Az idő mértéke a nyelv, avagy: fordítással a felejtés ellen?

A budapesti Magvető Kiadónál nemrégiben jelent meg Madách Imre Az ember tragédiája című könyvdrámájának nemcsak legújabb, de egyben legújszerűbb kiadása. Újdonsága és fontossága abban áll, hogy a dráma eredeti szövegét Nádasdy Ádám prózai fordítása gazdagítja. Nem véletlenül nevezi maga Nádasdy fordításnak a munkáját, hiszen elsődlegesen arra törekszik, hogy az eredeti szöveg üzenetét minél pontosabban, világosabban, érthetőbben tolmácsolja a mai olvasó számára. Párhuzamosan, mintegy tükörben olvashatjuk a két szöveget, egymás kiegészítéseként szemlélhetjük a két formát, Madách verses megnyilvánulásait és Nádasdy prózai átiratát, annak érdekében, hogy az eszmei mondanivaló minél teljesebben jusson el a mai olvasóhoz. „Csalóka mű Madách Tragédiája, mert a felszínen a cselekmény jól követhető: Lucifer pimaszsága, a rabszolga halála, Keplerné hűtlensége, az Eszkimó félelme. Az alapkérdés, a mélység is érthető: ha nem tudjuk, miért létezünk, akkor legalább küszködjünk derekasan. De a kettőt összefűző gondolatszövet már nehezen érthető, könnyen elsiklik fölötte olvasó is, rendező is. Mit mond pontosan az ironikus Lucifer, a hímsoviniszta Ádám, és végül az Úr, aki mellébeszél? Ezt kívánjuk kibogozni, az eddigi kiadásoknál jóval alaposabban” – írja Nádasdy a fülszövegben.

Ebből az is kiderül, hogy milyen megfontolás alapján fogott bele a munkába, illetve milyen célközönséget tartott szem előtt. Nyilvánvalóan nem a régi magyar nyelvvel foglalkozó kutatónak vagy a 19. század irodalmában, nyelvhasználatában otthonosan mozgó szakembernek van leginkább szüksége a „fordításra”. Madách könyvdrámája azonban iskolai tananyag, emellett színpadra állításával is időről időre megpróbálkoznak a rendezők. Ez a kiadás elsősorban a mai fiataloknak, illetve az oktatásban és a színházi berkekben mozgó pedagógusoknak és művészeknek lehet a segítségére. Madách drámájának nyelvezete ugyanis a mai magyar nyelvhasználat szabályaihoz szokott olvasó számára távoli, nehezen megközelíthető, ennek következtében pedig üzenete, gondolati tartalma is homályos, részleges marad. Nádasdy úgy gondolja, ez az eszmei tartalom igenis aktuálissá válhat, ha olyan formában juthat kifejezésre, amely nem áll a logikai, fogalmi-diszkurzív megértés útjában.

Madáchra elsősorban filozófusként tekint, akinek gondolatai nemcsak saját kortársai számára bírhattak jelentőséggel, hiszen a műben megfogalmazott eszmei-teológiai dilemmák, kérdések, kételyek a mindenkori emberi természettel, a szabadsággal és az emberi közösséggel összefüggő problémák, egyszerűen fogalmazva alapvető egzisztenciális, morális és hitbeli emberi kérdések, amelyek viszont, ha nem a 21. századi magyar nyelven szólalnak meg, azt a látszatot kelthetik, hogy avítt, érvényüket vesztett, csakis bizonyos történelmi kontextusban és olvasatban érvényes gondolatokról van szó. E fordítás elsődleges célja tehát a mondanivaló aktualizálása a korszerű nyelvhasználat révén: a nyelvészet eszközeire vagy, ahogy gyakorta maga Nádasdy Ádám nevezte, a „mesterember” tudására támaszkodva. A fordítói-értelmezői munkát több megszólalásában a templomtatarozás metaforájával magyarázta. Azoknak, akik igyekezetét elutasítják, vagy akár méltatlannak tartják a régi magyar irodalom nagy alkotásaihoz, egy 2023. augusztusi interjúban a következőképpen válaszolt: „Olyan, mintha bejött volna a templomba áhítatos szívvel, csak ott most éppen tatarozás zajlik. Ön pedig engem lát, amint irányítom a munkásokat, hogy hova rakják azt a Szűz Máriát, és ide, a Krisztus mögé kéne egy konnektor. Ha ezt a munkát nem végezzük el, nem működik a templom. De ez valóban nem az a pillanat, amikor imához térdelünk.”¹

Ilyenfajta vállalkozásba csak az foghat bele, aki folyamatosan számot vet a természetes nyelv instabilitásával, vagyis a tulajdonképpeni diakronikus dimenziójával, és tudatában van annak, hogy a (volens nolens) muzeális értékűvé degradálódó nyelv-nyelvezet intakt formában való, ám kizárólagos megőrzése csak mesterséges, kevésbé hatékony megoldás, mint amit az értő átiratok nyújtani tudnak. Ha úgy gondolkodunk a nyelvről, mint valóságteremtő instanciáról, vagy ha a valóságot mindig nyelvi realitásként gondoljuk el, akkor érthetővé válik, hogy miért véli Nádasdy, Madách remekművének továbbélése érdekében, szükségszerűnek a mai magyar nyelven való megszólaltatását. Nincs is ebben a „tatarozásban” semmi „szentségtörés”, ellenkezőleg, az eredeti szövegforma iránti nagyfokú tiszteletről tanúskodik: a fordító saját hozzájárulását olykor parazitának, tehát Madách szövegének életnedveiből táplálkozónak nevezi, a kiadás előszavában pedig egy helyütt így fogalmaz: „Néha, elismerem, a prózai fordítás lapos az eredetihez képest – no de mi más lenne? Egyik célom éppen, hogy megmutassam, milyen szépen, emelkedetten fejezi ki Madách azt, amit lehetne laposan is. És persze érdekesebb a kiadványunk, ha nem ugyanaz áll a két szemközti oldalon: kapjon az olvasó többfélét a pénzéért.”

A prózai fordítás mellett az eredeti Madách-szöveghez fűzött, lábjegyzetben közölt magyarázatok is a gondolati tartalom befogadását segítik elő: valamely régies szóalak jelentését pontosítják, vagy a hozzá kapcsolódó etimológiai magyarázatot adnak, de a cselekménnyel és a szereplőkkel kapcsolatos kontextuális (kulturális, teológiai, tudományos stb.) információkkal is szolgálnak. Szintén az elején egy rövid vázlatot is kapunk, amely a keretjátékok és történelmi színek tömör tartalmi összefoglalóját nyújtja, továbbá egy névmutatót – a különböző színekben megszólaló szereplők jegyzékének, valamint a három főszereplő különböző alakjait felsorakoztató táblázatnak a formájában. A kiadás végén található függelék pedig bevezeti az olvasót Madách szövegének legfontosabb verstani tudnivalóiba is: itt találjuk a használt régies igealakok mód és igeidő szerinti csoportosítását, a versformával (drámai jambus) kapcsolatos magyarázatokat (Madách alapszövegének és dalbetéteinek jellegzetességei az időmértékes és a hangsúlyos verselés kontextusában, a rímképlet, a sorvégi függelék, a névelők ejtése – mindezek példákkal szemléltetve).

Ami a prózai fordítást illeti, Nádasdy nemcsak a formát, de a szóalakokat, a szórendet, a helyesírást, az idegen nevek alakjait és a szöveg tagolását is a mai magyar nyelv szabályainak megfelelően használja. Olykor pedig – hiszen a fordító itt egyben költő is! – az eredeti szövegben használt szavak szinonimáival él még akkor is, ha az adott szóalak történetesen ma is használatos, hogy ezáltal is megmutassa a nyelv gazdagságát, a kifejezés sokféle lehetőségét.

Nem áll itt módunkban hosszasan idézni a két egymás mellett létező szövegből, eddigi gondolatmenetünket csak néhány rövid, szubjektív ízlésünknek megfelelően kiragadott részlettel fogjuk illusztrálni. Az első szín elején azt olvassuk a Madách-szövegben, hogy: „Ő az erő, tudás, gyönyör egésze, / részünk csak az árny, melyet ránk vetett; / imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy / fényében ily osztályrészt engedett. / Megtestesült az örökös nagy eszme, / ím, a teremtés béfejezve már, / s az Úr mindentől, mit lehelni enged, / méltó adót szent zsámolyára vár.” Az angyalok karának dicshimnusza prózai fordításban: „Ő az erőnek, tudásnak, örömnek a teljessége; nekünk csak az általa ránk vetett árnyék jut. Imádjuk Őt azért a végtelen ajándékért, hogy enged minket fényében így részesülni. A nagy eszme, mely öröktől fogva létezett, most megvalósult: íme, a teremtés be van fejezve, és az Úr minden lénytől, amelyet élőnek teremtett, méltó hálaadást vár szent trónusa elé.” Szintén az első szín híres sorai: „Be van fejezve a nagy mű, igen: / a gép forog, az alkotó pihen” prózai fordításban így hangzanak: „Valóban, befejeztem nagy művemet: a világmindenség működik, s most én, az alkotó, megpihenek.” Lucifer első megszólalása az eredetiben: „S mi tessék rajta? Hogy néhány anyag / – más-más tulajdonokkal felruházva, / miket előbb, hogysem nyilatkozának, / nem is sejtettél bennök (úgy lehet); / vagy ha igen, másítni nincs erőd – / néhány golyóba összevissza gyúrva, / most vonzza, űzi és taszítja egymást, / néhány féregben öntudatra kél, / míg minden megtelt, míg minden kihűlt, / és megmarad a semleges salak?! / Az ember ezt, ha egykor ellesi, / vegykonyhájában szintén megteszi”. Nádasdy prózai fordításában pedig a következőképpen olvasható: „És mégis mi tetszene rajta? Hogy néhány anyag, felruházva különféle tulajdonságokkal – amiket te azelőtt, hogy megnyilvánultak volna, valószínűleg nem is sejtettél bennük; vagy ha igen, hát nincs erőd, hogy változtass rajtuk – néhány golyóba összevissza gyúrva most vonzza, kergeti és taszítja egymást? Aztán az anyag néhány alantas lényben öntudatra ébred, míg majd minden kiteljesedik, aztán minden kihűl, és mindenből csak a semleges salak marad?! Ha majd az ember egyszer mindezt ellesi, a laboratóriumában ugyanúgy megcsinálja.” A hatodik, római színben Péter apostol megszólalásából hadd idézzünk még röviden: „Nem bírod, ugye, kéjek mámorával / elandalítni azt a szózatot, / mely a kebelnek mélyét felveri/ s jobb cél felé hiába ösztönöz. / Kielégítést, ugyebár, nem érzesz, / csak undort ébreszt szűdben a gyönyör, / s aggódva nézsz körül, ajkad rebeg: / hiába mind, a régi istenekben / nincs már hited, kövekké dermedeztek” – a prózai átirat pedig így adja vissza a gondolatmenetet: „Ugye nem bírod a gyönyörrel, a mámorral elhallgattatni azt a hangot, amely a szíved mélyén zajong, és egy jobb cél felé ösztönözne, de hiába? Kielégülést, azt nem érzel, csak undort ébreszt szívedben a gyönyör. Aggódva nézel körül, ajkad könyörög: mindhiába, mert a régi istenekben nincs már hited, azok kőszobrokká merevedtek.”

Utolsó szemléltető részletünk a tizenegyedik, londoni színből való, Ádám megszólalása Lucifer felé. Az eredeti Madách-szövegben ez: „Te, kétkedő gúny, hát nem szebb világ ez, / mint mindaz, amin eddig átgyötörtél? / Ledűltek a mohos korlátfalak, / eltűntek a rémes kísértetek, / miket a múlt megszentelt glóriával / hagy a jövőre, kínzó átokul. / Szabad versenytér nyílt meg a kebelnek; / rabszolgákkal gúlát ma nem emelnek.” Prózai formájában pedig így hangzik: „Te, mindent megkérdőjelező, gúnyolódó alak, hát nem szebb világ ez, mint amin eddig átkényszerítettél? Ledőltek a mohos falak, melyek korlátozták az embert, eltűntek a riogató kísértetek, amiket a múlt megszentelt dicsfénnyel hagyományoz a jövőre, de valójában átokként nyomasztják. Szabad versenypálya nyílt meg az emberi lélek előtt; ma már nem emelnek rabszolgákkal piramisokat.” Ha a rabszolgaság 21. századi, szofisztikált és megtévesztő formáit illetően nem is tudunk efféle optimista üzenettel élni, ami a jelen kiadás hasznát, érdemét illeti, abban talán bizakodóbbak lehetünk, hogy megjelenésével Madách versdrámája nem válik riogató kísértetté a szélesebb közönség számára sem.

‍

Madách Imre: Az ember tragédiája. Eredeti szöveg Nádasdy Ádám prózai fordításával. Magvető, Budapest, 2023.

Jegyzet 

¹          https://24.hu/kultura/2023/08/10/nadasdy-adam-interju-london-az-ember-tragediaja-konyv/.