.svg)
Szabó András: Brüsszel, 2015
1944. március 16.
Hajnalodik. Ismét elkezdődik egy újabb fárasztó nap. Délelőtt már rohannom kell tejért, aztán a szabóhoz az asszonyom új kabátjáért, később pedig valamilyen titkos csomagot kell elvinnem a nyomdásszal a szomszéd utcába, megőrzésre. Idén hamar elkezdett tavaszodni, így nem bánom, ha rohangálnom kell. Főleg a nyomdásszal, nagyon jóképű férfi a Tibor. Ő sem ide való, mindketten keressük a helyünket ebben a városban. Idősebb nálam, huszonhét éves. Én huszonegy vagyok, egy éve szolgálok a Schwartz családnál. Azt hiszem, az asszonyom nem szívlel engem túlságosan, de nem küld el, mert szükségük van rám és jól végzem a dolgom. Háború van, nem könnyű új cselédet találni. Két lányuk van, Julika és Alice, már belopták magukat a szívembe. Persze nem illek be közéjük túlságosan, én szegény családból származom, ezért is kell itt dolgoznom és itt laknom velük, a Kossuth utca 8-ban. Julika és Alice jómódhoz vannak szokva, szép ruhákat hordanak, táncolni tanulnak és teáznak a barátnőikkel. Tibor szerint ez az úri világ leáldozóban lesz a háború után és a lányok nem igazán fogják megtalálni a helyüket. A háború… már harmadik éve tart. Néha úgy tűnik, sosem lesz vége. Igyekszem nem foglalkozni vele, és száműzni a gondolataimból, mintha minden rendben lenne. Remélem, Tibort nem fogják behívni. Igazán rossz lenne, ha nem járna hozzánk. Alice tegnap megkérdezte, hogy tetszik-e nekem Tibor, mert szerinte igazán szemrevaló és azt is mondta, hogy én bizonyosan tetszem neki. Mondtam, hogy ne hülyéskedjen. Lehet, hogy van otthon menyasszonya, még sohasem kérdeztem. Alice erre azt mondta, akinek otthon menyasszonya van, az nem néz ilyen csillogó tekintettel más lányokat. Talán jobban tudja. Ő olyan nagyvilági. Én semmit nem tudok a szerelemről. A szokásosnál kicsit tovább fésülködöm. Tibor mindjárt megérkezik.
Nahát, milyen csinos ma Erzsike! – mondja. Alice talán mégsem téved.
Szinte az egész várost bejárjuk, szokatlanul nagy ma a tolongás mindenhol. Nyoma sincs a háborúnak. Először a tejeshez megyünk, aztán a szabóhoz. Gyönyörű új tavaszi kabátot varratott magának Borbála asszony. Egy évi bérem is kevés lenne rá. Villamossal megyünk haza a csomagért, nagy tömeg van, Tiborral szorosan állunk egymás mellett, hogy elférjünk a csomagjainkkal. A tekintete szinte perzsel. Mosolygok. Huszonegy nyárnak kellett eltelnie, a felismerés elemi erővel söpör végig rajtam. Szerelmes vagyok. Hirtelen már nem is akarok visszamenni a Kossuth utca 8-ba, ahol egy halom mosatlan edény és vasalatlan ruha vár rám. Vele akarok maradni.
Felmegyünk a csomagért. A gazdám Tibor lelkére köti, hogy maradéktalanul adja oda Szabó Palinak, aki a szomszéd utcában lakik és bármi történik, őrizze meg. Nem értem, mire való ez a hirtelen kapkodás. Schwartzék nem is készülnek sehová.
Búcsúzáskor Tibor behúz egy kapualjba és megcsókol. Kalapál a szívem és rettenetesen boldog vagyok, azt hiszem, erre vártam. Persze kicsit zavarba is jövök, nem tudom, mit mondhatnék, nem vagyok valami tapasztalt. Még sosem volt részem hasonlóban. Szótlanul sétálunk egymás mellett.
1944. március 19.
Éppen a konyhát suvickolom és egy sanzont dúdolok, amikor belép Tibor. Szaladnék hozzá, de itt persze nem lehet. Nem is tudom, hányadán állunk mi egymással. Csak rámosolygok. De ő nem mosolyog.
Kapcsolja be a rádiót, Erzsike! – mondja megtörten.
Bekapcsolom.
„Német szövetségeseink nálunk állomásoznak”– harsogja a rádió.
– Mit jelentsen ez? – kérdezem Tibort. Nem foglalkoztam eddig túl sokat a háborúval. Reméltem, hogy nem fogja közvetlenül érinteni a mindennapjainkat.
– Semmi jót, Erzsike, semmi jót – feleli. Rögtön arra gondolok, hogy elviszik. Hogy elszakítanak tőle.
Ekkor az asszonyom lép a konyhába. Meghallja a híreket, idegesen kirohan. A férjét keresi. Mi bajuk lehet ezeknek?
Tibor visszamegy a nyomdába. Vele megy a jókedvem is.
1944. április 15.
Ahogy bejöttek a németek, sok minden változott. Már nemcsak a tavaszi széltől borzongtam meg, ha a városban jártam. Amitől féltünk, bekövetkezett. Eddig nem igazán éreztem közvetlenül a háború iszonyatát, azt, hogy nem merek egyedül végigmenni a főutcán. Német katonákat látok és magyar csendőröket. Néznek. Borzasztó. Ráadásul szörnyű rendeleteket hoznak mostanában. 5-étől minden zsidó származású embernek sárga csillagot kell viselnie a kabátján. Schwartzéknak is. Segítenem kellett felvarrni a lányoknak.
– Ne csináljuk ezt! – súgtam oda Alice-nak. – Ne varrjuk fel inkább.
– Muszáj – jelentette ki kérlelhetetlen hangon. Mosolygott, de a szemében könnyek csillogtak.
Az asszonyom nem sírt, hallgatásba burkolózott. Tegnap nem engedték be a kávéházba a csillag miatt. Büszkén, emelt fejjel tért haza, pedig tudom, hogy megviseli a dolog. Minden délután ott kávézott a szomszéd Piroskával. Nem értem, hová vezet ez, hiszen ugyanolyan emberek, mint amilyenek április 5-e előtt voltak. Nem tudom, jöhet-e még ennél iszonyúbb dolog.
Tibor gyakran jön hozzánk, az arca aggodalmas. Félrevonulva sugdolózik Schwartz úrral, nekem sem mondja meg, hogy miről beszélnek ilyenkor. Megint nagy csomagokat viszünk át a Szabó Paliékhoz, sőt már Molnár Feriékhez is, pedig őket az asszonyom sose szívlelte.
Tiborral délutánonként visszük a csomagokat, mindig kézen fogva járunk. Mielőtt felmennék a házba, szorosan magához húz a kapualjban és megcsókol búcsúzóul. Egyre hevesebb. Néha kissé rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, hiszen nem vagyunk jegyesek, de Alice szerint már nemsokára megkér és akkor nem lesz mitől félnem.
Nem csinálsz semmi rosszat. Csak szerelmes vagy, és azt hiszem, Tibor is az. Talán eddig azért nem kért meg, mert fél, hogy elviszik katonának – mondja.
Remélem, hogy igaza van. Bár talán nem az a legrosszabb dolog, ha nem kér meg. Látom, ahogy ránézek Alice-ra, hogy valami nagyon nincs rendjén. Látom, hogy a háború beférkőzik a hétköznapjainkba. Érzem, valami szörnyűség közeleg.
1944. május 2.
– Erzsike! Mit szólna, ha megmutatnám, hol lakok? A háziúr épp elutazott – kérdezi Tibor.
– Már rákészültem a hosszú sétára, de nem bánom, menjünk – felelem, és elnyomom magamban a rossz érzést.
A Hársfa utcában lakik. Néhányszor jártam már erre. Ugyanolyan belsőudvaros házban lakik, mint én. A berendezés a lakásban persze jóval szegényesebb. Schwartzék jómódúak, ez a környezetükön is meglátszik. Az asszonyomnak jó ízlése van, néhányszor már elkísértem vásárokba.
– Hát itt lakom én, Erzsike – mondja Tibor. – Üljön csak le az ágyam szélére, hozok egy kávét.
Zavarban vagyok. Eddig még csak nálunk vagy az utcán voltunk kettesben. Az pedig, ha úgy vesszük, nem számít, hiszen az utcán mindig jár valaki, nálunk pedig ott a szakács vagy az asszonyom vagy a lányok. Ha jobban belegondolok, más férfival sem voltam még kettesben.
Visszajön a kávéval. Leül mellém és a kezemet simogatja. Megiszom a kávét és az éjjeli szekrényre teszem a csészét. Megcsókol, először lassan, aztán hevesen és sürgetőn. Kikapcsol az agyam, nem tudom megakadályozni, ami történik. És nem is akarom. Lefektet a hátamra és a nyakamat csókolja, a ruhámat gombolgatja. Megint elcsitítom a rossz érzésemet. Megtesszük. Olyat teszünk, amit még jegyesek sem szoktak. Csak a házasok. Pedig még a menyasszonya sem vagyok. Ezt Alice-nek sem mondhatom el. Szégyellem magam, de közben úgy érzem, valami új titok tudója lettem.
1944. május 15.
Nem gondoltam, hogy ilyen szörnyűség megtörténhet, pedig most megtörténik. Minden azzal a borzasztó megkülönböztető jellel kezdődött, most pedig az egész Schwartz családot kilakoltatják. Mióta megjelentek a németek, minden a feje tetejére állt. Gettóba költöztetik őket. „Gettó”. Még kimondani is iszonyatos. Két másik családdal fognak egy kicsi lakásban lakni és csak egy bőrönd ruhát vihetnek magukkal. És mindezt a származásuk miatt. Az asszonyom egész nap hallgat, szerintem ő sem hiszi, hogy ez megtörténhet, reménykedünk, hogy csak pár napról van szó. A lányok sírnak, nem akarnak elmenni. Itt van mindenük, itt élnek születésük óta. Az édesapjuk nyugtatni próbálja őket azzal, hogy ott is együtt lesznek. Hirtelen megvilágosodom. Ők sejtették ezt, ezért hordatták el a bőröndjeiket Szabóékhoz meg Molnárékhoz.
1944. május 30.
Schwartzék két hete ott laknak. Azon a borzasztó, szűkös helyen. Minden nap viszek nekik élelmet, amit a szakács készít el. A csendőrök először nem akartak beengedni, mert ahogy ők mondják, én „nem vagyok ide való”. És szerintük itt senki nem érdemli meg, hogy külön kosztot kapjon. Nem foglalkozom velük. Talán ha németek lennének, félnék. Schwartz úr ma megkér, hogy ne jöjjek többet. Költözzek haza, mondja. Kifizetni sajnos nem tudnak, de ha újra szükségük lesz rám, értesítenek, és megkapom a béremet is. Már rég nem a pénzért dolgozom. Megszerettem őket. Elbúcsúzom a gazdámtól, a lányok nem jöhetnek ki. Hiányozni fognak, főleg Alice. Most, hogy üres a lakás, Tibor gyakran átjön, hogy ne legyek egyedül. Újra és újra megtörténik, amit nála tettünk meg először. Most is. De még mindig nem kért meg. Ma szokatlanul ideges, látom, hogy mondani akar valamit. Talán ma.
– Erzsike, nem mehet el többet Schwartzékhoz – mondja.
„Mert elveszem feleségül és átköltözik hozzám” – folytatom a fejemben, de ő mást mond.
– És én sem jöhetek többet magához. Hazautazom, a menyasszonyomhoz.
„Menyasszony”. Majdnem olyan szörnyűnek érzem ezt a szót, mint a „gettót”. Sírni akarok, üvölteni, kirohanni a világból. Hogy tehette ezt velem? És hogy tehettük meg azt a dolgot? A háború már nem csak kint dúl, hanem a fejemben is. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat. Még az is jobb lenne, ha behívnák katonának. Soha többet nem látom.
– Isten áldja, Erzsike! – kimegy az ajtón, megnézem, utoljára. Nem szólok semmit.
1944. június 10.
Összepakoltam és megvettem a vonatjegyemet. Féltettem Schwartzékat, de úgy alakult, hogy mindenképpen haza kellett volna utaznom. Nem lenne itt maradásom a történtek után. Mindenhol a közös emlékeinket látom. És a neheze csak most jön. Titkom van, de már nem hallgathatok róla sokáig. Ezt nem lehet levélben megírni haza.
A Kortárs Hangon pályázaton a Helikon különdíjával jutalmazott írás.
