„Az írás kiszolgáltatottság” – Interjú Vincze Ferenc íróval, irodalomtörténésszel, műfordítóval

Életed során a magyar irodalom elég sok fellegvárából körülnézhettél, bárkinek nehéz lenne úgy végigjárni a Marosvásárhely–Kolozsvár–Budapest–Bécs útvonalat, hogy legalább egyszer eszébe ne jusson: akár írni is lehetne. Hol érezted először azt, hogy az irodalom megkerülhetetlen?

‍

Talán legelőször Marosvásárhelyen gondoltam azt, hogy az irodalmat – jelentsen ez olvasást vagy írást – nem fogom tudni el- vagy megkerülni. Mondhatnám azt, hogy ez eleve családilag adott volt, de nem lenne teljesen igaz. Bár úgy nőttem fel, hogy a könyv szerves része volt az életemnek, különbséget tennék itt: nem mindegy, hogy az ember örököl valamit, egy gyakorlatot és életformát, melynek része a könyv, és aztán kezd vele, amit akar, vagy idővel saját maga számára is felfedezi a könyv és az irodalom izgalmát, önmaga jogán is elkezd valamiképpen figyelni az irodalomra. És persze az sem mindegy, hogy olvasóként teszi ezt, íróként vagy műveket értelmező, és így ezek vélt vagy valós fontosságát közvetítő alkotóként. Az írás kezdete számomra – ahogyan az olvasásé is – Marosvásárhelyhez kötődik, de aztán idővel ez átalakult, és Budapesten kezdtem megismerni az irodalmi élet zegét, zugát, hol a szépirodalomét, hol az ezzel foglalkozó tudományos közegét, vagy éppen a kiadók világát. Ezt az utóbbi időben kiegészíti Bécs, a maga távolságával, másként látásával, eltérő hangsúlyaival. És mindeközben hosszú ideje ott van Kolozsvár, ahol szeretek nem vendég lenni, hanem valaki, aki most éppen nincs ott, de akár ott is lehetne, vagy ott kellene legyen, ahol az irodalom, a közeg, az emberek, a barátok vagy éppen ismerősök valamifajta otthonosságot jelentenek, az irodalomban is. Talán azt is mondhatnám a fentebbi analógia mentén, Vásárhely, Pest, Bécs adódott, vagy éppen kaptam őket, ténylegesen csak Kolozsvárt választottam.

‍

Írsz, egyetemen tanítasz, és szerkesztőként is dolgozol. Változik-e az irodalomhoz való viszonyulásod attól függően, hogy éppen melyik műszakban veszel kezedbe egy szöveget?

‍

Az irodalomhoz való viszonyulásom folyamatosan változik, néha nem kell ehhez az, hogy funkciót váltsak. A szerkesztés, a tanítás – hangozzon ez bármilyen meredeken – eltávolít az irodalomtól, pontosabban tárgyiasítja az irodalmat, néha az az érzésem, megfosztja valamitől, talán az önfeledtségtől, az élvezettől. Az írás pedig kiszolgáltatottság, a szó pozitív és negatív értelmében is. A másiknak, az olvasónak, az ismeretlennek való kitettség. A probléma számomra abban rejlik, hogy akármelyik funkció is kerül előtérbe, a másik kettőt aligha lehet teljesen háttérbe szorítani, például ennek a kérdésnek a megválaszolásánál sem. Az egyik a másikat mindig minden esetben kontrollálja, kibillenti saját egyensúlyából vagy felfeszíti a kereteit. Más a feladat és a cél, ha tanítasz, szerkesztesz, és ha írsz. Nem biztos, hogy szerencsés ezek párhuzamos művelése, egyáltalán ezek párhuzamos művelésének elkezdése. Persze ez nem csupán az én problémám, szerintem sokaké, és hát nem kell bemutatni a közeget, mely ezeket a funkciókat elég gyakran – szinte észrevétlenül is – kiutalja az egyszeri irodalmi munkás számára. Ahogy Vásárhely, Bécs, Budapest és Kolozsvár állandó perspektívaváltásra kényszerítenek, ezek a funkciók sem tesznek egyebet. Vannak ennek pozitív hozadékai, és gyakran negatívak is, hiszen egyszerre biztosítanak új szempontokat, és akadályozzák az egyikbe való teljes belefeledkezést.

‍

Műfordítói műhelyeket tartasz, az irodalom kultúraközisége pedig kutatóként is érdekel. A nyelv provokálását vagy az irodalom közvetítését látod a műfordítás céljának?

‍

Nos, hogy mi a műfordítás célja vagy éppen feladata, arra számtalan választ lehetne adni. Mondhatnám azt, hogy a fordítás során keletkező veszteségek minimalizálása. Vagy azt is mondhatnám, hogy az ismeretlen, az idegen közvetítése és megismertetése. Vagy, mint a kérdésben is pontosan megfogalmaztad, a nyelv provokálása, feszegetése, szétfeszítése, a határok megtalálása, áthágása. Vagy azt is mondhatnám, hogy a szép hűség és a szép hűtlenség. Válaszolhatnék nagyon pragmatikusan és nagyon metaforikusan: egy szöveg pontos, hű visszaadása, közvetítése, vagy éppen a lehetetlen elérésének felismerése, belátása, feladása és végül – mindezek ellenére – megkísérlése. A visszaguruló kő ismételt felgörgetése arra a bizonyos hegyre. A műfordítás munka, technika, kísérlet, az újraalkotás ábrándja. S mindeközben minduntalan körülvesznek bennünket a nyelvek, és minél inkább ismerjük őket, annál inkább érzékelhetővé válik a feladat lehetetlensége, hiszen a célokat közben nem tévesztjük szem elől.

‍

‍

Nem a román irodalom közvetítéséről és a fordításában rejlő nyelvi kihívásokról kérdeznélek, hanem Kolozsvárról nézve az annál messzebbről felderengő osztrákéról: milyen a magyar irodalom Bécsből nézve, illetve lehet-e rálátása a magyar olvasói közegnek az osztrák irodalomra?

‍

Annyiban árnyalnám a kérdés első felét, hogy a magyar irodalom Bécsből többféle is lehet. Mondjuk egy osztrák olvasónak, irodalomtörténésznek többnyire az a magyar irodalom, ami hozzáférhető németül (esetleg angolul), így korántsem megismerhető a maga teljességében, összetettségében, szétszabdaltságában. Teljesen nem tudok belehelyezkedni ebbe a pozícióba, inkább érzékelem ennek milyenségét, főként szűkösségét, de persze ez egyértelműen abból adódik, hogy hozzáférek nyelvileg a magyar irodalomhoz, még akkor is, ha mindent persze el nem olvasok. Egy 1945 és 1990 közötti magyar irodalmat tematizáló, német nyelven megtartott kurzusomra készülve szembesültem a korlátokkal, hiszen ha a hallgatók nem olvasnak még eredeti nyelven, akkor az tanítható, ami lefordult németre. Tandori alig, Petri sokkal inkább, hiszen utóbbinak több szövegét is lefordították, Parti Nagy vagy KAF a nyelvi játékok, az erős hagyományreferenciák miatt szűkösen fordítható, így ennek hiányában nehezen tanítható. Talán a példákon keresztül látható, milyen lehet a magyar irodalom Bécsből, ha nem tud az ember magyarul. Persze közben vannak szerzők, akik esetében szinte a teljes életművet tanítani lehetne, például Krasznahorkai, Esterházy, Nádas, ami kifejezetten jó, csak aztán ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hol maradnak a többiek, akiknek nemhogy életművüket, néha egyetlen művüket sem fordították még le németre.

Az már egy másik kérdés, hogy milyen a magyar irodalom onnan számomra: néha elég távoli, és nem mindig vagyok biztos benne, hogy ez baj. Mondhatnám azt is, a szövegek elérnek hozzám, az irodalmi élet nem. De ez sem igaz a maga teljességében, mert voltaképpen nem élek Bécsben, helyrajzilag ott dolgozom, és vagyok ott, de az irodalom, azaz az irodalmi munkáslét Budapesthez köt és Kolozsvárhoz. Aztán megint váltani kell, hogy befoghatóvá váljon valami válasz az osztrák irodalomra irányuló magyar olvasói tekintet vonatkozásában. A német irodalom és ezen belül az osztrák jelenléte, fordítása a magyar közegben nem áll rosszul, hiszen számos szerző, szöveg jelent meg és jelenik meg folyamatosan magyarul, talán elmondható, hogy elég árnyalt képet kaphat az olvasó, ha rászánja az idejét. Kafka, Musil, Bernhard, Handke, Jelinek, Ransmayer, Robert Menasse, Mayröcker – hogy csak néhány nevet soroljak – hozzáférhetőek magyarul, s néha úgy érzem – bár ezt sem látom teljességében –, nagyobb tágassága van az osztrák irodalomnak magyarul, mint a magyarnak németül. De ez elvezethet a „nagy nyelv” és a „kis nyelv” problematikájához és még azon is túlra, erre itt most nincs hely.

‍

A szöveg nem csak a maga csupaszságában érdekel, 2022-ben megjelent Képregénytörténetek című tanulmányköteted, illetve te írod a Helikonban megjelenő képregényecskéket. Hogyan vált írói, kutatói és (gondolom) olvasói mindennapjaid részévé a képregény?

‍

A képregény gyerekkorom része volt, talán sokak számára így volt ez, s amihez magyarul vagy akár románul éppen hozzá lehetett jutni a nyolcvanas évek derekán, azt apám megszerezte, én meg elolvastam. Nem gondolkodtam rajta, egyszerűen megszerettem ezt az elbeszélői formát, ahogy úgy általában megszeretünk valamit, ami valamiképpen megszólít és gondolkodásra ösztönöz. Nem gondolkodtam azon, hogy sokan gyerekirodalmi műfajnak tartják, peremmédiumnak vagy az irodalomhoz képest valami másodlagos, lebutított közlési formának, hanem egyszerűen élveztem olvasni Asterix és Lucky Luke történeteit, vagy éppen a Misát. Jóval később, az egyetemen kaptam a félévkezdés előtti utolsó pillanatban egy olyan kurzust, amelyen az irodalom és a társművészetek kapcsolatáról kellett beszélni, és nem jutott más hirtelen eszembe – már amiben konkrét olvasmányélményem is volt –, mint az adaptációs képregény. És innentől kezdve nem volt megállás, kutatói funkcióm elkezdett kibővülni egy újabb pillérrel, a képregénnyel, és immár több mint 10 éve foglalkozom a magyar és a kelet-európai képregény történetével, elbeszéléstechnikáival és nem utolsósorban a dokumentarista képregény különféle műfajaival. És ez nem sokkal később tovább alakult, amikor a Helikon felkérésére Csillag Istvánnal közösen elkezdtünk kétheti rendszerességgel comic stripeket csinálni, vagy ahogy néha szoktam nevezni, képregénytárcákat vagy tárcaképregényeket. Mindennapjaim szerves része a képregény, ez tény, olyannyira, hogy néha érzem a késztetést: kutatói kapacitásaim jelentős részét erre irányítsam.

‍

‍

Hogyan néz ki a Helikonban megjelenő képregények alkotási folyamata?

‍

A helikoni képregényeket megszeretni egy pillanat műve volt: hirtelen jött, váratlanul a felkérés, és – ritkán van ilyen – egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy beleálljak-e vagy sem. A képregényeket 2015-ben kezdtük el csinálni Csillag Istvánnal, akivel akkor még nem is ismertük egymást személyesen, csak távolról, hallomásból. A tényleges megismerkedésre csak sokkal később került sor, már egy, a képregényekből létrejött kolozsvári kiállítás alkalmával, amikor ugyanabban a hotelben voltunk elszállásolva, és még a megnyitó előtt szinte elmentünk egymás mellett a folyosón – ezt persze később megképregényesítettük. A munka alapvetően két fázisból áll, én kitalálom az ötletet, ebből megírom a forgatókönyvet (s ha néha megfeledkezem a határidőről, kellő főszerkesztői nógatás után azonnal írom), és ezt küldöm át Istvánnak, aki aztán megrajzolja az abban foglaltakat. Eleinte még részletesebb forgatókönyveket írtam, megadtam minden panel részletes leírását és természetesen az elhangzó vagy gondolt szöveget (talán túl is írtam ezeket), de aztán nagyon hamar egymásra hangolódtunk, és a részletes leírások már elmaradtak – mondhatnám, megismertük egymást. Kezdetben részletesebben leírtam például a nézőpontokat, a szereplők elhelyezkedését, de aztán ez kezdett elmaradozni, és az általam írt szituációkat István megspékeli saját látásmódjával, azonnal felismerhető stílusával, és a kettőnk humora – szöveg és kép együttjátéka – remekül kiegészíti egymást. István vizuális világában alkotni nekem nagy szerencse, és így otthonosan mozgunk egymás ötleteiben.

‍

Bár tapasztalatom szerint a román könyvesboltokban egyre nagyobb a képregényválaszték (főleg mangák terén), az amerikai és a japán művek között elég nehéz európai képregényeket találni. Az Asterix, a Tintin és az Incal fel-felbukkan a polcokon, azonban közép–kelet-európai/kelet-európai képregényekkel nem igazán találkoztam (talán a litvánról románra fordított Haiku siberian az egyetlen, ami az utóbbi időben megragadta a figyelmem). Létezik-e egy magyar képregény alakú űr? Tervezel-e nagyobb terjedelmű képregényen dolgozni?

‍

Nem véletlen, hogy innen látod vagy ezt látod a képregényes világból, mivel az észak-amerikai comics, a francia bande dessinée és a japán manga elég sok képregénykultúrában meghatározó, ezek mindig is felülreprezentáltak voltak és jelenleg is azok, amivel nincs semmi gond. Azonban emellett nagyon erős a mezőny, akár a dél-amerikai vagy az európai képregény vonatkozásában. Jómagam főként a német, román, magyar alternatív vonalat ismerem jobban, de itt számtalan olyan mű van, elsősorban graphic novelek, amelyek kiemelkedő alkotások. Itt fontos megemlíteni, hogy a német képregénypiac rendkívül gyorsan dolgozik, már ami a fordításokat illeti, s például több finn, svéd vagy más nyelvből fordított képregényt németül sikerült elolvasnom, és így tovább árnyalódik a kép. A magyar képregény alakú űr létezik, a Halálcsillag is épül már, s a galaxis távoli zugaiban a padavanok képregényekből tanulják a csíziót. Komolyabbra fordítva a szót: a magyar képregényt már többször temették, talán legutóbb a kétezres évek közepén, de aztán mindig feltámad poraiból, új erőre kap. Természetesen a magyar képregényes szcénának vagy képregényiparnak vannak sajátosságai, többek között a szerzői, magánkiadásban és minimális példányszámban megjelentetett képregények, melyek a Nemzetközi Képregényfesztivál vagy a Hungarocomix standjain férhetők csupán hozzá, és aligha érhetők el a nagyobb terjesztők boltjaiban. Ez néha elfedi a magyar képregénytermés komplexitását és sokszínűségét, de aki kitartóan keresi, az megtalálja ezeket az alkotásokat is.

Talán azt mondhatnám, mármint a nagyobb képregénnyel kapcsolatosan, ötletem és némely terveim is vannak, kapacitásom, energiám és hozzá rajzolói kapacitás már kevésbé. Jó lenne egyszer talán olyat is csinálni, de alapvetően úgy vagyok ezzel, hogy megelégszem azzal, ami van és amit csinálhatok, mert az sem kevés, sőt.

‍

‍

Vincze Ferenc Marosvásárhelyen született 1979-ben. 1989-től Magyarországon él. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar, német és összehasonlító irodalomtörténet szakjain diplomázott, majd ugyanitt szerzett doktori fokozatot 2012-ben. Szépirodalmi írásai 2003-tól jelennek meg különböző folyóiratokban, 2007-ben publikálta első prózakötetét A macska szeme címmel. Németből és románból fordít szép- és szakirodalmat. A Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője. 2021-től a Bécsi Egyetem Finnugor Tanszékének hungarológia oktatója. Legutóbbi prózakötete: Az utolsó történet (Lector, Marosvásárhely, 2022).