyok utálták a háziállatokat. A mosónőt elfogadták, s annak volt egy velem egykorú, Náncsika nevű lánya. Náncsika játszhatott velem, de a gépolajjal lefestett, magas kapu elvágott a külvilágtól. Az utcára nem mehettem ki, este bedobtak az ágyba, soha mesét nem mondtak nekem. Nagyanyámnak volt egy Lajcsi nevű öccse, az szeretett engemet. Este bejött az ágyamhoz és csiklandozta a talpamat, csészéket hozott nekem. Egy nagypénteken halt meg Bukarestben, halmérgezésben. Keresztanyámnak volt nyugdíja a vasúti társaságtól. A ház egyik lakásában magyar vasutas lakott román parasztlány feleségével, mert akik a vasútnál dolgoztak, azoknak tudniuk kellett románul. A paraszt Madonna a lépcsőn ült, óriási mellén gyerek szopott. Én tisztes távolságban álltam és néztem őket. A Madonna megkérdezte, hogy én akarok-e szopni? Persze, hogy akartam, mert mindig éhes voltam. A Madonna simogatta a fejemet és románul beceszavakkal ajnározott. Három éves koromra tökéletesen tudtam románul. A román óvodában, ahova beírattak, én voltam a tolmács. Imádott a kövérkés óvónő. Anyám öreg nőrokonai aranygaluskát sütöttek neki. Ez aztán csillagomat felvitte az égre. Aztán Náncsikát elütötte egy autó s én teljesen magányos maradtam.
Anyám varrónő volt és hátbeteg, tébécés. A betegség elárasztotta minden szervét és 33 éves korában meghalt. Kihívtak egy Pozner nevű német orvost, aki kimondta a halál bizonyosságát anyámra. Beköltöztettek egy cukorgyári lakásba, a Kismolnár utcába. Villany, víz bevezetve, minden nap ingyen tejet hoztak, és én gyújtogattam a villanyt. A vénasszonyok kupán vágtak.
Életem nagy élménye volt, hogy keresztanyám beíratott a zárdába, ahol Zsikay Boriska volt a tanítónőm és Randermacher Kornélia, Blanka nővér volt az osztályfőnököm. Sok-sok év után, már a kommunizmusban találkoztam vele a Forray utcában, azt mondta, szerette a szememet. Ez volt a legszebb dicséret, amit kaptam. Még ma is imádkozom Blanka nővérért.
– Háborús gyerek voltál, apád másodszorra is megnősült. Nehéz idők lehettek.
– A Kismolnár utcában laktunk, a Cukorgyár-telep egyik házában. Egészségtelen, nedves falú lakás volt, illett a mi szegénységünkhöz. Anyám februárban halt meg, egy szombati délutánon. Mielőtt elmentem az iskolába, benéztem az ablakon, egy gyertya égett az ágy fejénél, anyám ruhái odakészítve egy székre. A mikelakai ház anyám nevén volt és nagyanyám naponta többször is feltette a haldoklónak a kérdést: Etuska, nem akarsz valamit leírni? Anyám nemet intett a fejével. A végrendeletről lehetett szó. A Maros ott folyt a házunk mellett s a negyednek savanykás borhot szaga volt. Hozzánk nagyon közel volt az újaradi híd, amit évek múlva a németek felrobbantottak. Minden udvarba óvóhelyet kellett ásni. Az óvóhely bennünket semmitől nem óvott meg. Anyám lábán nem volt cipő, s a szeme félig nyitva. Annyira döbbent voltam, hogy sírni is képtelen. Apám Soborsin mellett dolgozott egy mészkőbányában, az kellett a cukorgyártáshoz. Fringhianu, az örmény, jó kapitalista volt, nem fizettünk házbért, naponta ingyen tejet kaptunk, havonta 7 kiló kristálycukrot, tűzifát. Nevelőanyám a soborsini patikában dolgozott, és az apróka, púpos anyja, Szénács Anna engem szarzsáknak hívott. Furcsa, hogy ez engem nem zavart. Normális dolog, hogy minden ember szarzsák. Apám második házasságából született egy lány, nevelőanyám nehezen szülte meg, mert 40 éves volt. Apám szigorú volt velem, minden este előtte az asztalon az ezüst zsebóra, s az nekem nem kegyelmezett. Szerinte mindig későn érkeztem haza. Apám hosszú, fehér hálóingében a konyhában ütlegelt, a végén az utca mellém állt, olyan ordítás tört ki belőlem. Apám válasza: azért verem, mert nincs anyja. S ez így ment éveken át. Irtóztam apám puszta látásától is. Nyaranta engem nem vittek le Soborsinba, apám nőrokonaihoz küldtek, ahol én majdnem boldog voltam.
Arad a magyar történelem tragikus városa, itt végezték ki a 13 vértanút. Minden nő fekete, achátköves fülbevalót hordott. Ők így gyászoltak. Boldog volt a gyermekkorom, mert az álmatlan éjszakák végén jogom volt sírni.
A házunkban nem volt könyv, újságot nem járattunk, olyan tíz éves lehettem, amikor írni kezdtem, s az úgy eluralt, hogy sose mondtam le róla. Két, országos hírű magyar tanárom volt, Dr. Berthe Nándor és Ficzay Dénes. Egyikük se adott értem egy banit se. Berthe egyszer azt mondta nekem: magából, Tóth, akkor lesz író, amikor én leszek a római pápa. Gyerek voltam, lestem Berthe Nándor szentté avatását. Ficzay Dénes kedvence Juhász Zoltán volt, két évvel felettem járt. Ficzay kileste, hogy mikor állhat szóba velem s az orrom alá dörgölte, hogy Juhász Zoltán milyen zseniális novellát írt. Csodáltam és irigyeltem ezt a fiút… Aztán sok év múlva az egyik érettségi találkozón vittem egy könyvet Gnandt Jánosnak, aki földrajzot tanított. Ficzay elolvasta a dedikációt, de neki sose vittem könyvet.
Rendszeresen bejártam a városi irodalmi körbe, amit Szabó Imre vezetett. Érettségi után világgá mentem, Bukarestig meg sem álltam. Riporter lettem a Romániai Magyar Szónál. A velem szembeni szobában ott ült Markovits Márton, akihez 3 hónap múlva férjhez mentem. Így csöppentem bele egy nagy, melegszívű zsidó családba. Az uram távoli rokona volt Markovits Rodionnak, de nem volt kapcsolatban vele.

– Életed következő évtizedeit a magyar gyereksajtóban töltötted. Hogy érezted magad? – Szörnyűséges volt. Akik nem váltak be aktivistának, azok mind a gyermeklapokhoz kerültek. Ezek a volt aktivisták írni nem tudtak, de olvasni igen. Rögtön rám nyitották a szemüket, mert én viszont tudtam írni. Már kezdtem sejteni, hogy az irodalom eszmei minőség. Voltak hallgatag és mogorva periódusaim. Beszédembe jiddis és német szavak keveredtek.
Az uram művelt ember volt, pályám kezdetén sokat segített nekem. Apám verései után ő volt az égiek ajándéka, az ő jósága. Sokat köszönhetek az Utunk szerkesztői gárdájának, Szabó Gyulának, Létay Lajosnak. Kolozsváron ismerkedtem meg Marton Lilivel, Méhes Györggyel, a Lászlóffy fiúkkal, Veres Zoltánnal, Telegdi Magdival, Tóth Kálmánnal, Salamon Lászlóval, Horváth Istvánnal. Szerintük volt tehetségem, de én akkor, amikor mondták nekem, nem nagyon hittem. Legjobb barátnőm Varró Ili volt, akinek imádtam a novelláit, néha sürgönyben gratuláltam neki. Ő engem semmire sem tartott, szerinte, ha majd úgy fogok írni, mint Nagy Olga, akkor lesz reményem, hogy író legyek. Papp Ferenc az Igaz Szóban sok írásomat közölte, egyszer Vásárhelyen felajánlotta, hogy legyek a barátnője, amiről én hallani sem akartam. Ili a Törvényszék utcában lakott Székely Jánossal. Mindegyiküknek volt egy külön szobája. Az ablakukból a börtönudvarra láttunk le. Fogalmam sincs róla, hogy lefitymálásai után hogyan tudtam Varró Ilit éveken át imádni, de értettem hozzá.
– Reménnyel vagy reménytelenül, de író lettél. – Sokat köszönhetek Gálfalvi Zsoltnak és Márki Zoltánnak. Ők olvasták könyveim őspéldányát, Zsolt olvasta A futár halálát, aztán Németi Rudi szerkesztette a Kriterionnál. Ennek a regénynek az ihletője Köblös Elekné, Kajlik Karolina volt. Ők a harmincas években emigráltak a Szovjetunióba, ahol Köblös Eleket főbe lőtték, Lina Taskentbe, egy női lágerbe került s a kislányuk a Kaukázusba egy gyereklágerbe. A kislány ott halt meg tüdőgyulladásban. Lina néni hazatelepült Vásárhelyre, ott is halt meg. Különben Enyeden született. Gálfalvi Zsolt azt mondta: A futár halálával befutott író lettem. Sok levelet kaptam a regény megjelenése után.
Márkit szerettem és ő is szeretett engem, háromszor nősült, a feleségeit gondosan ápolta, a harmadik felesége, Zsóka nyelvrákban szenvedett, nem tudott nyelni, Márki csövön keresztül etette, minden nap fokhagymás beöntést adott neki és Pécsre vitte kezelésre. Minden hónapban egy kis darabot levágtak a nyelvéből, s hogy mit mondott, azt nem nagyon lehetett érteni. Alpár, a bátyja biológiából doktorált, Márki Juhász Gyulából. Az összes vizsgáját letette a szegedi egyetemen és dolgozatot írt a költőről, amit sosem védett meg. Mostanában gyakran gondolok arra, hogy abból az esszéből mi lett, hova került. Márkinak volt az első feleségétől egy fia, Márki zongorázni tanította, közben németül beszélt vele. Ő is úgy tanulta meg a német nyelvet. Erősen szélsőséges nézetei voltak a zongoratanításról. Egyszer náluk ebédeltünk és Juci néni, Márki anyja azt mondta: Zoltán, neked Marikát kellett volna elvenned. Egy szó sem hangzott el erre. Márki sokat olvasott nekem, tanított. Egyszer Szabó Gyulának elküldtem az Ablak a napra című novellámat, ő és Hornyák fél éven át küldte nekem a leveleket: hol olvastam valami hasonlót? Sehol. A végén a novellából a kötet címadója lett. Márki rábólintott: ez egy rövid és nagyon jó novella. Az első kisregényemet, a Levél a mélybőlt Domokos Géza szerkesztette és agyba-főbe dicsérte.
– Emlékszem, meséltél nekem egyszer a nagy szerelemről. – Az írónőknek akkoriban voltak szeretőik, több is. Én egyszer lettem szerelmes Ionescu Tudor Mihai Dorohoiba, aki a Cantacuzino szérumgyártó intézet vezérigazgatója volt. Három évig tartott a viszony, én szakítottam vele. Utána ő megnősült s a házasság egy hónapig tartott. A doktor évekig telefonált nekem, hogy béküljünk ki. Hallani sem akartam róla. Van egy kínai növényhoroszkóp, én abban egy bokrocska vagyok, a jellemzésemet a végén egy mondattal zárja: sose bocsátok meg senkinek, ha egyszer szakítottam valakivel, az szakítás marad. Abban az időben fedeztem fel Appolinaire Búcsú című versét, Vas István fordításában:
Letéptem ezt a hangaszálatMár tudhatod az ősz halottE földön többé sohse látlakÓ idő szaga hangaszálakÉs várlak téged tudhatod
Ez a kedvenc versem maradt. A nagy szerelemből.
Huszonnyolc publikált kötetem van, főleg a Kriterionnál és a Mentornál jelentek meg.
– Nem hiányzik Bukarest, milyen az aradi új életed? – Mindig idea fixám volt, hogy öregkoromra visszatérjek Aradra és anyám sírjába legyek eltemetve. Minden este papírra vetem, hogy másnap mit fogok írni, tehát most, 86-ik évemben is egyfolytában írok. A húgom házának kertjében építettek nekem egy kis házat, amit én a bukaresti lakásom eladása után belaktam. Úgy érzem, hogy végre itthon vagyok, éjjel háromkor hallom a kakasok kukorékolását, hallom Vodka, a húgom kiskutyájának ugatását, ezek hozzátartoznak már a hétköznapjaimhoz. Legjobban a hétköznapi apróságokat élvezem, amelyek teljessé teszik az életet. Élvezem, hogy közelebb kerültem a magyar kultúrához is, irodalmi folyóiratokat járatnak nekem, itt mind a tévében, mind a rádióban csak magyar beszédet hallok és ez igenis éltet engem.


Tóth Mária 1933. április hatodikán született Aradon, apja géplakatos volt, anyja varrónő. Még nem töltötte be a kilencedik évét, amikor anyja meghalt tbc-ben. Élete nagy ajándékának tartja, hogy nyolc évet tölthetett az aradi Notre-Dame zárdában. Bukarestben beiratkozott az idegen nyelvű intézetbe, amit nem fejezett be. 1951-ben férjhez ment Markovits Mártonhoz, a híres Markovits Rodion családfájáról szakadt tanáremberhez. Ez a házasság negyven esztendőn keresztül tartott, a férje haláláig. Újságíróként negyven éven át dolgozott a bukaresti magyar lapoknál. Tagja mind a román, mind a magyar írószövetségnek. Jelenleg családja körében, Aradon él.