.svg)
Szigorúan egy irányba tekintő, átszellemült díszhadsereg vonul az Eltörölni Frankot felütésében. Kortárs észak-koreai ünnepség helyett valahol a brezsnyevi éra után járhatunk, s el is hangzik a film egyharmadánál a konkretizálás, hogy 1983-ban.
Egy, az igazság üvöltéséről szóló monológ után sötét, szmoggal és kosszal teli alagút miliője a következő képsor. A nedves utakon áthaladó harckocsik és homályos karhatalmisták a felvonulás archívjából „szabadultak el”. Ellenőriznek mindent: levegőt, földet és ami alatta van. Csak a tudat lehet szabad? A film arról szól, hogy az sem. A gépek mellett cikázik három punk figura, akik lázadó plakátokkal ragasztják végig ezt a mocskos alvilágot, és szétrebbennek, amikor megjelennek a harckocsik. Közülük azonban Frank Róbert (Fuchs Benjámin) nem fut el, hanem az út szélén gubbasztva próbálja túlélni a fenyegető konvoj elhaladását.
Hármójukról gyorsan kiderül, hogy egy punkkoncertre tartanak, amelyen Róbert a fellépő banda frontembere. Harsány dalszövegeivel a rendszert kritizálja, és ez gyorsan feltűnik a közönségben „megbújó” besúgóknak is, akik szétverik a koncertet. Társaival együtt Róbertet börtönbe viszik, ahonnan szeretője, a pszichiáter Anna (Waskovics Andrea) „hozza ki” úgy, hogy beutaltatja a nyílt osztályra. Itt a fiú azzal szembesül, hogy a hatalom őrültnek nyilvánítva tart fogva embereket, egészen addig „kezelve” őket, míg valóban elvesztik a kapcsolatukat a valósággal. Innen próbál Róbert kitörni, de megalkuvás nélkül. Később a hatalom is megkörnyékezi. A kórházban találkozik a néma lánnyal, Hannával (Blénesi Kincső), akivel be tudná teljesíteni nonkonformista lázadását. Kiderül, hogy valójában tükörképét találta meg, hiszen Hanna remek szöveget ír zenéjéhez. Róbert erőt érez egy utolsó üvöltéshez.
Fabricius Gábor kezdésében is jól megalapozza, hogy nála az „eltörölni” nem fizikai, hanem lelki-szellemi megsemmisülést jelent. Az író-rendezőnek nagyon „megtetszett”, hogy a kommunizmusban az ellenzékiek ellen használták a politikai pszichiátriát, ám mindennek ellenére filmjében szó sincs történelmi miliőről. Az említett felvezetőben is inkább dísz ez. Fabriciusnak a disztópikus világ tetszik, éppen ezért alkotása akár játszódhatna bármelyik múltbeli és jövőbeli diktatúrában is.
Pontosan emiatt válik a film alapmotívuma, az üvöltés egy nagy közhellyé. Ugyanis ebben a világban az igazság egyetlen kimondott formája ez, s a film is ennek elnyomására, az elhalkulásra koncentrál. A gond az, hogy Fabricius felmondja a mozis utópiák (a Braziltól a THX 1138-ig) legnagyobb fordulatait, és azzal döbbenti meg nézőjét, hogy valami hasonló zajlott le negyven évvel ezelőtt Magyarországon is. Filmje azonban nem a kádári bürokratikus diktatúráról szól, még akkor sem, ha a háttérből sokszor hallani az „Öreg” kései (1987. őszi) beszédeit. Ha a szerző saját szorongását akarta filmre vinni, ez akár kortárs mintázatok felismeréséből is fakadhatott, de sajnos elsüllyedt abban, hogy univerzális stílust akart kreálni – csak remélni lehet, hogy nem a nemzetközi piacon való jobb eladhatóság kedvéért.
Nagy ziccer lehetett volna az elnyomás és a pszichiátria közötti kapcsolat mélyebb boncolgatása, de ez is kimarad, miként a ’80-as évek undergroundjának ábrázolása is. Ha valaki történelmi dimenzióra vágyik, annak ajánlom a Pol Pot megye punkjai (Kövessy Róbert, 2000) című dokut, vagy a meghurcolt Pákh Tiborral készült bármelyik interjút.
Fabriciust a nyomasztó zárt terek képi világa, azok hangulatának megjelenítése, szimbólumok és metaforák használata érdekli – filmjének legnagyobb erőssége ebben rejlik. A pusztulást, egy recsegő-ropogó birodalom romlását és ezzel párhuzamosan a személyiség felszámolásának képi megjelenítését nemcsak erősen, hanem emlékezetesen is ábrázolja a film. A sercegő rádió és az ablakokon végigfutó esőcseppek árnyéka, a vörös zászlót tartó feszítőgyűrű csilingelése, a fejforma árnyékára kiszórt vörös festék vérző képe olyan példák, amelyekben a hang és a kép egymást kiegészítve jelenítik meg egyén és hatalom viszonyának alá- és fölérendeltségét.
A szkript viszont kiábrándító, hol szétterjedően suta, tele üresjáratokkal, sulykolásokkal, felszínességgel, hol pedig erősen sűrű. Fabricius hatásmechanizmusa, hogy hosszú szekvenciát körít egy erős szimbólumhoz, és ebből építi, valójában csak bővíti játékidejét. Erre példa az ellenzéki lakásbuli, ahol a disszidálásukat készítik elő a szereplők, s az eseményt egyszerre galambok berepülése töri meg. A forgatókönyvet is ezek a kölcsönhatások határozzák meg: az üresjáratok mellett olyan jól megírt szituáció is található, mint amikor Róbert és Anna keresztbe beszél egymással, miközben a fiú a főorvosnak vall önmagáról.
A perszónák leépítésének egyik önreflexív megjelenítése a cameók használata is. Róbert betegtársait mind ismert, percekre feltűnő színészek, művészek, írók formálják meg. Fabricius ezzel is érzékelteti, hogy a terror mennyi értékes egyéniséget darált vagy darál le.
A képek szemcsések, szinte fekete-fehérre koptatottan monokrómok. Dobos Tamás kamerájával remekül igazodik a magyar filmben erőteljesebben jelen lévő, Saul fiához köthető vonulathoz. A kép az arcokra fókuszál, és sokszor a kereten kívüliség, a homályosság adja a direkt történést. Annak ellenére, hogy egyszerű formalizmusnak hat ez, összességében egy erős atmoszférát ad a filmnek. A képi világ másik erénye, hogy felfedezte, a disztópikus vagy múltidéző légkörhöz sokkal jobban illik a ködös, homályos celluloid-képpont, mint a winchestereken tárolt pixel. A mai „történelmi” filmek egyik legnagyobb hibája a színekben pompázó élesség. Ezért is kár, hogy a történelmi környezet elsikkad a filmben.
Lénárt István párttitkárfigurája, a belügyesek erőszakos karakterei (Zayzon Zsolt) és az önmagukat alakító orvosok (Frenák Pál), művészek (Pajor Tamás), mind bábok csupán. Az oldalak között egyensúlyozna Anna karaktere, de szerepe elsikkad. A főszerepet játszó Fuchs Benjámin (Filo) és a Hannát alakító, ifjú erdélyi színésznő, Blénesi Kincső szövegek nélkül is erőteljesen jelen vannak a vásznon, de sajnos nem jut nekik kellő mozgástér.
Az erős atmoszféra és a színészi jelenlét ellenére hiányérzete marad az embernek. Fabricius az univerzális formai játék oltárán feláldozta az egyedi történetet. Fura ez egy olyan filmtől, amely a megalkuvás ellen üvölt. Az Eltörölni Frankot kortárs kritikának nem elég bátor, története tipikus orwelli disztópia, történelmi filmnek pedig felületes. Akkor mégis mi maradhat a nézőnek? Nem más, mint a nyomasztó erő, sok-sok markánsan megmaradó képpel, momentummal, amelyek emlékezetünkből hibái ellenére sem engedik egy jó ideig kitörölni Frankot.
Eltörölni Frankot, színes magyar film, 99 perc, 2021. Rendező és forgatókönyvíró: Fabricius Gábor. Operatőr: Dobos Tamás. Vágó: Tuza-Ritter Bernadett, Kiss Wanda. Szereplők: Fuchs Benjámin, Blénesi Kincső, Waskovics Andrea, Bánsági Ildikó, Frenák Pál.
